Régen írtam blogbejegyzést, ennek az oka az időhiány. És ahogy látom, ez egy kissé állandósul, ezért előre is elnézést kérek a hűséges olvasóktól.
Ez egy olyan étel, amit nagyon szeretünk. És hál' Istennek gyakran is eszünk. Mármint a soknevű puliszkát, polentát, mamaligát, vagy ahogyan akarod. ha hirtelen ebéd kell, akkor is ez készül, vagy ha olcsó vacsorát akarunk, de finomat, akkor is a kukoricadarás zacskóért nyúlunk.

De leginkább akkor készül mostanában, ha elkészült a házi túró, mert azzal igencsak olyan étek, ami után a fölséges király is megnyalná mind a tíz ujját! A recept a szokott egyszerű: a kukoricadarát lobogó sós vízbe tesszük, annyit öntünk hozzá amennyit felvesz, bár tudom, sokan nem szeretik az efféle precíz hozzávaló meghatározást. Ez most nem olyan polenta, amit egy órán át főznek, és hozzáadnak irdatlan mennyiségű vajat. A főzés gyors, amíg elválik az edény falától, mehet bele egy kanál vaj, azzal elkeverni, majd belesimított az asszonykám a felét egy tepsibe, rá a friss, krémes, enyhén sós túró, amit házi tejfellel elkevertünk, rá a puliszka másik fele. Mielőtt megy a sütőbe, meg kell szórni a tetejét sült szalonnával és hagymával, és betenni a sütőbe, s szépen összesütni, nagyjából tíz perc alatt.

A puliszka, amikor már lehet szelegtelni

Azon frissiben nagyon lágy volt, de nagyon finom. Kihűlve már szépen szeletelhető.

Frissen, melegen szinte krém, és nem szeletelhető, de nagyon finom!!!