Volt egyszer egy MAHART, ahol több mint 1500 tengerész dolgozott. Közöttük volt Moha és Seafalcon is. Milyen is volt ez a cég, amikor fénykora volt, és ez a hatvanas, hetvenes évekre esett?
Sok dolgot nem szerettünk, de ezt hiszem, minden volt kollégámra vonatkozik, örömmel hallotta ha a parancsnok kimondta:
- Shelterbe megyünk... - minden arc kisimult, mindenki örült, mindenki azonnal jobban érezte magát.
Ez olyan volt, mint valami varázsszó: a békét jelentette a háborgó tengeren. A megnyugvást a veszettül hánykolódó hajózás után. A nyugodt körülményke között elfogyasztott vacsorást, és mély, frissítő alvást, amikor nem dobott ki minket az ágy! Ugyanis a varázsszó mindig akkor hangzott el, ha a hajó viharban volt, és olyan erős volt már, hogy az észérvek amellett szóltak, hogy keressünk menedéket, dobjunk horgonyt egy szélvédett öbölben, és várjuk meg, amíg az idő megjavul.
Mindenkinek van mesélni való élménye a shelterekről, és a különböző parancsnokokról.
Én legszívesebben a Tata motorosra emlékszem, ahol olyan parancsnok volt, aki bele nem vitte volna a hajót egy közepes viharba se. Ha jött a 7-es erősségű szél, már jött is fel a hídra és elkezdte a térképet tanulmányozni, hova menjünk menedékbe. Mindig alaposan megfontolta a dolgot, és lehető legjobb helyet kereste ki. Ha a Kelet-Földközin volt dolgunk, akkor Kréta szigete alatt hajóztunk mindig, hogy az északi széltől védve legyünk.
Nos a parancsnok egyik alkalommal rábökött a térképre:
- Itt dobunk horgonyt! Itt egy jó kocsma van, alig egy kilométerre az öböltől!
Természetesen ez olyan érv volt, ami előtt mindenki meghajolt, meg amúgy is, ő döntött, mi csak egyetérthettünk.
Shelterbe már érkezni is gyönyörűség volt. A hánykolódás egyre kisebb volt, a hullámok csökkentek, a szél csak jóval később, de szigetközelben már nem volt olyan ereje, hogy felkorbácsolja az öböl vizét. Aztán hamarost az is az árboc fölött fütyült igazán. A partot, amennyire csak lehetett, megközelítettük, és ledobtuk a horgonyt. (Nagyjából azon a vidéken, amit a térkép mutat.
agyobb térképre váltás
Másnap ebéd után mentőcsónakot le, és a legszárazabbak: irány a kocsma. A csónak nem maradhat őrizetlenül. Valakinek vigyázni kell. Én akkor kezdő harmadik tiszt voltam, a pia sosem vonzott nagyon, hát én maradtam, és a második pincér.
Amíg a szomjasok kocsmalátogatáson vettek részt, addig mi sétáltunk, süttettük a hasunk a napocskával, fürödtünk, elvoltunk.
Aztán egyszer csak észrevettünk két fürdőzőt. Nem messze tőlünk, egy fiú és egy lány. Odaúsztunk, szóba elegyedtünk velük, kijöttünk, ők maradtak. Mi újra be, úszkálás, ők még mindig fürödték a maratonit.
Gondolom, már nagyon unhatták a vizes banánt, amikor kijöttek.
Nudisták voltak.
Naná, hogy nem másztunk le róluk... Amikor a többiek megérkeztek, bementek megint a vízbe, így aztán dunsztom nem volt, hol tartották a ruhájukat. Szegények, nem gondolták volna, hogy egy ilyen elhagyatott öbölben hirtelen ennyi tengerész veszi őket körül.
Ők azt gondolhatták, amikor az öbölhöz értek, hogy a világ végén, mindentől távol lehetnek, nekünk meg ez az öböl volt a kapocs a világgal.
Ha most azt kérdezed, hogy 1981-ben ez legális volt-e, azt mondom, nem. Addig nem léphet senki partra, amíg az immigrationtől (bevándorlási hivatal) nem kap rá engedélyt.
A barba vállalta ezt a rizikót.
És addig maradtunk, amíg az idő valóban le nem csendesedett (3-4-re), sokszor már a központból kérdeztek rá, hogy ugyan meddig óhajt még ácsorogni?
Aztán eljöttem a Maharttól, és ezzel a shelterezés is megszűnt. Egy hajóbérlő se nézi jó szemmel, ha a hajó áll. Akármilyen vihar van, menni kell. Közel húsz év alatt talán háromszor voltam shelterben, és egyszer én álltam le Marseille-nél (Napló a Petráról, második behajózás), majd itt is olvasható lesz!