A Seafalcon mesél

Mindenféléről mesélek a tengerészet kapcsán. Fényképek, videók, receptek, sztorik, naplóbejegyzések, viccek... ami jön.

Potyautasok - 1.

Print Friendly and PDF

GYIK (Gyakori Idióta Kérdések): Szoktatok potyautast felvenni?

- Hát, kérlekalássan, szoktunk. Külön kabin van a számára kialakítva, külön személyzet, pálmafák, csajok... Vaska és sör rogyásig! (Te jó Isten! A vaska - whisky kimaradt a Szavak a hullámok hátán című szótárból! - szerk)

A potyautasok a hajóraktárból jönnek elő

Ha hiszitek, ha nem, a potyautas csak úgy jön... nem vesszük fel, és nem is szoktunk vinni, mert a "szoktunk" azt is jelenti, hogy: igen, rendszeresen, saját erőből! Ha jön, van. Ha nem jön, nincs. A tengerész akkor boldog, ha nincs, mert ha nem is hoz magával sok mindent a szerencsétlen, egy csomó gondot és nyűgöt igen. Régen sokkal jobb volt, mint manapság. Nekem 1975 őszén volt szerencsém az elsőhöz, de sajnos nem a legutolsóhoz.
Íme, a történet első kézből, sajnos akkor még nem fényképeztem olyan bőszen, mint manapság a digitális kamerák jóvoltából.

A színhely az M/S Székesfehérvár, Földközi-tenger, és az idő 1975 ősze. Este nyolc körül indulhattunk Oranból, üresen fel Rijekába.

Hatóráztunk, jómagam a 18:00-24:00 órásban kerekeztem. Ketten adtuk az őrséget, egyikünk a kormánynál, a másik pihenős, óránként váltottunk. A csendesnek (ez sincs benne a szótárban, hogy az irgum-burgumját! - szerk.) volt a dolga az ébresztés. Így aztán fél éjfélkor leballagtam a legénységi szalonba, hogy feltegyem  a kávét a váltásnak. Ott tökörésztem, amikor éktelen kukorékolást hallok a konyhából. Felrohantam, benyitottam, hát nem mindennapi látvány fogadott:
A Dadogós Simon volt az ügyeletes gépaszi, ő is abban ügyködött, hogy ébressze a váltást, amikor is benézett a konyhába, ahol a fricskó ajtó helyén egy hatalmas segget látott, a gazdája derékig bent kotorászott. Odament hozzá, kirántotta, és már kérdőre akarta vonni, amikor meglepve konstatálta, hogy az illető bár éhes lehet, de nem a személyzet tagja, ezért aztán illetéktelenül kotorászott a hűtőszekrényben.
Én csak annyit láttam, hogy Simon markolja egy arab grabancát, és az arcába üvölti, hogy:
- Kiki..., kikiki..., kikiki..., kikikiki... kikikikikiiii... - de szerencsétlen többre nem jutott, mert ha felajzott idegállapotban volt, akkor erősen dadogott. Most éppen nem volt bebaszva - lévén ügyeletes aszi -, mert akkor minden gond nélkül beszélt. Szóval Simon üvölt, az arab rohadtul be volt ijedve, mert gondolom dunsztja sem volt, hogy mi ütött Simonba, és a helyzet sem volt olyan "laza", hogy elengedje, és folyékonyan mondja:
- Majd holnap elmondom! - mert akármilyen dadogást is levert, ezt a mondatot mindig, minden helyzetben kimondta simán!

A vége az lett, hogy felkeltettük a barbát, őrséget állítottunk a szerencsétlen mellé, akit sikerült kiszabadítani Simon kezéből, és mindenki elmondta a pékának a maga verzióját. Simon, hogy feljött a géphházból, motozást hallott a konyhából, benézett, és egy idegent "talált" derékig a fricskóban. Meg akarta kérdezni, hogy kicsoda, de öt percig csak odáig jutott, hogy: "Ki" a "vagy te" már nem sikerült. Ekkor jöttem én.
A potyautasunk elmondta (hát inkább azt mondom, hogy sikerült összerakni amit eltáncolt franciául), hogy Oránból szökött, és mivel látta, hogy piros-fehér-zöld a lobogónk, örömmel jött, hogy Olaszországba meneküljön. Nagyon elcsodálkozott, amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, a személyzet is, a hajó is...

Közben rádión értesítettük az algériai hatóságokat. Kérték, hogy vigyük vissza a delikvenst. Vissza is fordultunk, pár óra, és megérkeztünk Oran elé. Horgonyt se kellett dobni, jött egy motorcsónak, három egyenruhás jött a fedélzetre. Az első az volt, hogy előállíttatták a fiatalembert, megmotozták, kiderült nincs fegyvere, azután akkor a pofont kapott szegény, hogy majd a vízbe esett. Hogy nem történt meg, arról a másik rendőr gondoskodott, aki balról támogatta meg egy fülessel. Aztán fogták, lelökdösték a csónakba, és elmentek.

Akkor még egyszerűen mentek az efféle dolgok, nem úgy mint manapság, amikor a potyautasnak jogai vannak, és a hatóság először azt vizsgálja, hogy a tengerészekbe miért lehet belerúgni az esettel kapcsolatban...

Bízom benne, hogy a tengerészkollégák sztorijai is előkerülnek, s akkor azokat is közreadom!


Egy tengerész sztori

Print Friendly and PDF

Régen, nagyon régen történt! Még nem ismertem Seafalconnét, a MS Székesfehérváron hajóztam ifjú matrózként (és később itt tettem kormányosmatrózi vizsgát).

Volt a hajón egy deckboy, bizonyos S. Péter, és volt egy kormányosmatróz, hívjuk úgy, ahogy a hajózásban ismerték: Vitézem. Vitézem meglehetősen militáns szemléletű és viselkedésű ember volt. Minden vágya egy oldalfegyver volt, és hogy ezt kielégítse, ezért később bevonult, és hivatásos katona lett belőle.

Nos, Péter és Vitézem egy kabinban laktak. Péter normális, Vitézem katonás. Péter nappalos volt, Vitézem őrséges. Tehát amikor lejött őrségből, akkor kinyitotta a kabinablakot, és lefeküdt. Addig nem is volt baj, amíg emberi hőmérséklet volt odakint. De amikor kezdett hűlni, Péter fázott, felkelt, becsukta. Ha Vitézem észrevette, felkelt, kinyitotta, Péter be, Vitézem ki...

Így ment pár napig.

Egyik reggel Vitézem így regulázta a deckboyt:

- Na, figyelj! A kabinban két ablak van. Egyik a tied, a másik az enyém. A tiedet akkor zárod, amikor akarod, de az enyémhez nem nyúlhatsz!

Az aranyos, hogy ezt komolyan is gondolta!

Két napja, S. Péter megtalálta a honlapomat, és jelentkezett. Ezért jutott eszembe a sztori.

Feedek
Megosztás

Címke lista

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

HTML

ingyenes webstatisztika