A Seafalcon mesél

Mindenféléről mesélek a tengerészet kapcsán. Fényképek, videók, receptek, sztorik, naplóbejegyzések, viccek... ami jön.

Hazajöttem, de a kalandnak még nincs vége! - Pancon 3 (majdnem utolsó rész)

Print Friendly and PDF

Május 14. vasárnap, Pasir Gudang horgonyhely. Tegnap délután Szinga előtt horgonyoztunk. (Azért nem tegnap írom, mert dög fáradt voltam.) Csónakot rendeltünk, hogy ki tudjunk menni. Tíz perc múlva hívta a cég a barbát.

Maguk mit keresnek Szingapúr előtt?

– Ez volt az utasítás.

– Azonnal szedjék fel a horgonyt, és menjenek Pasir Gudang elé. Mától csak ott horgonyozhatnak!

Püff neki! Hogy milyen kedves a cég! Onnan aztán nincs kimenetel sehova! Kikötéskor meg mindenki dolgozik, hát sehova se lehet menni! Csókultatom a kis kacsójukat! Sóher banda.

Tehát átmentünk.

Bolond nap, tegnap délután 14.00-tól: SNG – PG – SNG, ma reggel nyolckor horgony. Pihenőnapunk van.

Május 15. hétfő, Pasir Gudang. Ma kezdem meg a hetedik hónapomat! Mást nincs erőm írni…

Május 19. péntek, Pasir Gudang. A szokásos napok. Semmi különös, ma kész lett a laptop, de holnap és vasárnap nincsen nyitva a szerviz.

Kicsit furcsák a matrózok és a bosun (fedélzetmester). Beosztják maguknak a munkaidőt, és igen kurtára szabják. Igaz, rettentő meleg van, de furcsa, hogy a délelőtti kávé után már nem dolgoznak. A főnök úr nem csinál belőle gondot, akkor én vajon miért kekeckedjem?

Ma bajban vannak: elfogyott a rizs, nincs mit enniük. Kíváncsi vagyok a további étrendre.

Kiderült egy félreértés: Aung Kyaw Hein matróz nem is matróz, hanem kadét. Nem azért nem kelt fel a múltkor, hanem azért, mert előző este tíztől reggel hatig szolgálatban volt a hídon. Csak azt nem értem, hogy nekem miért nem mondta senki? A barba nyilván eltette a panaszkodásomat az elfekvő ügyek dossziéba, de nekem is igazat adott szóban. Nem baj, kit érdekel ilyesmi?

Levél továbbra sem jön otthonról, nagyon-nagyon rossz.

Május 20. szombat, Szinga. Ma beszéltem Encsikével telefonon. Azt mondja, hogy sírós a hangulata, megkapta az első három levelet, és úgy tűnik neki, hogy nekem nem hiányzik az otthon, a család, élem az életem vidáman nélkülük.

Hát jobb lenne, ha panaszkodnék, hogy halálra aggódja magát? Nehezítsem meg az egyedüllétét? Inkább csak arról írok, ami jó. A bosszúságokat megtartom magamnak…

Május 23. kedd, Szingapúr. Kikötöttünk Szingában. Mr. Peter Q. bejött a hajóra, és megkérdezte, hogy nagy baj lenne, ha hazamennénk Imóval?

Hát bajnak nem baj…

Eddig a kézzel írott napló. Tehát most már csak az emlékezetemre kell hagyatkoznom megint, ugyanúgy, ahogyan az elején.

 

 

 

A tulaj megpendítette, hogy hazamegyünk. Felhívtam Encsikét, nagyon boldog volt.

– Akkor egy hét múlva láthatjuk egymást?

– Talán. Ki tudja.

Nos, a tulaj csinált egy kisebb botrányt a kaja ürügyén:

Mint említettem, minden elfogyott a kambúza üres. Nem mondom, jól éltünk, mint a királyok: finom leveseket főzött a szakács, és utána mindig volt kétféle második fogás, valami sült és tésztaféle raguval.

A botrány pedig akkor tört ki, amikor a barba kérte a következő hónapi ellátmányt.

– De hát megkapták, parancsnok! – így Mr. Q.

– Elfogyott minden!

– Lehetetlen! Három hónapra való élelmiszert kaptak, amikor beszálltak!

– Az nem lehet! Hiszen épp hogy elég volt egy hónapra? Mennyi a napi kajapénz?

– Két dollár ötven!

– De ennyi USA dollárból nem lehet kihozni a napi élelmezést! – lamentált a barba.

– Nem, captain, nem USA dollár, hanem szingapúri! – mondta mérgesen a tulaj.

Na, éppen jókor megyek haza! Lesz itt olyan koplalás, hogy mindenki lefogy vagy tíz kilót!

Azért az élet ment tovább, még pár napos konténerezés, és elérkezett:

Mivel emlékezetből írom, nem részletezem a napokat, de az lényeges, május 29-én, hétfőn szálltunk ki a hajóról.

Hát kérem, elérkezett az utolsó nap! A csomagok készen vannak, mehetünk a szállodába. Ki is vittek, a jegyet megígérték, hogy holnap délután megkapjuk. Mindenesetre kaptunk egy telefonszámot is, ahol lehet érdeklődni. A búcsú nem úgy sikeredett, mint azt gondoltuk, mert a tulaj jelentős bónuszt ígért arra az esetre, ha maradunk a hajón, és valahogy elfelejtették átadni…

Szálloda. A szoba lényegtelen, a lényeg, hogy van két szabadnapunk!

Az első nap kimentünk Sentosa szigetére.

Hát kérem szépen, ez valami szuper… van benne szuper giccs, van benne szuper klassz, van benne… minden, ami a szingapúri szem szájnak ingere.

Úgy mentünk ki, ahogyan soha többé nem teszem: kötélvasúton, a tengerszoros fölött libegtünk, borzalmas érzés volt. De muszáj volt, mert videózni kellett, és ezért sok mindenre hajlandó vagyok, ilyenekre is, ami ellen az életösztönöm vadul tiltakozik normális körülmények között. Túléltem. Körbementünk az egysínű kisvasúttal. Megnéztük a víz alatti világot az akváriumban, csuda érdekes úgy sétálni, hogy a víz körbevesz jobbról, balról, felülről. Volt egy park, ahol mindenféle dél-amerikai meg mindenféle esőerdős bálvány volt, giccsparádé a javából. Ami tetszett igazán, az a vízorgona bemutató volt. Jó sokat kellett várni, de megérte. Szólt a zene, sprickolt a szökőkutak arzenálja…

Megnéztem a mostani Sentosa honlapot, hát nagyon más dolgok vannak, mint valaha. Arról nem beszélve, hogy akkor a bejáratnál volt belépő, most meg mindennek külön pénztárja van, s horribilis belépők. Most biztosan nem mennék el.

Este természetesen felhívtam az asszonykámat.

– Már Moszkvában vagy? – kérdezte, és éreztem a hangján, hogy ideges lett.

– Dehogy is, még a szállodából hívlak, holnap indulunk.

– Holnap? – Képedt el szegényke.

– De az ügynökségen azt mondták, hogy ma jössz!

– Lehet, de én csak egy tényt tudok nektek mondani, hogy itt vagyok Szingában, a szállodában és holnap este indulunk csak.

Nem igazán értettem, hogy ki és mit kavart meg?

Másnap bementünk a Pancon központba, és megreklamáltuk a beígért bónuszt. A tulaj nagyon készséges volt, nekem adott egy jó vastag borítékot, Imónak egy vékonyabbat, elmentünk. Amikor kinyitottam, tele volt őt és kétdollárosokkal, így kaptam kettőszázat. Franc a fülükbe, nem erről szólt a megbeszélés!

Délután volt pár idegesítő óránk, mert nem kaptuk meg időben a repülőjegyeket. Végül minden összejött, kivittek a reptérre.

Ott egy kis malőr volt, mert minden pénzem elszedték a rohadék reptériek, ugyanis tele voltam túlsúllyal, ami testvérek között is negyven kiló volt. Fizettem érte vagy 400 $-t. Aztán beszálltunk a szovjet gyártmányú AN kitudjahányasba, ami dög nagy röpülő, és egész laposan emelkedik. Az előnye az volt, hogy szinte üresen indult. Az előttem levő ülés támláját lehajtottam, az én ülésemet kitoltam, így sikerült egy hatalmas ágyat fabrikálnom.

Delhiben leszálltunk, de ezt nem tudom megerősíteni, mert átaludtam. Mire felébredtem, már bőven az orosz anyácska belsejében voltunk, hamarosan Seremetyevó és leszállás.

Aztán kiszállás, egy bazi nagy kör alakú csarnok volt, az emeleti folyosón kellett körbemenni, mert már nagyon üvöltözték, hogy a budapesti gép két utasát várják, akik Szingapúrból érkeznek… Ami röhej: a szomszédos ajtón volt a beszállás, de ehhez nekünk körbe kellett rohanni az egész épületet.

Aztán felszállás.

Aztán leszállás.

Aztán vámvizsgálat. Naná, hogy lekapcsoltak. Naná, hogy lebuktam a laptopommal. Hetvenezer vámot kellett fizetnem. Ne, kérem, én ezért nem üzleteltem sosem, mert ha valami nem törvényeset akartam volna csinálni, az kilométerekről üvölt rólam. A biznicelést nem nekem találták ki.

Végre kimehettem.

Az asszonykám sírva borult a vállamra.

Most muszáj megkérnem, hogy írja le ő is a hazajövetelem, mert én csak jöttem, de a kaland az övé volt!

 

 

.

Időutazás - Pancon 3 - 16. rész

Print Friendly and PDF

Az időutazás annyit jelent, hogy megtaláltam a kézzel írott naplómat, amit a Pancon 3-on írtam, és most azt teszem közzé. Ez viszont akkor kezdődik, amikor megérkeztünk Marina di Carrarába. Így most visszamegyünk az időben oda, és mint érdekességet össze lehet hasonlítani az emlékezés hatékonyságát az előző részeket a tényekkel, azaz ezzel a naplóval. Tovább»

Mit ad Isten, elindultunk - Pancon 3 - (15. rész)

Print Friendly and PDF
No, hát az lett, hogy kimentünk horgonyra. Ugyanis már nem kellett a parti észkombájnok segítsége, akkor minek fizesse a tulaj a rakpartilletéket, nem igaz? A hajón ott voltak a skótok, a kínai, meg mi. És beindult az „agytröszt”. A skótok kitaláltak valamit, elvetették. A barba jött egy ötlettel, átgondoltuk, elvetettük. Végül az lett a határozat, hogy ha törik, ha szakad, a réseket el kell tüntetni. Erre kell megoldás.
Akkor nézzük: vannak a hosszú nyílások a pontonok között keresztben. Arra lehet Ram-Neket tenni. Ez a Ram-Nek egy sajátos, a hajózásban (is) használatos „ragasztószalag”. A ragadó felület kátrányos, szurkos, amit ha megfelelő hőmérsékletre hevítenek, akkor mindenhez hozzáragad. Az oldalsó réseket is ezzel be lehet tömni. Tovább»
Feedek
Megosztás

Címke lista

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

HTML

ingyenes webstatisztika