A Seafalcon mesél

Mindenféléről mesélek a tengerészet kapcsán. Fényképek, videók, receptek, sztorik, naplóbejegyzések, viccek... ami jön.

Svelgen és Sauda - MV Kambo, 5. rész

Print Friendly and PDF
Svelgeni "kikötő"

Július 13. Csütörtök. Svelgen Reggel nyolckor beálltunk a megfelelő rakpartra. Utána felhívtam Bergent, és megkaptam az első beosztásomat. Miért nem álltunk át előző este? Így lekéssük a saudai berakást, pénteken este nem tudjuk befejezni a hajót.

A kérdés jogos, bár a szokásos eljárás, hogy jön a hivatalos személy, utasítja a hajót, és akkor lehet manőverezni. Úgy látszik, itt mások a szokások. Legközelebb odafigyelek erre…

Délután újabb telefon, s megegyeztünk Mr. Lekvennel, hogy a gond az volt, hogy mindenki tette a dolgát a szokásoknak megfelelően. Én vártam a hivatalos értesítést, mivel először vagyok norvég gyári rakpartnál és a helyiek, mivel gyári rakpart, azt mondták, azt teszek, amit akarok…

Na, majd legközelebb.

A kirakással leálltak háromkor, mert akkor vége a hivatalos munkaidőnek, és a túlórát keményen adóztatják, senki nem vállalja.

Volt egy kellemes, szabad esténk.

Délutánra a nap is kisütött, és videóztam egy cseppet. Amit eddig készítettem, visszanéztem meg kell mondjam, nagyon tetszik! Csuda szép hely ez a Svelgen, csak lakni lehet itt hót unalom. Csodálkozom, miért nincsenek többen a norvégok, mint négy és fél millió, mert a tévén kívül nincs nagyon más szórakozási lehetőség…

Kimentem, vásároltam apróságot a hajónak. Találtam egy hotelt, egy postát, egy közkönyvtárat, három üzletet, kettő közülük hatalmas szupermarket. Ezzel együtt szép, és unalmas a kisváros.


Július 14. Péntek, Svelgen – úton. Hétkor kezdtek, és kilenc előtt pár perccel már befejezték a kirakást. És ezért kellett egy éjszakát vesztenünk!

Az indulási manőver alatt elég ideges voltam, mert elég szűk helyen kellett kifordulni, de minden baj nélkül sikerült. Fantasztikus volt az út a tengerre. Viszonylag magas hegyek az egyik oldalon, lankásabb dombok a másikon. A hegyek csúcsa esőfelhőbe veszett, itt–ott hófoltokat is lehet látni.

Éjfélre már a nyílt vízen voltunk, így nem kellett ráhúznom. (A fjordból kijövet – és bemenet is persze – végig én vagyok a hídon.)


Július 15. Szombat, úton – Sauda. Úgy intéztem, hogy reggel hatkor vettük fel a pilotot. Egyszerűen nincsen rá szó, hogy milyen szép helyeken jöttünk!

Volt egy négy mérföld hosszú szakasz, ahol sokszor csak kétszáz méter széles volt a szoros. Sokat videóztam, remélem nem galoppíroztam el magam, mert ha ilyen gyönyörű helyeken jár az ember, hajlamos rá, hogy még ezt is felvegye, azt is, na még amazt, mert ki tudja, mikor jutok megint ide…

A révkalauzzal jót beszélgettem, ő is amolyan komputer őrült, mint én, kis zsebkomputer volt nála, csekélység: 3000 dolláros…

Fél délre kikötöttünk, és elment. Utána az ügynök nem értette, miért oda kötöttünk ki, ahova. Megmondta a pilotnak, hova kell állnia, erre rossz helyre jött.

Az eredmény: nekem kell átállni. Nem jött rosszul, mert minél többet gyakorlom a manővert jó időben, világosban, annál jobb. (Nem beszélve arról, hogy ezért külön pénz jár…)

És így a város „központjában” állunk!

Háromtól szabad a hétvégém…

Délután sétáltam egyet. Kedves kisváros, takaros házakkal, ahogyan Hollandiában is megfigyeltem, itt se tesznek függönyt az utcafronti ablakra. Azt hiszem, az élet elég nyugis… Sőt, túl nyugis. A baj csak az volt, hogy egy kilométer oda, ugyanannyi vissza, s teljesen elfáradtam. Igaz, nem volt ebéd utáni szunyóka, de akkor is…

Hat a hajó nem egy kimondott óriás. A kabinom pici, de legalább elfoglalja a teljes homlokfalat, így el lehet képzelni, mekkora a felépítmény. Ha a hídról a kabinomba megyek, akkor nyolc lépés, lépcsőkkel együtt. Ha a szalonba, akkor tizenhat. Ennyi a mozgástér. A Petra óriáshajó volt, luxus körülményekkel.

Életem első manővere - MV Kamboi - 4. rész

Print Friendly and PDF
Svelgen gyári kikötője, a partnál rakodik
az előttünk lévő hajó

Július 11. kedd, úton. Irtó lassan megyünk. Soha nem gondoltam, hogy ki lehet bírni, ha egy hajó 5,5–6,0 csomós sebességgel halad állandóan. Most vagyunk igazi tengerészek, bár régen, a vitorlások korszakában ennek a sebességnek örültek.

Délelőtt felhívtam a hajóbérlőt. Mr. Lekven foglalkozik a hajóval, de sose lehet megtalálni. Így üzenetet hagytam, ma délután négykor vagyunk a pilotállomásnál, és holnap reggel érkezem. Beszéltem az ügynökkel is, biztosított, hogy elintézi a pilotot.

Őrség alatt és ebéd után a papírokat tettem rendbe, illetve rendbe voltak azok az előző barba szerint, de mindenki a saját rendszerét szereti. Ehhez elég sokat kell programozni, illetve átírni a meglévőket. A hajó bizonyítványaival, a kasszával végeztem, csak a rendelés és az élelmiszertár maradt hátra. Még az a jó, hogy komputer ügyben a legmodernebb a felszerelés, a Windows 2000 van rajta, és minden (Office 2000), ami hozzá kell…

Ezek után fél egy körül hívott a hajóbérlő (éppen lefeküdtem aludni), hogy sajnos a pilotállomáson azt mondták, hogy nincs pilot. Megadta a számukat.

Felhívtam őket.

– Sajnos captain, csak holnap estére tudunk révkalauzt biztosítani, de ha akar, bemehet egyedül…

Ha várok, szétrúgják a fenekem. Mit lehetett mondani?

– Rendben, beviszem egyedül a hajót – válaszoltam, pedig az életben nem jártam erre (viszont az is igaz, hogy vannak naprakész térképeink).

Ezért délután átvariáltam az őrséget. Piotr helyett felmentem hétig, és fél nyolckor lefeküdtem, mert éjféltől én leszek, hogy ő egész nap lóthasson–futhasson.

Negyed tízkor felhívott az asszonykám, mert nem találta a telefonkártyát, pedig előkészítettem. Felköszöntöttem a születésnapján. Húsz éves múlt…

Persze a hívás után már nem tudtam visszaaludni, tízkor felmentem a hídra, hogy leváltsam az első tisztet.

Szép hosszú éjszakám lesz, és izgalmas reggel.


Július 12. szerda, úton, Svelgen.

Érkezés Svelgenbe


Fél négyre értem be a Fröjsyöenbe. Ez is egy fjord, ebből nyílik az, amelyiknek a végén Svelgen van. Jó fene nagy köd volt. Ideális, ha az ember valahol először jár. És még nem is bambulhatom a környező hegyeket.

Nem mondom, hogy nem voltam ideges. Amíg befordultam a kis leágazásba a főfjordból, remegett mindenem. Aztán felbukkant az öböl vége, és megnyugodtam. Egy ködpamacs volt előttünk. Felhívtam a gyár ügyeletét, hogy jövünk, mondják meg, hova kell kikötnöm?

– Ahova akar, captain! – volt a meglepő válasz.

A térképet alaposan megvizsgálva, kiderült, hogy az öbölbe csak két bója között lehet bemenni. A távolságuk 45–50 méter. És a ködben se a vezetőfényeket, se a bójákat nem lehetett látni. Irtó ideges lettem.
Életem első manővere

Már mindenki előre ment, egyedül voltam a hídon. Amíg Piotr fent volt, némileg megnyugtatóan hatott, hogy van valaki, aki nem először van Norvégiában, bár Svelgenben még nem járt.

Azt is megbeszéltük, hogy az öböl közepén lévő zátonyt délről kerülöm ki.

De hamarosan megláttam a vezetőfényeket, és a két bója is előtűnt a füstös ködből. A kikötőben csak egy hajó volt, de nem láttam egy hajóhossznyi szabad helyet se. Persze az első gond az volt, hogy kikerüljem a zátonyt, és becsorogjunk az öbölbe. Piotr kérdezte is:

– István, nem délről kerülsz?

Átmentem a két bója között, és kitaláltam, hogy az öböl déli oldalán derékszögben megfordulok, és akkor szép, 40 fokos szögben tudom megközelíteni a rakpartot. „Természetesen” sikerült.

A manőver közben elmúlt minden idegesség, lámpaláz, és szépen part mellé tettem a hajót. Piotr mondta is, hogy Mariusszal sokkal tovább tartottak a manőverek.

Ha tudná, hogy életemben először vezettem hajót, először manővereztem. Nemcsak ezzel, hanem általában is.

Amikor Duisburg és Rotterdam között kormányoztam a Rajnán, a pilot megdicsért, hogy érzem a hajót. Lehet, hogy igaza volt…

Most úgy vagyok vele, hogy várom a következő manővert, és azt hogy pilot nélkül vihessem a hajót a következő kikötőbe.

Érkezés után ügynök, majd telefon Bergenbe a hajóbérlőhöz. Valószínűleg Saudába megyünk (délnorvég kisváros – Stavanger a Bokna fjord déli részén van, ennek az északkeleti csücskében van a kikötő –, s innen Angliába mennénk. A kikötő nevét nem értettem.

Telefon után ágyba zuhantam. Fél kettőkor keltem.

Nem rakodunk, meg kell várnunk, amíg a másik hajó végez, s csak holnap kezdünk.


A kétségbe esett Anya

(Magyarázat: Nimród nagy fiunk Ballestrendba, Norvégiába jött nyári munkára)
Ez nem lehet más, mint Encsike.
Kétségbeesetten hívott. Nem tud semmit a fiáról. A házigazdáék se olyan kedvesek, készségesek mint tavaly,  az asszony pedig nem tud angolul, nem tudta megmagyarázni, mi a helyzet. Megígértem, hogy visszahívom.

Kimentem a gyárba, kerestem egy melóst, megkértem hívja fel a farmot, és érdeklődje meg, mi a helyzet. Két perc múlva már beszéltem a fiammal.

Rendben megérkezett, Oslóban jól érezte magát, Ballestrandban várták, és most éppen fát vágott, fűrészelt, amikor telefonhoz hívták. Egy litván fiatalemberrel vannak ketten, másik két egyén (lehet, hogy női litvánok) holnap érkeznek.

Felhívtam az asszonyt, az üzenetrögzítőre mondtam, amit megtudtam, és vártam Encsi hívását.

Jött is, majdhogynem sírva, miért nem hívom? Persze, akkor, amikor az üzenetrögzítővel beszéltem, ő akkor keresett engem. Végül persze megnyugodott.

Első gubanc a főgéppel, de fénylenek már Salamon tökei! - MV Kambo - 3. rész

Print Friendly and PDF
Július 9. Vasárnap, úton. Háromnegyed négykor keltem. Úgy aludtam, mint a bunda… A szolgálat alatt papírmunka. Szerencsés helyzetben vagyok. Július 1.-vel új tulajdonosa van öt hajónak, köztük a Kambónak. Mr. Sörensen kivált az addigi (hamburgi) cégből, és most szervezi az új vállalatot. Tehát még nincs kialakult adminisztrációja, csinálhatom úgy, ahogyan akarom. De azért új cég, új szokások, új nevek, telefonszámok, még nem tudom, hogy miért hova kell nyúlnom, tehát minden lassan megy.
Este a váltásra felvittem két doboz sört, és Piotrral, az első tiszttel megittuk a pertut. Rendes fazonnak néz ki, és jó tengerész. Érti a szakmát, kézben tartja a hajót. Július 26–án lejár a szerződése, de meg akarja hosszabbítani szeptember közepéig, és akkor a két matrózzal együtt megy majd haza. Maximálisan egyetértek az ötletével. Nemcsak jó, hanem egyenesen kiváló ötletnek tartom, és örülök neki.
Bár, ha arra gondolok, hogy a váltáskor mindannyian elmennek, és lutri lesz, hogy ki jön – mindenki új lesz – akkor ez a megoldás nem a legjobb.
Július 10. Hétfő, úton. Piotr reggel fél négykor keltett.

Az első „esemény…”

Mi az ördög történt? – morgolódtam, amíg öltöztem. A hídon kiderült. Eltört a főgép hűtőrendszerének egy csöve. A gépész szerint fél óra a megjavítása. Döcögött a dolog. Negyed nyolckor jött Piotr, hogy Gas, a gépész nem tudja elindítani a főgépet. Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Az idő egyre rosszabb lett, kezdtünk veszedelmesen billegni. Itt töltjük a napot? Mentést kell kérnem?
Hívjuk fel Goscickit, az előző főgépészt – ajánlotta az első tiszt. Felhívtam, amikor beszélni kezdtünk, akkor hallom, hogy indul a gép.
Hál’ Istennek!
Feljött Gas, és beszélt az előző gépésszel. Nem értettem, csak a hangsúlyból, hogy alaposan lebaltázta Gast. Piotr mondta is később, hogy egy csomó marhaságot csinált, és megkapta a beosztását. Nem szeretek kiszúrni emberekkel, de már kezdem mérlegelni a gondolatot, hogy megválok tőle!
Egyre rosszabb lett az idő. A sebességünk mindössze 5,5 csomó. Így nem tudom, mikor érjük el a pilotállomást!
Svelgenbe megyünk, egy kis ipari kikötő FRÖYSJÖEN fjordban, a legközelebbi ismert norvég város Bergen, ettől északra 80 mérföldnyire van. A pilotot a Fensfjord előtt vesszük fel, és 90 mérföldet megyünk vele. Ha jó az idő, akkor 10–12 óra alatt megérkezünk.
Szerencsére délutánra lecsendesedett az idő, de egyúttal északira is fordult, s ki tudja, minek nézünk elébe? Az időjárás-jelentés a mellettünk levő időjárási zónára viharjelzést adott, 7-8-as északi széllel.
Mára teljesen kipihentem magam.
Nem tudom, apa milyen kapcsolatban van a Jóistennel? Vagy rossz a viszonyuk, vagy egyszerűen nem tudja, hogyan kell kérni.
Amikor eljöttem így búcsúzott:
Rossz szakácsot kívánok neked…
Az Isten nem hallotta meg, vagy nem hallgat rá…

Egy igazán jó könyv

Elolvastam Czakó Gábor: Aranykapu, alcíme: Boldog Salamon király című könyvét. Nagy élmény volt. A kíváncsiság volt az, ami hónapokon keresztül hajtott, hogy megszerezzem a könyvet. A Libri hálózatban nem lehetett kapni, a Morónál se, a Bibliofilnél is hiába kerestem. Végül a Fókusz könyváruházban megvolt.
Az érdekelt, hogy mit ír Salamonról, mert amit eddig tudtam róla, az annyi, hogy korának fekete báránya, az ország szégyene volt, felkent királyként kétszer is elárulta hazáját és német hűbérbe adta Henriknek. Merényletet szervezett Magnus Géza király ellen, legbensőbb tanácsadója Vid ispán volt, akit a Képes Krónika – egy pap írta! – nemes egyszerűséggel így emlegette: „az istenverte Vid”.
Tudjuk, hogy Pozsony alatt megfutott László király elől egy lovagi viadalon, mert László válla mögött angyalokat látott, és azok ellen nem akart küzdeni.
Ismert, hogy Mogyoródnál iszonyatos vereséget szenvedett, szinte minden vitéze holtan maradt a csatatéren, maga Vid ispán is és Ernye, aki megpróbálta ellensúlyozni az elvetemült és hataloméhes ispán rossz tanácsait.
Tudjuk róla, hogy Szent László börtönbe vetette, s a Salamon toronyban raboskodott.
Ezután szövetkezett a besenyőkkel is, hogy a segítségükkel szerezze vissza a trónt. László győzelme után Bizánc ellen toborzott hadat. Kunokat, jászokat, besenyőket (az ifjú Salgó vezetésével), úzokat vezetett a görögök ellen. Vereséget szenvedett. Menekülnie kellett. Menekülés közben bement egy erdőbe, azután nem látták, nyoma veszett…
Azt suttogták róla, hogy ezek után egyszer felbukkant Fehérváron, koldusként. Későbbi (a Képes Krónikánál) nyomok azt mutatják, hogy Polában halt meg, s a környéken szinte szentként tisztelték.
Ezek nagyjából az előttem is ismert tények.
Miről szól ezek után a könyv?
Nos, valójában semmi újat nem mond el.
A „töltelék”, a közbülső események, ahol szabadon szárnyalhat az író fantáziája érdekes, olvasmányos, és hihető történet. Persze Salamon szemszögéből nézi az eseményeket, tehát Géza királyunk és Szent László mindig csak trónbitorló, ellenség, de ez érthető. (Ám ők meg se szólalnak a történetben, minden, amit róluk megtudunk, azt Salamon szájába adja a szerző, és ez, ugyebár, minden lehet, csak jó nem…) Az érdekes a könyvben az, és ez csak azután derül ki, hogy az utolsó mondatot is elolvastuk, hogyan lesz a féktelen, vad, akarnok, álnok, cselszövő királyból önmagával, a világgal, és Istennel megbékélt ember, s itt az emberen van a hangsúly. Aki egész életében átkozza Istent az elvesztett hatalom és trón miatt, végül rájön, hogy valójában Isten végig vele volt, segítette, egyengette az útját, hogy rájöjjön: vannak fontosabb dolgok is, mint a hatalom, a pompa, a ragyogás, csak a lelkében kiegyensúlyozott, megbékélt ember lehet igazán boldog. Akit nem hajt a vágy a talmi csillogásra, a talpnyalók duruzsolása, nem nyújt igazi biztonságot.
Azt hiszem, ez az író igazi üzenete korunk olvasójához.
A regény szerint Salamon élete utolsó szakaszában megtalálta a lelki megnyugvást, remeteként gyógyította a polai embereket, testi és lelki vigaszt nyújtott nekik.
Azt külön élvezet volt látni, ahogyan az író beleveszi az ismert tényeket a regény eseménysorába. Nem színezi ki, s csak egy kissé bőbeszédűbb, mint a Képes krónika. Olyan volt az érzésem, hogy a krónika akár készülhetett volna a könyv alapján is, és nem fordítva.
Az események lehetőséget adnak a képzelet szárnyalására is. Amikor Kutesk, a besenyő király udvarába megy, hogy szövetséget kössön velük a hazája ellen, s ezért hajlandó lenne a régi hitre is visszatérni, s Tengrit, a magyarok Öregistenét újra imádni, fehér lovat áldozni neki, egyszerűen fantasztikus és lebilincselő olvasmány. Ahogy Bánó, az öreg táltos rávezeti, hogy hiába is tesz bármit: nem lehet színből áldozni. Nem lehet Jézust elhagyni, és Tengrit a helyébe tenni. A hitének megfelelő Istent a szívével kell szeretni, egyébként minden hiába…
Izgalmas rész, és alkalmas Salamon lelki vívódásának, hitbeli kanyargásainak, az Istennel való békétlenségének bemutatására.
Érdekes Filiberta személye és szerepe. Nem tudom, az írói fantázia juttatta Salamonnak szeretőül, miután Juditot, a feleségét Géza kipaterolta az országból. A történet szerint tíz éven át éltek együtt, végül született egy fiúgyermekük, de halva. Filiberta letargiába esett, Végül zárdába vonult. Az írói fantázia somlyóra küldte, s ahogy becsukódott utána a kapu, Salamon többé nem látta, semmit se tudott róla, még az apáca nevét se. Ám történelmi tény (a legendák szerint), hogy Salamon azért szabadult börtönéből (a Salamon toronyból), mert amikor László király szentté akarta avattatni Istvánt, az országalapítót, nem tudták felemelni a koporsó tetejét, hogy megszemléljék a földi maradványokat. S egy somlyói apáca álmában megjelent István király, és megüzente az élőknek: amíg az ország felkent királya – Salamon – börtönben raboskodik, addig nem lehet a fedőkövet elmozdítani. S csodák csodája, amint László teljes díszben odahozatta a börtönből az unokaöccsét, a sírkövet könnyedén levették. Nem derül ki, hogy Filiberta volt–e az álmot látó somlyói apáca…
És egy érdekesség:
Aki elolvassa a könyvet, megtudhatja, honnan a mondás: fénylik mint Salamon töke!
Nem arról a tökről van szó, amit általában gondolunk.
Amikor be volt börtönözve, a torony összes ajtaját befalazták, az ablakokat ökörhólyaggal takarták, az őrség éjjel nappal őrizte, a tornyon kívül körbefutó nyitott folyosón sétálva. A feladatuk volt, hogy mind a nyolc ablakba, sötétedés után, egy–egy töklámpást tegyenek. Ezek fénye messziről látszottak, s aki feltekintett a toronyba láthatta, hogy: „fénylenek már Salamon töki”...
Igazán jól szórakoztam, és sokat tanultam (emberileg is) a könyvből.
Feedek
Megosztás

Címke lista

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

HTML

ingyenes webstatisztika