A Seafalcon mesél

Mindenféléről mesélek a tengerészet kapcsán. Fényképek, videók, receptek, sztorik, naplóbejegyzések, viccek... ami jön.

A pincér kirúgva... - MV Humber - 3. rész

Print Friendly and PDF

 

Hétfő, március 11. Semmi különös, megy a kirakás. A második pincért (el salvadori) hazaküldi a barba. Nem jár be a hajóra, nagyon fontos kurvázni valója van. Meg egyébként is dühösek rá a srácok. Harákolva köpköd a mosogatóba, belelóg az ujja a kajába, amikor kihozza, koszos, mocskos, ő is és a szalon is. A salvadoriak is dühösek rá, ő meg röhög mindenkin. Most orvoshoz ment, hogy ő nagyon beteg. Majd nézhet, amikor az új pincér megérkezik!
Sajnálom, hogy nem hoztam magammal a spanyol könyvemet. De azért nem tragédia, mert így is tudom fejleszteni a tudásomat. Van egy szótár a hajón, nekem a szótárprogramom, így azt töltöm fel szavakkal, és tanulok.
Most meséltem a barbának, hogy meghajtott a vacsora. Ő fejtette meg a rejtélyt: nem a kaja, hanem az előtte megivott sárgadinnyés tejturmix tette meg a hatását!
Pedro azzal jött vissza az orvostól, hogy meg kell operálni! Nagy disznó! Érzi, hogy kifelé áll a rúdja, hát az orvossal akarja hazaküldetni magát...
Kedd, március 12. A lobogó napjának ünnepe van Venezuelában. Azt, hogy ez mit jelent, nem tudták elmagyarázni... Raknak erősen, 14-én este elmehetünk az ügynökség szerint.
Pedro a második pincér megy haza.
Az egyik matróz (Luis) szerint a következő utunk ugyanez lesz, a Mississippiről hozunk kukoricát vagy szójalisztet. A barátnője mondta az este. Ma délelőtt szólt a barba, hogy valószínűleg visszajövünk, és kukoricát, vagy szójalisztet hozunk a Mississippiről. Milyen jó a lányok információs rendszere! Persze ez az információ nem a tulajdonostól származik, hanem az itteni ügynökségtől. Most aztán igazán kíváncsi vagyok…
Jött egy telex: Argentínába megyünk, a Paraná folyón valahol berakunk 20.000 tonna HSS-t, (csak tudnám, ez mi lehet?).
A parancsnok rákérdezett, mi az a HSS, és hogy hova visszük a rakományt? Tehát: ez szója, és Venezuelába szól. Hogy melyik kikötőbe, azt nem tudjuk.
Felhívtam Encsit, de előbb a kápó beszélt a feleségével. Ő már mindent tudott! Sőt! Beszélt M. L.-el, a hajó intendásával (ez olyan szerzet, aki a hajó ügyeit intézi a parton, repül kikötőről kikötőre, megnézi a hajókat, stb...) és tőle tudja, hogy Venezuela után Nolába megyünk, és onnan Konstancán javítunk!
Az asszony is mondott jó híreket, Ninó intézi a tengerészkönyvét, Szabolcs pedig bejutott a középiskolai szavalóverseny országos döntőjébe!!! Apja fia! (Pedig ebben teljesen Encsike, csak nehogy elbízza magát az asszony, ezért vállalom ezt is!) És milyen zsűri előtt!
Csütörtök, március 14. Holnap lehetünk kész. Tegnap délután azt mondta a foreman (a rakodómunkások vezetője) hogy „viernes tardes”, azaz péntek délután. Úgy legyen!
Hajnalban megjött az új második pincér, elment Pedro. De milyen nehezen!
Kezdődött ott, hogy nem akart semmilyen papírt aláírni. Azt mondja, neki jár a 13. havi bér. Nem vette (vagy nem akarta!) tudomásul, hogy a 12. ledolgozott hónap után jár csak. Gondolom, próbálkozott, mert csomó adóssága van a hajón. 200 dollár előleget vett fel, kifizette a kantint, és maradt neki 13,27 $, s ebből nem lehet az adósságait megadni. Alfonsónak 60 dollárral tartozott, Rafaelnek 40-nel, és így tovább. Amerikában összedobtak a srácok pénzt neki egy színes TV-re, egy fényképezőgépre, egy nagy ventillátorra, amit a barátnőjének vett. Most hogyan kapják vissza, nem tudom. Már a barbánál is voltak panaszkodni, hogy ilyenkor a parancsnok levonja a béréből a tartozást, de hát nincs miből! Így szerencsétlenek nem tudom mit tehetnek…
Nekem jutott az a felemelő feladat, hogy kirúgjam a hajóról. Ugyanis tegnap este kijelentette, hogy ő még 2 napot marad, és fogta magát, kiment a városba. Mi meg a barbával azon meditáltunk, mit teszünk, ha nem hajlandó elmenni. Végül abban maradtunk, hogy reggel hívjuk a rendőrséget. Nagyon ódzkodtam a feladattól, hogy gondok lesznek a kihajózásával.
Aztán reggel semmi probléma nem volt. Amit eddig nem volt hajlandó aláírni, a - szerinte - kevés pénzt felvenni, most reggel minden további nélkül megtette. Még ő idegeskedett, hogy mi van, miért nem jön a taxi a megbeszélt időben? Hála Istennek, simán elment.
Péntek, március 15. Vajon hogyan ünnepelnek otthon? Ma egy éve a Pancon 3-on voltam, s este pupabulival, ökörsütéssel ünnepeltünk. Azt hiszem itt senki se tudja, milyen nap is van ma!
Tegnap kivittem a levelet, feladtam, utána egy sört ittam a Marina Centerben, újabb csodanőt láttam. Luis barátnője villogott hasonló trikóban, mint amilyet leírtam, de természetesen hátán Luis nevét viselte. Hát mit mondjak? Az egyik gépész szerint Luisnak van a legjobb szerszáma a hajón, ha erre a lányra működésbe jön! Karcsú, mint egy széles toronyház… Legalább 190 centi magas, és 130 kiló. Luis kb. a hónaljáig ér! Szép pár lehetnek, kár, hogy nem láttam együtt őket!
Utána elmentem egy pizzára a coloniál negyedbe. Finom volt, és olcsó, nem volt másfél dollár, nem pénz érte, de ami fantasztikus, a lényegét kihagyják belőle, az oregánót. Pedig a lelkére kötöttem a pincérnek, hogy tegyenek rá, meg is ígérte, de aztán lemaradt. Valószínűleg itt nem ismerik...
Rettentő meleg volt. Égetett a nap de nagyon. Azért is szeretem a coloniál negyedet, mert a kedves kis éttermek a tengerparton vannak, ahol szél libbenti az asztalterítőt, leszárítja az izzadtságot, s jó hideg sört hoznak az elegáns pincérek…
Szombat, március 16.

Pablo és az EPIRB bója...

Tizenhét napos menet elé nézünk. Ez a nap is jól kezdődött. Pablo alakított, akit úgy adott át M. Gy., hogy csak észmunkát nem kell adni neki, és akkor törtet mint a tank.
Úgy gondolom, a hajó lemosása nem egy professzornak való feladat, de ezt sikerült megcáfolnia. A híd jobb oldalán van az EPIRB bója. Ez adja szükség esetén az automatikus vészjeleket. Ha a hajó elsüllyed, és a bója négy méterre a víz alá kerül, egy automatikus kioldószerkezet elengedi, felúszik a víz felszínére, és vészjeleket kezd sugározni.
Tehát Pablo kezeli a maligát (slagot), s mossa a felső hidat, de veszettül. Imád mosni maligával, és rozsdát verni géppel. Sikerült is fentről kimosnia az ominózus bóját a tartójából. Olyan erővel verette a vízsugárral, hogy a kioldó elengedett, és a készülék tette a dolgát, elkezdte a vészjeleket sugározni, úgy kilenc óra körül…
Szerencsére az ügyeletes tiszt pár perc múlva észrevette, hogy ott villog szegény a fedélzeten. Felvette, behozta a hídra, de annyi esze nem volt, hogy fejjel lefelé fordítsa, így az adta tovább a jeleket. Hívta a barbát, az persze rohant a hídra, visszafordította, és ezzel kikapcsolta.
A parancsnok azt sütötte ki, hogy New Yorkba küld táviratot az AMVER központba, (itt kísérik figyelemmel a nyílt vízen levő hajók mozgását) és bejelenti, hogy a jelek nem valódi vészhelyzetet jelentenek. Lesz gond így is elég. Szervizbe kell küldeni a bóját, új önkioldót kell beszerezni…
Vasárnap, március 17. Elolvastam Dr. Bartalis Imre: Paraszti huncutságok avagy egy állatorvos naplótöredékei c. könyvét. A Littera Nova könyvkiadó gondozásában jelent meg. Nagyon tetszett. Szellemes, könnyed hangvételű könyv. Egy állatorvos szolgálata falun, a faluért, a parasztért. Érezni a szerző végtelen szeretetét a vasi parasztember iránt. Sok-sok ilyen könyv kellene, persze erre most nincs vevő, pedig az ilyen írások visszaadhatnák a magyarság önbecsülését. Azoknak kellene olvasni, akik nap mint nap szajkózzák az alattomos, rosszmájú: „á, a magyar az ilyen..., meg olyan...! Lop, lusta, nem szeret dolgozni!” szövegeket. Újra rangot kap a paraszt név... Szeretettel ír az egyszerű, de furfangos falusi emberről, aki megbecsüli azt, aki tiszteli az egyszerűségében. Aki sértődés nélkül elviseli a tréfálkozást, és magának is megengedi ugyanazt az istállójában izzadó, keményen dolgozó állatorvossal szemben... Aki felnéz a pantallós értelmiségire, ha az emberileg megérdemli. Akik tisztelik a tudást, és elvárják a segítséget, a szolgálatot.
Még sose láttam leírva ezt a fajta tájszólást, de jó volt olvasni. Az alakjai hús-vér emberek, akik élnek a lapokon. Az olvasó közöttük érzi magát. Érezni az istállószagot, a falusi utcák poros illatát... Mintha itt lennének körülöttem. Mennyivel többet ér ez a könyv ezer kötetnyi bestsellernél...
Hétfő, március 18. Délután a harmadik tiszt betett egy videót. Olyan amerikai baromságot, hogy ők hű..., meg ha...! Szóval egy akciófilmet. Otthagytam, kb. ezzel a felkiáltással:
- Játsszák az agyukat, és egy darumotort képtelenek tisztességesen megjavítani! - és ekkor belémhasított a felismerés: csak nem felejtettem ki a naplóból az első napi kalamajkát? Visszalapoztam, és lám, kimaradt! Tehát az alább következő eset az első kirakási napon történt Puerto Cabellóban:
Beindult a rakodás, felszerelték az egyes Thomson darura a markolókanalat, arra, melyet Isten tudja hányadszor javítottak már Amerikában. Este hat után kezdtek vele dolgozni, és kilenckor a szó szoros értelmében felrobbant! Természetesen a csúcsszuper módon megjavított, és elkalapált motor nem tudott akadálytalanul forogni a házában, és miszlikre hullott. Mindenféle égett alkatrészek potyogtak ki a motorházból amikor az elektrikus kinyitotta. A venezuelaiak is röhögtek, mert már a harmadik eset, hogy nem tudnak ezzel a daruval dolgozni, a New Orleans-ban megjavított motorral! Hát ennyit az amerikai technikáról, hozzáértésről.

Puerto Cabellóban -MV Humber - 2. rész

Print Friendly and PDF

Vasárnap, március 3. Meg kell, hogy mondjam, én nem nézek nagy reményekkel Venezuela elé. Mert a rakományunk, amit most viszünk, nagyon nem jó, a raktártakarítás igen komoly és nagy feladat, a múlt úton is 5 teljes napot vett igénybe. És a barba nagyon a szívén viseli a dolgot, mert az első útján nem vette át a kitakarított raktárt a surveyor. De azért az első napokban csak kimegyek délelőtt. Videózni nagyon szeretnék, bár azt mondják, nagyon rossz a közbiztonság. Szerintem, ez az estére vonatkozik igazán!

Hétfő, március 4. Hát nem egy rohamcsónakon vagyunk. Most éppen 9,5 csomós átlaggal megyünk. Na persze ez nem azt jelenti, hogy ez a maximális sebességünk. Az eddigi útátlag 11,1 csomó.
Edu az első pincér állítólag kéthavonta lemészárolja magát, de vitézül, és mindig olyankor, amikor épp szükség lenne rá... Ügynököt, tulajdonost, hivatalos embert kellett kiszolgálnia. És akkor ő úgy mozog, mint ha lassított felvétel lenne, és közben vigyorog:
- Sietek persze, rohanok - mondogatja, és majd elalszik munka közben!
Kedd, március 5. Reggel szépet írtam a békéscsabai emlékeimről - majd három flekk terjedelemben -, emberpalánta koromból... Másra nincs nagyon idő. Neki akarok kezdeni a szakdolgozatomnak az első osztályú vizsgához, ehhez sokat kell angolból fordítanom.
Holnap reggel érkezünk. Azt mondja a barba, hogy esélyünk van még egy fordulóra, s ha minden igaz, akkor utána javítás. A cég egyik hasonló nagyságú hajója Yangoonban, Myanmar fővárosában, (a régi Burmában) javít. Milyen jópofa lenne a távol-keleti javítás ott! Sok burmai volt kollégát megkereshetnék... De most igazából Konstancának örülnék!
Szerda, március 6. Ha egy amerikai nagyon okos akar lenni, annak igen szomorúak a következményei! Megérkeztünk Venezuelába!
A tulajdonostól távirat jött, hogy semmiképpen se engedélyezik a draft surveyt a kirakás előtt, csak a kirakás végén. Na, már most, ez hozzáértőeknek azt jelenti, hogy ilyen kontárokat a világ még nem pipált.
A nem hozzáértő számára egy hasonlattal élek:
Van egy zsák gabonám. Öntsük ki az egészet, mérjük meg az üres zsákot, és ennek az eredményéből adjuk meg a kiöntött gabona súlyát! Ugyanis mi ezt kaptuk utasításba. A kezdeti draft survey letiltása egyenlő azzal, hogy megtiltjuk a zsákot lemérni, mielőtt a gabonát kiöntjük! A draft survey lényege: megállapítjuk a hajó vízkiszorítását érkezéskor, és kirakás után szintúgy, s a kettő különbsége a rakomány!
Van egy elméletem arról, kik adják a valódi észt, a pénzt, és tudják a kereskedés csínját-bínját Amerikában...
Szóval megérkeztünk Venezuelába. Állítólag tíz napot leszünk itt. Jó lenne.
A baromság estére továbbgyűrűzött: megérkezett a draft surveyor és az engedély, akkor, amikor a több tonnás rakodó-berendezéseket már felállították a hajón. Ekkor már ő nem vállalta, nem ad ki bizonyítványt a súlyról, mert ki tudja, mennyi a súlya a markolóknak, a konvejoroknak, a csővezetékeknek, stb.!
Csütörtök, március 7. Elkezdték a kirakást, aztán fél óra múlva befejezték, mert a kirakást intéző cég nem tudott fizetni. Így szép lassan várakozunk.
Mivel ebben a kikötőben a hajót kirabolták két úttal ezelőtt, tiszti őrség van állandóan. Én is benne vagyok reggel 4-8 között. Ez jópofa. 5-7-ig azon vigyorgok, hogy szállingóznak be a szerelmes természetű urak... Csak azt nem tudom, mi lesz három nap múlva. Addigra a pénz elfogy! Már többen vettek fel előleget a márciusi fizetésre!
A barba, illetve az előző chief hazaküldött egy sri lankai illetőségű matrózt, aki igen nagy valószínűséggel benne volt a rablásban... Sok mindent elvittek, de csak és kizárólag olyan dolgokat, amik működőképesek voltak. A használt gépek közül vajon ki tudja megállapítani, melyik a jó, és rossz? Ezek a rablók igen...
Délelőtt mégis megcsináltuk a draft surveyt… 9-12 elfoglaltuk magunkat!
Péntek, március 8. Köszöntöm a nemzetközi hölgyeket, és nőket!

Puerto Cabello (Venezuela)...

Teljesen latin-amerikai népek ezek! Fogalmuk sincs, illetve teljesen más időfogalmaik vannak, mint az európaiaknak. Ha azt mondja valaki, holnap reggel 7.30-kor jön, az azt jelenti, hogy ha minden jól megy, akkor a jelzett napon elképzelhető, hogy benéz… Az aranyos az, hogy mindezt olyan közvetlenséggel tudják csinálni, hogy ilyenért csak egy német tudna megharagudni...
Egyébként át is vágtak tegnap. Azt mondták, este tízig dolgoznak, de már első éjszaka beleverettek, és egész éjjel dolgoztak.
Megérdeklődtem a dolgot. Nem érdemes innen hazaküldeni levelet, mert a posta olyan, mint Közép-Amerikában mindenütt, tehát semmilyen. Legfeljebb a DHL működik, de az nem a magánlevelekre van. Így marad a nolai feladás.
Na, ma sikerült kijutnom. Taxival lehet csak közlekedni, mert elég messze van a város. Délelőtt optikust kerestem, mert a szemüvegem nyele eltörött, még induláskor. Mikor megtaláltuk, az üzletben derült ki, nem vittem a szemüveget magammal, csak a tokját. (Meg az eszemét is...) Utána hamar találtam egy teaszűrő áruházat, ahol teáskannát nem kaptam, de termoszt, kislábast, szűrőt igen, így most tudok gyógyteát főzőcskézni magamnak! Ezután cipőt akartam venni, és egy nadrág lett belőle. És persze cipőt hozzá nem tudok venni. Mert ugyanaz a probléma, mint Brazilban. Csak kis méretek vannak! Tehát a legnagyobb a 44-es! Őrület...
Helyes kisváros. Rossz utak, és kedves emberek. Sok rendőr, és még több bandita (állítólag). De ha azt nézem, hogy majd minden boltot fegyveresek őriznek, akkor lehet benne valami. Persze ezek a boltok szegényesek. Van egy-két elegánsabb üzlet, de az egyáltalán nem jellemző. Kicsinyke strand van a belvároshoz közeli partszakaszon. Felújították a colonial negyedet, azaz azt, ami a történelmi városból megmaradt. Szép, piros, sárga, zöld, hupilila épületek. A központban a Marina Center, egy fatornyos, nagy épület, üzletekkel, éttermekkel, lottózóval. Mint mindenütt, ahol szegény a nép, s a szerencsétől remélheti csak sorsa jobbrafordulását, sokan járnak lottózni, totózni, bingózni.
Én csak a szomszédos étterembe jártam, s megittam két üveg sört, ami helyi viszonylatban borsos árúnak számít, mert 750 bolivárt fizettem érte. Egy dollárt ma 400-ért váltottak. Most kezd rohanni az infláció ezeknél a szerencsétleneknél. Egy hónapja 330-350 volt.
És nagyon igazságtalan lennék, ha nem említeném meg, hogy milyen csinosak a lányok. Mások, mint amilyeneknek láttam eddig Dél- és Közép-Amerikában. Erősen barnák, nem úgy sötét bőrűek, mint a négerek. Az arcvonásaik valószínűleg az indián ősöket idézik, mert nagyon sok sasorrt lehet látni. Vannak itt is szép darab lányok ám, akárcsak Santosban!
Este nyolc körül, amikor négyen a hajóról összetalálkoztunk, egy feltűnő hölgyet láttam:
Középső része, azaz a combközéptől gyomortájékig, mint a luftballon! Hatalmas egy darab lány volt, ez alatt pipaszár lábak, felsőteste vékonyodott, az arca már egészen normális volt, nyoma sem volt rajta bármi súlyfölöslegnek. Nos, a szentem, egy virágmintás kertésznadrágot - shortot! - viselt, jó feszeset a hátsófertályon. Ehhez egy gyönyörűséges póló járt:
Elöl a felirat: M/V Humber. Alatta a hajónk fotója szitanyomással. Ahhoz, hogy ezt megmutathassa, persze legombolta a kertésznadrág elejét. A hátán Alfonso felirat. A szíve legénye pedig a hajónk egyik fedélzeti hegesztője volt! Fantasztikus látvány!
Carlos, a legfiatalabb matróz, ma reggel hatalmas monoklival érkezett be. A szemöldöke felszakadva. Mint kiderült, komoly harcok dúltak a helyi illetőségű legények, és a hajó latin legénysége között. Ugyanis a helyiek nem bírják az anyagi versengést a mi jól kereső, és havi 200 dollárból gazdálkodó fiainkkal. (A többit hazaküldik!)
Kíváncsi vagyok, ha elmegyünk, akkor is jönnek-e a hölgyek hajóbúcsúztatni tűzijátékkal, mint az előző úton!
Szombat, március 9. Tizenegyig raktak, utána elmentek. Hétfőn folytatják. A 18450 tonna szójalisztből eddig kiraktunk 4130 tonnát!
Délután az egyik magyar matrózt kirabolták. Széles, nagyzsebű short volt rajta, zoknikat válogatott, amikor villámgyorsan kirántották a pénzét. Kb. 50 dollárnak megfelelő összeget vittek el! Pedig ha tudta volna a tolvaj, hogy milyen bivalyerejű, talán nem mert volna próbálkozni. Így is, majdnem megfogta…
Ma bent maradok őrködni, mert a barba is kimegy, így én nem tudok! Pedig hatalmas banzáj, utcabál van minden szombaton! Remélem a következő hétvégén rajtam a sor! A baj csak az, hogy nem biztos, hogy itt leszünk, de a még nagyobb baj az, hogy nem vihetek ki videót, mert veszélyes, meg minden...
Vasárnap, március 10.

Közbiztonság Venezuelai módra...

Hát nem volt utcabál, de azért nem kellett félteni azokat, akik kimentek, mert elütötték az időt egy kellemes tengerparti vendéglőben, ahol ma este nekem is lesz egy asztalom! Szándékaim szerint tengeri herkentyűket fogok fogyasztani, úgymint rák-kagyló levest, és halfilét.
A fiúk enyhén szólva ki vannak, mint a liba. Itt van a Rafael gyerek. Éjfélkor adta le a szolgálatot, utána rohanás ki a barátnőjéhez, reggel hatra bejött. Luisszal elcserélte az őrségét, így most reggel hattól este hatig dolgozik, aztán rohanás megnézni: mindene megvan-e a barátnőjének... Irigylésre méltóan bírja a strapát. Igaz, fél hétkor én ébresztettem fel, mert a kikötőkötelekre támaszkodva elaludt, aztán negyed nyolckor egy festékes dobozzal a kezében szundizott úgy, hogy az ecset a falhoz száradt, a homloka meg majdnem ráragadt a frissen festett falra. Luis meg strandol... Utána ő jön este hattól reggel hatig!
Nem hiszem, hogy végig tudnám csinálni, hiszen ha reggel négytől nyolcig őrségben vagyok, és nem tudok aludni délelőtt, vagy ebéd után, akkor este nyolc körül már leragad a szemem... Tán az a húsz év különbség...? Nem lehetetlen!
Délután kiment a barba a rádióssal. Úgy volt, hogy utánuk megyek. De nem kellett. Vacsorára bent voltak! Kirabolták őket:
Nem vártak a kapuban taxira. Leintettek-e buszt, vagy csak megállt nekik, nem tudom. Ugyanis a kikötőkapuban nincs megálló. Így nem a Marina Centerhez mentek, hanem a legközelebbi megállónál szálltak le. A belvárosi strandon kellett végigsétálni. Nem gondoltak ők semmi rosszra, egy ócska bódénál megálltak, és sört akartak inni. Ekkor nyolcan körbefogták őket. Törött sörösüveg mindegyik kezében, a nyakánál tartották, és fenyegetően közeledtek. Az egyik hirtelen lekapta a rádiós övtáskáját, és elrohantak. A barbáék is sietősre fogták a dolgot, elindultak, de pár lépés után érezte, hogy valaki matat a farzsebe körül. Megfordult, és csak annyit látott, hogy egy pasas lesújtani készül egy üveggel. Félrelépett, de az alkarját így is megsebezte a támadója. Mondjam, hogy elment a kedvük a sörözéstől? Azonnal bejöttek.
Így aztán, én is félve készültem ki. Van egy fekete műbőr szütyőm, azt kitömtem, ez lett a rabláselhárító. Ugyanis az ilyet kikapják az ember kezéből, s ha megteszik, rájöttek volna, hogy semmi érték sincs benne! Aztán taxiba ültem, s kimentem. Kellemes este volt... A Marina Centernél szálltam ki, bementem a Golfo Caribe nevű étterembe, melynek a nyitott terasza arra az ominózus strandra, idevalósiul playára nyílott, ahol pár órája oly kedvesen kirabolták a mieinket. Sárgadinnyelevet ittam, és utána mariscost, azaz mindenféle tengeri szerkezetet ettem. Akkora adagot hoztak ki, hogy azt hittem, nem fér belém. De szerencsére van befogadóképességem! Aztán kiderült a turpisság: a tányéron krumpli volt bőven, és arra tették a pici polipokat, gamberiket, kalamári- és a vastagabb polipdarabokat és a halszeletet. Ja és a kagylót és rákot. Csak a kagyló buzi volt. Homokos. Mindehhez sört ittam. A hajón pediglen beérkezésem után volt kb. 0,5 másodpercem, hogy elérjem a WC-t. Sikerült. Olyan hangorkánt produkáltam, azt hittem szétrobban a fajansz! Valószínűleg valami nem volt elég friss a tengeri herkentyűkből...
Találkoztam a hajó legénységének javával. Az urak ide jöttek át sörözni, mert olcsóbb, mint a Marina Center... Aztán hazataláltam taxival. A vacsora, az én és a vendégeim sörei, mert többen az asztalomhoz jöttek, azok is megittak egy-egy sört, tíz dollár alatt volt! Nagyon nem drága!
Feedek
Megosztás

Címke lista

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

HTML

ingyenes webstatisztika