|
May 18, 2012, Friday
0 hozzászólás
|
Így kezdődik: becsületszavamra mondom, hogy így történt. Bevallom őszintén, nagyon szerettem hallgatni ifjú titánként az „öregek” – néhányuk alig pár évvel volt idősebb nálam – meséit, történeteit a kávék, vagy egy-egy esti sörözés alkalmával. Volt olyan történet, amit többször, több hajón is hallottam, érdekes módon az előadó mindig ott volt, amikor az esemény megtörtént. Volt olyan történet is, amelyet esetleg három mesélőtől hallottam, mindhárom jogot formált arra, hogy vele történt meg.
Teljesen mindegy, hogy kivel történtek meg az elmesélt események, hogy sokszor már annyira ki voltak színezve, hogy valótlannak tűntek. Mindannyian tudtuk, hogy bizony van valóságalapjuk, megtörténtek. Nem úgy, ahogy el lett mesélve, de megtörténtek. Jó volt hallgatni őket, nevetni rajtuk, és nem volt fontos, hogy már sokadszorra halljuk. Szárazföldi emberek számára ezek a történetek nem sokat mondanak, mivel nagyon soknak olyan előzményei voltak, amelyek a magyar tengerhajózás berkeiből nem kerültek ki. De ezeknek a történeteknek köszönhetően én, a legifjabb, és sajnos úgy fest, hogy legutolsó magyar tengerészgeneráció tagja, olyan emberekről hallottam, mint Iszap, Százujjú, Mazsi kápó, Lucskos, Légy (speciel vele hajóztam, és mivel hallottam róla pár történetet, nem tudott megviccelni J), Róka és sorolhatnám. Noha személyesen nem találkoztam velük, azért amikor kávénál a mesére került a sor, akkor azért a nevek elhangzásakor tudtam, kikről van szó, a kollégák szemében milyen emberek voltak, és úgy hallgattam a történeteket, mintha a saját ismerőseimmel történtek volna meg. Olyan helyekről, kikötőkről hallottam, ahol soha nem fordultam meg, soha nem jártam és valószínűleg soha nem is fogok, de tudom, ha hallok róla, hogy ki volt a Mari, milyen volt a Nyuzsnyíj, milyen voltak az éjszakák Réniben. Természetesen ezek a történetek nem mindig voltak szalonképesek, de a mesélő előadásmódja tizedszer, huszadszor is nevetésre ingerelt minket.
Talán le kellene jegyezni ezeket a történeteket, szalonképes formában, hogy ne merüljenek feledésbe úgy, ahogy a magyar tengerészet lassan a feledés homályába vész, azzal a tudással, ami egykoron felhalmozódott. Nem én vagyok hivatott rá, mivel nem sok történetet tudok felidézni a hallottak közül, és nem is vagyok egy jó mesélő, de kezdetnek álljon itt egy, amit még az első hajómon, a Radnótin hallottam, és évekkel később az eset egyik szereplőjével együtt hajóztam.
A történethez ismerni kell az egyik szereplőt, az Iszap „fedőnévre” hallgató matrózt. Bocsánatot kérek előre is, ha magára ismer, ha esetleg sértő lenne számára a történet, soha nem találkoztam vele, a róla szóló történetekből ismerem csak.
Szóval Iszap, egy végtelenül jóindulatú, ugyanakkor kissé lassú mozgású és felfogású matróz volt. Innen is kapta a nevét, mert képes volt úgy”megülni”, mint az iszap. Éppen a fedélzeti őrséget látta el este, járta körbe a hajót. A hajó valahol a Távol-keleten, egy igen erős sodrású folyón horgonyzott, egy „baráti szocialista ország” területén. A part és a hajó közötti közlekedést kis csónakokkal oldották meg, amely még a nem túlfizetett magyar marinájóknak is olcsó volt. Az ital sem volt drága és a fiúk szívesen mentek ki a partra építeni a szocialista kapcsolatokat. A hajóra való visszatérés emiatt kissé bonyodalmas volt, jobb volt nem egyedül végrehajtani.
Iszap országos cimborája, B., aznap este mégis egyedül kísérelte meg a dolgot. B-vel hajóztam is együtt később, ahogy mondtam, és tőle is hallottam a történetet. Szóval B. még a délután partra ment, hogy valami szuvenírt vásároljon. Ez a vásárlás a helyi jellegű italok fogyasztásával fejeződött be, és B. bizony nem az a fajta kolléga volt, aki kihagyja a helyi italokat. Így nem szomjas állapotban szállt be a csónakba, ami a hajóra volt hivatott őt visszavinni. Egy jókora csomag is volt nála, benne a vásárfia, amivel kissé ingatag helyzete miatt birkózott rendesen. A birkózás folyományaként pedig az erős sodrású folyóba pottyant. Azt nem tudni, hogy a csónakos látta-e, hogy utasa a vízbe esik csomagostul, de a helyi erők mentalítását ismerve, ha látta is, nem sokat foglalkozott vele, elfordította a fejét, segíteni meg sem próbált, a viteldíj ugyanis előre volt fizetve.
B. szerencséje az volt, hogy az eset a folyó hajó fölötti szakaszán történt, így a sodrás tulajdonképpen a hajó irányába vitte, csak a csomagot volt kénytelen elengedni. Minden reménye megvolt arra, hogy a hajó közelébe érve ki abálni kezd, és ezt a kiabálás meghallva a watchman majd segítő kezet, illetve kötelet dob neki, valahogy a fedélzetre kecmereg. Igen ám, de watchman Iszap volt, a jóindulatú, ámde lassú felfogású iszap. B. látta is alakját a fedélzeti lámpák fényében, kiabálni is kezdett, „Iszap, hé Iszap” és megpróbált a hajó irányába úszni, közben hevesen integetni, hogy segítséget kapjon. Sajnos a folyó sodra erősebb volt, de azt még látta, hogy Iszap a korláthoz lép és felemeli a kezét.
Iszap meghallotta a kiabálást, oda is lépett a korláthoz és a lassan sötétségbe burkolódzó folyón megpróbálta kivenni a kiabálót. Meg is látta B.-t, aki hevesen integetett. Iszap felemelte a kezét és visszaintett. Majd leballagott a legénységi szalonba, hogy igyon valamit. A szalonban a kora esti órákban ott üldögélt a fedélzetmester, két matróz, néhány gépész és az első tiszt is. Néhány üveg sör társaságában beszélgettek. Iszap töltött magának egy pohárral a trópusi védőitalként rendszeresített lónyálból.
– Iszap, minden rendben odakint? – kérdezte a fedélzetmester.
– Persze, stromo, nem raknak, még csöpög az eső – válaszolta Iszap. Majd egy perc után hozzátette:
– B. meg itt úszott el a hajó mellett az előbb.
– Hogy mi történt? Ki úszik? Hol? – ugrott fel a chief.
– Hát B. elúszott a hajó mellett. Felkiabált nekem és még integetett is.
– És te mit csináltál?
– Hogyhogy mit? Visszaintegettem.
A matrózok, a fedélzetmester és a chief egymást lökdösve rohantak ki a szalonból, fel a fedélzetre, hogy a bajba került B-nek segítsenek, esetleg az egyik mentőcsónakot letéve induljanak a keresésére. Mert az Iszap kivételével mindenki számára világos volt, hogy B. nem jókedvéből úszik az amúgy meglehetősen mocskos folyóban.
B. a szerencse fia volt aznap este, mivel a hajótól nem messze egy halász a csónakjába vette és visszavitte a hajóhoz. Szerencsés, mert azt senki nem tudja, hogy mennyi idő telt el aközött, hogy B. elsodródott a hajó mellett és Iszap szólt a szalonban, hogy B. úszkál a folyóban. Az egyik jelenlévő matróz szerint, akitől a történetet először hallottam, talán ha 6- 8 perc. Évekkel később B. nekem azt mondta, hogy legalább egy órát küzdött a folyóban, amíg a halász kihúzta a vízből. Teljesen mindegy, mert a vásárfia elvesztésén kívül kár nem esett, a történeten pedig nagyot nevettünk a kávék alkalmával.
Csak Iszap dörmögött még hetek múlva is, hogy mire volt jó a felhajtás.
Hát ilyenek az igaz tengerész történetek. Kár, hogy már évek óta nem hallottam egyet sem egy- egy kávé alkalmával. Igaz évek óta vagy egyedül iszom a kávémat, vagy az ügyeletes tiszttel.
Hát, megmondom az őszintét, én ezt igazából nem tudom, mármint azt, hogy milyen is volt ez a cég. Én sodródtam az árral, el voltam a hajón, mint a befőtt, utaztam, mint egy kuffer, de egy dolog biztos, élveztem a hajóztást. Ez onnan is látszott, hogy lehettem vagy három hetes tengerész (és civilben 25 éves), amikor azt találtam mondani Fecónak, a fedélzetmesternek, hogy:
Alig vártam, hogy az MS Hévízzel Bejrútba érjünk. A kezdők figyelmét erősen felhívják néhány dologra: nem mi vagyunk otthon, mindig a helyieknek van igazuk, csak megbízható helyen együnk, és inni csak palackozott italt, vigyázni az értékeinkre. Szóval amint lehetett, tűz a partra. A régi Bejrút fantasztikus város volt, a Rivoli tér a hatalmas nyüzsgássel, és a bazár... ahol mindent megvehetsz, a rád szakosodott árusok magyarul köszöntenek, a csehet csehül, az oroszt oroszul. A tér felső végén voltak líra-lírás mozik, ahol egy líráért három filmet nézhettél: egy westernt, egy háborúst és egy akciós filmet. Erre a tengerésznek volt egy jó kifejezése: csókos, tankos, aktatáskás filmek. A mozi mögötti utcában volt a Suny Radio, ahol mindenféle baromságot lehetett venni, például kakaskát. Ez magyarul petárda, és az ember füle baszottul tudott csengeni, ha valaki bedobta a klotyóba, miközben trónbeszédet olvastál...
Szóval tűz ki! Megettem egy saurmát a mozik mögött, majd a szemközti kocsmában (a korsósban) egy sört, és szép volt az élet. (A képen saurmát láthatsz, és azt hiszem, minden tengerészkollégám annak hívja, hiába adnak neki olyan hangzatos neveket, mint gyros, ami egyébként hibás, mert girosznak kell írni, csak a buta kereskedő nem ismeri a magyar nyelvtant.). Séta közben megláttam egy csillogó villogó szerkezetet. Egy idősebb férfi tolta, majd letette, s azon nyomban megszállták, gyerkek, felnőttek álltak sorba, s vették a portékát. Én is beálltam. Amikor sorra kerültem, kifizettem a 25 piasztert, s kaptam cserébe egy pohár világoszöld italt. Megkóstoltam. Finom. Cukornádat préselt a szerkezet, és mindneki itta a hűvös finomságot.
Még sétáltam kicsit, aztán be a hajóra. Egy óra múlva rám tört a borzalom! Irtózatos hascsikarás, rohanás be a klotyóba. Ilyen helyen, ha az ember rosszul van, akkor két lehetőség van: vagy az alső végén jön belőle, vagy a felső végén. Nos nekem az volt a problémám, hogyha ráültem, nem tudtam hova hányni, mert mindkettőt egyszerre kellett. Az ülést részesítettem előnyben, de annak olyan "illata" volt, hogy azonmód meg kellett fordulnom, és megfigyeltem, mi jött ki belőlem, és... nem részletezem, csak annyit, hogy vagy egy órát voltam elfoglalva, és ezért aztán a tiszti klotyóban volt tumoltus, mert aki bejött a lenti vécébe, az visítva rohant ki...
Még zsenge harmadik tiszt koromban volt a hajónkon egy gépápoló, akinek infarktusa volt, a tünetek alapján a hajó egészségügyi vezetősége (második és első tisztek, a parancsnok) legalább is erre gyanakodott. Nekem jutott az a szép feladat, hogy az arab ügynökkel kivigyem a tengerészt az algíri kórházba, egy sürgős EKG-ra.
nap). Ha mondjuk lumbágó miatt nem tudok kiegyenesedni, addig én takaríthattam volna az asztal lapja alsó felét...
Gyermekkoromban faltam a Verne regényeket (többek között), s bizonyára eljátszottam a tizenöt éves kapitányt, kerestem én is gondolatban Grant kapitányt a gyermekeivel együtt, nagyon intenzíven átéltem az olvasmányaimat, s alakítgattam magamban egy világot, amiben nyilvánvalóan a tenger, a végeláthatatlan víztükör előkelő helyen szerepelt.
Elővettem az IM-et, kinéztem a szerkesztőség címét, s megfogalmaztam egy levelet. Megírtam, hogy minden vágyam, hogy tengerész lehessek, igaz, édesanyám azt szeretné, ha agronómus lennék, de tessék szívesnek lenni és megírni, hogyan lehet valaki Magyarországon tengerész?
A levelet eltettem, talán el is vesztettem, akkoriban mindent elvesztettem, semmit se sajnáltam, mindent lehet pótolni, nem tudom mi történt vele, de tény, hogy jól megjegyeztem: a Mahart az én lehetőségem.
– Kisfiam, tőlem azt csinálsz, amit akarsz, de először szerezz egy normális szakmát – mondta. S mivel valóban éreztem valamiféle kedvet a mezőgazdasághoz, hát beadtam a felvételi kérelmet a fent említett iskolába.
Tisztelt Mahart!
Aláírás, dátum.
Két év Pécsett, fél év a Volánnál, másfél a Mecsekvidéki 
– A BM-ből érdeklődtek maga után, miért?
Ez is bekövetkezett. Augusztus elején levelet kaptam: menjek be felvételem ügyében, 1973. augusztus 8-tól a Mahart forgalmi állományú dolgozója leszek tanulómatrózi beosztásban a Tengerhajózási Igazgatóságnál. (Illetve, azt hiszem, akkor még a Detert-nél, de lehet, hogy csak a tengerészek nem tudtak rászokni a hosszú, újmódi megnevezésre, mert nekünk mindvégig Detert – Duna-Tengerhajózási Részvénytársaság – maradt.)
