A Seafalcon mesél

Mindenféléről mesélek a tengerészet kapcsán. Fényképek, videók, receptek, sztorik, naplóbejegyzések, viccek... ami jön.

Letartóztatják a hajót - Pancon 3 (13. rész)

Print Friendly and PDF

Szóval, ahogyan azt Móricka elképzelte… ezen a hajón semmi se úgy történik, miként a normálisokon szokott lenni.

Tehát vacsora, utána raktárcsukás. Ez a fedélzetmester vezette munka, és az összes matróz részt vesz benne. Eleinte én is velük voltam, a raktártető hidraulikát kezeltem. De eddigre már jól begyakoroltuk, nem kellettem, Sz. Pistára nyugodtan rá lehetett bízni, pedig kissé bonyolult rendszer volt.

Valamikor nyolc körül jön Pista a szalonba, ahol tévéztünk:

– Chief, nem tudjuk becsukni a három középső pontont.

Gyerünk, menjünk, nézzük meg. Körbejártuk, a hatos ponton a megfelelő helyzetben volt, de felült a raktárkereten körbefutó acélperemre. Hát, ez hogy a csudába lehet? Legjobb lesz, ha lehívjuk a barbát.

– Gyerekek, mindegy, mi a gond, a raktárt be kell csukni.

– Rendben, de mit lehet tenni?

– Találjátok ki…

Ez jó. Akkor találjunk megoldást. Próbálkoztunk mi egy csomó dologgal. A fekvő ponton fölé hoztuk a másikat, hátha az be tudja nyomni a helyére.

Persze nem ment.

Hogy mi is történt valójában? Egy konténeres hajót úgy terveznek, hogy a raktárba kerül a szállítandó rakomány 2/3-a, a fedélzetre a maradék. Ehhez még hozzájön, hogy a rakteret teljesen kitölti a szabványméretű konténer, azaz megtartja a raktár falát. Itt meg mi történt. A teljes kapacitást felvettük, de az a raktár alsó egyharmadában volt elhelyezve, a falat semmi nem támasztja, logikus, hogy az 50 méter hosszú falak a feszültség miatt meggörbültek, és ezt úgy tették, hogy a raktárkeret tetején egy horpadás keletkezett, ami miatt a raktárfalak teteje egy-egy tenyérnyit egymáshoz közeledett. Magyarán beszűkült. Ezért feküdt fel a ponton a raktárkeretre.

Nos, mit próbáltunk még varázsolni? Letettük a pontonokat olyan helyzetben, hogy a keretre ráfeküdjenek, és megpróbáltuk flasenzúggal a helyére húzni. A raktártető szelvénynek lett volna a tiszte, hogy szétfeszítse a raktárkeretet. Gondolj bele, két láncos emelő, aminek 5 tonna a terhelhetősége, majd behúzza a tetőt, illetve szétfeszíti a keretet, amit 3350 tonna márvány terhel! Hát nem! De nekünk be kellett csukni a raktárt, mert ugyebár anélkül indulás nincs.

Éjfél körül Géza is lejött, megfogta a flasenzúg láncát, mert barba ide, parancsnok oda, olyan nincs, hogy nem indulunk el. Időközben gépészek is jöttek, mindenki varázsolt, dolgozott, kínlódott, és főleg káromkodott, szentségelt. Közben szépen megvirradt, és megjött a pilot. Géza a hídon, és közölte, hogy:

– Pilot, egy órája próbáljuk a raktárt becsukni, de akadt egy kis gond, ám hamarosan indulhatunk.

Oké. A pilot várt. Pontosan egy órát. Akkor vette a kalapját, és elment.

– Captain, ha becsukták a raktárt, akkor hívjanak.

Rendben. Ezt biztosan megtesszük. Tíz óra tájban, a sztromóval éppen valamin törtük az agyunk, valami olyasmin, amiről mindketten tudtuk, hogy lehetetlen megcsinálni, amikor látom, hogy a Kikötőkapitányság épületéből megindul egy menet. Vagy delegáció, mert a távolról csak úgy csillogott, villogott a sok rendjel és rangjelzés az egyenruhákon. Elől egy fehérbe öltözött főgeneráladmirális, gondolom a kikötőkapitány maga. És csak jöttek, jöttek. Nyilvánvaló, hogy hozzánk jönnek, mert a reggel beállt hajó éppen rakodni kezdett egy elevátorral márványzúzalékot, oda fölösleges volt menniük.

Bejöttek.

Három főegyenruhás odajött hozzám. Bemutatkoztunk. Jól gondoltam, a Harbour Master volt, személyesen.

– Mi a baj chief?

Nos, tudni kell, hogy én sok mindenre alkalmas vagyok, de egyre nem: nem tudok hazudni és mellébeszélni. Ugyanis nem feltételezem egy szakmabeliről, hogy hülye lenne, mert ha ezt tenném, akkor hamar kiderülhet, hogy annak néztem, és én iszom meg a levét. Tehát hiába mondta Géza, hogy semmit se mondjunk, ha a hatóság jönne, szépen elmagyaráztam, hogy mi a gond. A raktárkeret összeszűkült, nem tudjuk a pontont letenni. Nem hiába a helyi kikötő feje, volt hajóparancsnok, azonnal megértette a probléma gyökerét, és azt, hogy mi a fejünk tetejére állhatunk, nem tudjuk a raktárt becsukni. A főolasz kedvesen elbúcsúzott, és megérdeklődte az utat a parancsnokhoz. Természetesen felkísértem.

A barba hellyel és üdítővel kínált mindenkit, de én sört kértem. A társalgás így indult a kikötőparancsnok részéről:

– Captain, van útlevele?

– Persze.

– Láthatnám?

Géza készségesen hozta.

– Ó, ön magyar? Ritkán járnak erre magyar tengerészek.

A hajó részéről vigyor.

– Megkaphatnám a Load Line Certificate-et? – és még felsorolt négy másik okmányt is, ami hajó „forgalmi engedélyének” számít a hajózásban.

– Persze, hozom… – Géza szalad, és készségesen hozta a papírokat.

Az olasz belelapoz, nézegeti. Beszélgetünk. Kedélyeskedünk, kávézunk meg minden. Jópofa csákók ezek a digók… vidámak, beszédesek. Indulnak. A kikötőkapitány fölvette és eltette a hajóokmányokat és a barba útlevelét.

– Captain, a hajót letartóztatom, ha mindent megcsinálnak, akkor majd hívjuk a BV (Bureau Veritas, hajóregisztráló cég) olasz képviselőjét, és ha ő biztonságosnak találja a hajót minden szempontból, és kiadja az új okmányokat, akkor elmehetnek. És természetesen ön is visszakapja az útlevelét induláskor. Jó munkát kívánok.

Ezzel olaszék el, mi meg ültünk, és hülyén röhögtünk egymásra. Azt azért el kell hinni, hogy az én röhögésem volt a felszabadultabb, nem Gézáé.

 

 

Folyt. köv.

 

 

.

Még mindig Pireusz - MV Pancon 3 (7. rész)

Print Friendly and PDF

Akkor folytassuk a Pancon 3 kalandjait, illetve a mi kalandjainkat a hajó jóvoltából.

Tehát Pireusz.

Athén elővárosa érdekes, nyüzsgő kikötő. De ebből mi mit se éreztünk, láttunk, bár korábbi tapasztalatainkból ezt természetesen tudtuk. Ott voltunk kikötve Peramában egy roncshoz, de úgy, hogy nem voltunk partközelben. Kimenni nem lehetett, a tulaj meg a legénység kedvéért nem rendelt csónakot.

De nekem, és pár társamnak sikerült. Valakit orvoshoz kellett vinni. Ilyenkor a csónakot és a taxit az orvosi költségbe teszik, tehát többen is kijöttek. Én azért kellettem, hogy tolmácsoljak az orvosnál, mert ugye a doki görög, tehát beszél angolul, a tengerész viszont magyar, tehát nem beszél angolul (legénység, tisztelet a kivételnek, ne feledjük, ez 1994, röviddel a rendszerváltás után voltunk). Kifelé menet egy nagy piac útba esett, befelé jövet ott megálltunk, és vásároltunk némi ezt-azt a hajónak. Ott láttam először napszemüveges, cigiző disznót, bár más szemüveges, cigiző disznót korábban is sokat, ez a mostani egy hentes pultján várta a vásárlót.

A „hajógyári” beállás az Inmarsat C szervizének is kapóra jött. Két teljes napot dolgoztak, és nem jutottak dűlőre. Kicserélték azok a PC-t, a klaviatúrát, a nyomtatót, a képernyőt, újra telepítették, nem működött. Lassan-lassan átmentek anyátlan, apátlan kisborjúba, kezes bárányként viselkedtek, már arra is kértek, hogy mondjunk róluk valami jót a főnöküknek, mert teljesen ki van akadva rájuk.

A végső megoldás az volt, hogy az indulás napjára hoztak egy vadi új konfigurációt. Minden készüléket a szemünk előtt bontottak ki, installálták a PC-t, meg minden.

Ez a nap december 18-a volt. Előző este jött a hír, kora reggel hozzák a generátort, délután indulhatunk.

Ennek igencsak itt volt már az ideje, mert időközben a hajótulajdonos is felébredt, és megkérdezte, hol a fenében vagyunk? Már az Indiai-óceánon kellene lennünk, sőt, már a szingapúri hajógyárban, hiszen meghirdette 1995. január elsejétől a konténeres járatot, amire a hajót vásárolták.

Nos, azt, hogy ebből nem lesz menetrendszerű járat januártól, már mindenki tudta, csak a tulaj nem.

Tehát december 18-a. Kora reggel megjött a generátor. Aki élt és mozgott a gépházban, az mind a szerkezet gépházba való juttatásán dolgozott. Kávéra lent volt. Délre elvitték a helyére, azért ez nem úgy megy ám, hogy fogjuk meg ezren, és hopp elévisszük, odalent kevés a hely, szűkek az átjárók, nem arra tervezték, hogy hatlovas kocsikkal közlekedjenek. Flasencúgok, láncos emelők és chain blokkok segítségével sikerült odavarázsolni.

– Barba, most mi beszereljük, ez egy óra, ebéd után akár jöhet is a pilot! – örvendeztette meg a kápó a Alit.

– Ferikém, rendeld meg a révkalauzt 14.00 órára. Inkább egy órával később, minthogy kapkodni kelljen az indulás közben!

Így is lett. A pilot megigérte, hogy pontos lesz, bár ez semmit nem jelent egy görög esetében, azért a kikötői szolgálat viszonylag pontos.

Délre zsenikéim is végeztek, és láss csodát, az Inmarsat C működik! Feri örömmámorban adta le az indulás előtti táviratokat, meg minden. Éppen fent tópláltam a hídon, amikor a barba már intézkedett az indulással kapcsolatban. Kisvártatva megjelenik a kápó.

– Barba, mondd le a pilotot. Nem tudunk indulni! Próbaüzem alatt leégett a megjavított generátor!

– Van Isten! – gondoltam magamban, mert rögtön a kikötőben töltött karácsony rémlett fel előttem.

A rádiós lemondta a révkalauzt, utána a főnök hívta a Karelisz nevű rablóbandát, hogy nem teljesen oké a javítás. Azok hüldeztek, meg minden, de megigérték, hogy azonnal jönnek és elviszik a generátort.

– Ferikém, add le ezeket a táviratokat – vitte Ali a rádióshoz az újabb késést bejelentő üzeneteket.

Kávéra a csónak megérkezett.

Kávé után jön a rádiós:

– Barba, izé, kérlek szépen, az Inmarsat nem működik… nem tudom leadni… ez egyszerűen skandalum!

– Rendben, akkor hívd ki a szerelőket.

Szerelők másnapra igérték magukat, de érezni lehetett a beszélgetés közben, hogy most már rettenetesen el kívánnak minket valahova.

Másnap jöttek a szerelők, de valami történhetett, mert érkezett egy nagy-nagy szerelőtáskás pasas is, aki felment az árbocra, és mért, meg minden, és diadalmasan jött, hogy az antennacsatlakozó odafönt laza volt, meghúzta, és láss csodát, az Inmarsat C működött! Ilyen offék ezek a görög népek a computerizációs technikában, meg minden.

Tehát a generátor elment, és mi reménykedtünk.

Abban, hogy a karácsonyt mégcsípjük.

De egy dolog a remény, más dolog a véres valóság. Mert a görögök felpörögtek, és 23-án éjjel felhívták a hajót, hogy 24-én tíz körül hozzák az újratekercselt forgórészt. Biztosak voltunk benne, hogy most aztán beleadtak minden apait, anyait, a görög nemzeti büszkeséget, meg mindent, és az istenek is nekik szurkoltak ott az Olimposz tetején, hát úgy rendelkezett a barba, hogy nincs semmi kapkodás, ha a főgép üzemel, csak akkor hív pilotot.

A szakács és a pincér már készülődtek a szentestére, a fedélzetmester, Sz. Pista beállította a karácsonyfát, aki tudott az segített neki a fát dísziteni. Ők zömmel fedélzetiek, mert ugye a gépészek odalent, a generátort szerelik, hogy jól elmenjünk, és a karácsonyi vacsorát odakint a nyílt vízen töltsük el, hánykolódva a 7-8-as délkeleti viharban. Mert ugyan milyen legyen az idő az Égei-tengeren decemberben? Akkor és ott ez a megszokott.

Tehát indulás.

A barba fel a hídra, hogy értesítse a kikötőt, küldhetik a pilotot.

Ám mielőtt fölért volna, jött a kápó, a mi Gyulánk, aki kezd eléggé egyhangú lenni, ugyanis azt mondta a főnöknek:

– Barba, nem tudunk indulni, próbaüzem alatt leégett az újra tekercselt generátor!

Kellemes karácsonyt minden kedves magyar tengerésznek Pireusz kikötőjében… én meg majd folytatom. De ha valaki azt hiszi, hogy egy fikarcnyi túlzás, vagy tódítás van a történetben, annak a tehene teje apadjon el, és hollók vájják ki a birkái szemét!

 

.

Pireuszi kalandok - Pancon 3 (6.rész)

Print Friendly and PDF

Az érkezés mindig izgalmas! Pire ráadásul mindig érdekes. De most nem megyünk part mellé, amire szükségünk lesz, az mind beszerezhető horgonyon, hát nincs az a bolond tulajdonos, amelyik rakpartilletéket fizetne a nagy semmire! Persze most is üzemanyagot veszünk, az a legfontosabb, utána sorrendben a friss élelmiszer, no meg a shipi behozza a cigaretta, és italrendelést is. Ezen a hajón még bagós voltam, és a barba rákapatott a szivarra. Na, nem tértem rá teljesen, de naponta egyet-egyet elszívtam. Ő volt a jó szivarok ismerője, mindig azt vettem, amire ő rábólintott. És így tett a kápó is. Megkaptunk mindent. Tovább»

Feedek
Megosztás

Címke lista

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

HTML

ingyenes webstatisztika