A Seafalcon mesél

Március 8. szerda, úton. Megyünk. Vacsora: bugaci pecsenye: sertéshús kockára, hagymát pirítani, hús bele, só, bors, pirospaprika,, mikor majdnem kész paprika, paradicsom belekockázva. Ha kész, rántottát keverünk bele. Sült burgonyával tálaljuk.

(Nocsak, milyen jó kis naplóbejegyzés − beszúrás: 2010.)

Március 9. csütörtök, úton. Edzés, napozás, szolgálat.

Március 10. péntek, úton. Egy hónapja írom a naplómat. Gyönyörű idő.

$###LEAD_END###$

Március 11. szombat, úton, horgonyon Port Said előtt. Reggel nyolckor macskáztunk meg. Ha minden jól megy, holnap átmegyünk a csatornán.

Révkalauz 10.00-re jött, bevitt, a szokásos módon kötöttünk ki: ledobtuk mindkét horgonyt, majd két farkötéllel a partra merőlegesen megkötöttük magunkat (ezzel a módszerrel sokkal több hajót lehet „kikötni”).

Még nem végeztünk a manőverrel, de megszálltak az árusok, akik mindenfélét árulnak, járják a lakóteret és mindenkit halálra idegesítenek. Aztán egymás után érkeznek a lejmolók is: shipchandler, orvos, ügynök, vámos, akik a munkájuk fejében kurva erőszakosan követelnek Marlborót, whiskyt.A legvégén a Kikötőkapitányság emberei, szokásosan ők viszik a legtöbbet. Vizsgálat közben „kiderül”: nincs Suez Canal Certificate-ünk. Úgy látszik Mr. S. nem intézkedett. Da hamar kiderül a „félreértés”. Jött két regiszter, tíz perc alatt „felmérték” a hajót ás mindössze 15 karton Marlboro és 100-100 dollár baksis ellenében kiállítják a megfelelő okmányokat. Hát, mit mondjak? Egyiptom nem sokat változott az elmúlt 11 év alatt, mert 1984-ben voltam itt utoljára a Csatornában.

Közben az árusok üzletelnek. Engem is megállított egy:

− Chief, adok neked szuvenírt! − és rakja a kezembe: 3 db. képeslapot, egy igen randa papiruszképet (Nofretete van rajta), egy alabástrom alapzaton fekvő bronz szfinxet (a mai napig megvan − 2010). − menjünk be a kabinba! − ajánlotta.

− Van aprópénzed? Görög, olasz, spanyol? − kérdezte. Mutattam neki a fémpénzeimet. − Jaj, nem ilyet, papírpénzt!

− Az nincs!

Erre elővett egy réztányért, hogy ez suvenír, egy másikat, hogy ez 50$, de nekem csak 20, és végül itt egy pénztárca a feleségemnek.

− Oké, adok mindezért 10$-t. − mondtam.

Alkuszunk még, végül kapott 39 egyiptomi fontot és 10 dezsőt. Az öreg boldogan vigyorgott és elrakta az összes szuvenírt: a pénztárcát, a szfinxet.

− Állj öreg! − mondom neki felháborodva. − Ez szuvenír az asszonyak!

− Persze chief. Szuvenír! Ha megveszed, hazaviheted és megajándékozhatod vele. − végül gálánsan elővett egy randa bőrhulladékokból varrt kék tevét: − nesze, a gyerekednek... − és vigyorogva elment.

Este itt volt Ali Mohammed is, aki régi ismerőse a magyar tengerészeknek. Elvitte a 8 darab levelemet, jó vastagok voltak, 10 dollárt adtam neki, hogy adja fel. Teljesen biztos vagyok benne, hogy Ali feladja, igaz, alaposan túlfizettem, de egyike a tisztességes árusoknak, akikben megbízunk, és Alinak ez tőke, nem játssza el a bizalmat! (2010: mindegyik levél megérkezett!). Ő az, aki szabadon járhat, kelhet a hajón, megbízható, és errefelé ez ritka holló!

Mutattam neki az aprópénzeimet a nagy dobozban. Elé tettem, ő beleturkált, kivette az őket érdeklőt, majd hármat elvett, sörrel kínáltam, nem fogadta el, más arab elvitte volna az egész kartont és még lejmolt volna az anyósának is.

A barba egész nap részeg. Megivott másfél üveg whiskyt. Korán reggel jött egy távirat a Pancontól. Kérték, adja meg a berakható konténerek hossz és függőleges irányú súlypontjait valamint a konstanst. Erre tartott egy kiselőadást, hogy ezek milyen primitív barmok, és leadatta telexben a hydrostatikus táblázatot, a teljes tanktáblázatot, majd kifejtette, hogy ezek segítségével ki tudják számolni a stabilitást, a trimmet és a merülést. Ebben speciel igaza van, csak semmi köze a feltett kérdéshez. Tele a tököm a részeges főnökökkel. Előadást tartott arról, hogy milyen tökélyre fejlesztette a tengerésztudományt, de egy döntést nem tud meghozni, ha felelősen kellene dönteni, akkor bemenekül a kabinba. Amíg Port Saidban voltunk, alig lehetett a kabinból előráncigálni, mindenkivel nekem kellett harcolnom, kínlódnom.

Nagyon tele a tököm vele. Már arra gondoltam, hogy írok maszek levelet a Panconnak, és megadom a kért adatokat, de miután a levelet megírtam, a mérgemet kiengedtem, lehiggadtam. Nem éreztem etikusnak a háta mögött bemártani, pedig haj de ez volt a megszokott stílus a MAHART-nál!

Nem lehet vele normális munkakapcsolatot kiépíteni. Mondom neki: − barba, csináljunk mentőcsónak gyakorlatot a hosszú út előtt, letehetnénk a csónakot a vízre.

− Nem lehet, van fontosabb dolgunk! − nyilatkozta ki, közben majd elhasalt, olyan részeg volt. Persze semmi dolgunk se volt. És ilyen esetek tömkelege esett meg.

Nem szólok én neki semmiért ezentúl.

.

Március 1. szerda, Marina di Carrara. Reggel bedöglött a kettes segédgép, ami eddig még működött. Így ott álltunk gép, és áram nélkül. M. Imó három óra alatt megjavította!

Egész nap várakozó állásponton voltunk, de senki se szólt hozzánk. Úgy látszik, valami nem stimmel, csak tudnám, hogy hol?

Vacsora görög vagdalt: darált marhacomb, hagyma, só, bors és összegyúr, majd faszénen megsüt, ehhez saláta és pita. Isteni, csak az a kár, hogy a tésztát nem ettem!

Március 2. csütörtök, Marina di Carrara. Egész éjjel esett az eső. Ez normális körülmények között nem bír hírértékkel, de most az a helyzet, hogy ettől bizony jól beázott a kettes raktár, mert az enyhe rollázástól (dülöngélés) a raktártetők dolgoznak, és oldalt, ahol habbal volt csak kifújva elválik a hab a fémtől és szépen becsurog az eső. És a 8-as és 9-es tetőszelvény között is beázunk.

Tegnap este a shipi meghozta a kuplungot, így mára már dolgozik mindkét segédgép, már tudunk , kiszívhatjuk a 10-es oldaltankot, ami lukas, és jön be állandóan a tengervíz.

Holnap állítólag elmehetünk, üzente Mr. C. a partról.

Nocsak, nocsak? Hogy neki milyen furmányos hírei vannak...

Március 3. péntek, Marina di Carrara. Reggel rosszat sejtettünk. Ha Cs. Gyula, a kápó mosolygós és vidám, az rosszat jelent! Csak akkor ilyen, ha valami elromlik, nem megy, ha bolondokházát csinálhat.

09.00-kor a hídon: közli a barbával, a főgép nem indul, melegítették, a próbánál derült ki, legalább egy nap a megjavítása. Tényleg volt oka az örömre.

Délután táviratot kaptam, Szabolcsot felvették a hatosztályos gimibe, a Móriczba. A „kis disznó” lusta tanulni a többi suli felvételijére, hát felvetette magát az első helyen megjelöltbe. Atyai szűmet büszkeség feszíti (remélem, ez bocsánatos bűn).

Este behozták a fuvarlevelet, az új EPIRB bóját és a barba útlevelét. Tehát indulhatunk!

Végre!

Illetve egy apróság: az EPIRB bójában a hajó hívójelét elírták: a V3PT4 helyett V3PTA. Így vészhelyzetben egy másik hajót keresnének a mentőegységek. Klassz! Bója ki − Genovába vitték −, és szentül ígérték, hogy holnap reggel nyolcra itt lesz! Hiszem, ha látom! Olaszok, péntek éjjel dolgoznának?!

Kaptunk még egy nyugodt éjszakát.

Március 4. szombat, Marina di Carrara, úton. Azt hiszem, elég szépen fogytam, a nadrágjaim nem vágnak. Talán szerencsére, nincs mérleg a hajón, így nem tudom ellenőrizni a súlyom és szemre még nem vagyok elégedett, ezért nem merek lazítani. Meglátjuk Szingában, mennyit sikerült leadnom. Amikor elkezdtem kb. 110 kiló voltam. A bokám már kevéssé fáj. Pedig attól féltem, hogy a minimum egy órás ugrálás ki dogja készíteni. Tegnap csináltam egy új kazettát, az összes gyors számot rávettem, így most nem tudok egy óránál többet ugrándozni, mert borzasztóan kifáradok.

Tegnap reggeli: három szelet sonka, paradicsom. Ebéd: egy tányér lencseleves (káposztás nokedlit nem ettem), vacsora két szelet natúr tőkehal (finom!).

Csoda történt: 09.20-kor bejött az EPIRB bója és 09.55-kor horgony a helyén, és megyünk! (Lám, ebben is tévedett a hosszú távú emlékezetem, bennem az élt, hogy 6-án indultunk el.) Készítettem egy rövidke videó felvételt, rá is tettem az időpontot. A srácok kérdezték is:

− A Belizei Filmhíradó számára örökíted meg?

Szóval megyünk. A raktártetők centimétereket csúszkálnak oldalirányban. A szigetelés és a Ram-Nek a 2-3 szelvények között szinte azonnal elengedett.

Az időt félpofára kapjuk, jobbról és elölről, így aztán vacsora után irtó rosszul voltam, nem is tudtam mindent megenni, és majdnem kijött belőlem. Este nyolc körül Korzika takarásába értünk, így most már minden OK, tengerészek és vidámak vagyunk.

Március 5. vasárnap, úton. Szardínia szigete mellett hajózunk, ráhúzunk Szicília északkeleti csücskére.

A gépészek egész nap a kormányszektorból merték a vizet. Térdig ért. A kormánylapát tengely tömítése ment tönkre?

Vacsora pizza, én csak a rávalót ettem, így időben megvacsoráztam (kenyeret nem ettem!). Ugyanis Józsi elkezdte sütni az elsőt. Elmúlik negyed óra, a pizza szép fehér, mint a menyasszonyi ruha, a sütő pedig tök hideg. Tönkrement a tűzhely! Persze a szakács leleményes, rajta ilyesmi nem tud kifogni: a grillsütőben sütte meg a pizzákat. Milyen finom lehetett az alja! Hétre vége volt a vacsorának, akkor az elek jelentette: kész a tűzhely.

M. Pityu bácsi 60 éves, öreg második gépész (Mahartnál első géptiszt). Arany pofa, nem jár vacsorázni, este nyolc után eszi meg a kaját (16.00-20.00 között ad őrséget). Fél kilenc körül a séf megy be a konyhába, hogy:

− Na, Pityu, megsütöm a pizzádat! − mire az öreg:

− Már megettem! − szóval letolta nyersen, mondta is, hogy a repetára kitett szeletek sokkal finomabbak voltak!

Március 6. hétfő, úton. Semmi, Szicília partja mentén hajózunk.

Március 7. kedd, úton. Az olaszok nem ma kezdték a szakmát! A barba ma nézte meg a hajóbizonyítványokat − még jó, hogy megnézte! −, és a Classification Certificate csak Marina di Carrara és Port Said között érvényes!

Ezek szerint ott is lesz majd raktársurvey, és a felelősség onnan kezdve már az araboké, nem az olaszoké.

Mit mondjak? Ügyes!

A barba nem akarja jelenteni a Seascot felé, csak a tulajnak a Pancon cégnek, de azt is csak majd holnap reggel. Ennek a manusnak fogalma sincs, miért tart a tulajdonos shipmanagementet! Nem a tulajdonos dolga őket ilyesmiről értesíteni, hanem a parancsnoké. Azonban a barbát jelenleg csak az foglalkoztatja, hogy honnan lesz bora! Ugyanis az, amit a Carrarai behajózásakor vett (90 liter) elfogyott. Jobb, ha a Mahartnál hajózik az ilyen.

A baj az, hogy nem azt mondják: ökör a parancsnok, hanem azt: ilyenek a magyarok!

.

Február 23. csütörtök. Marina di Carrara. Délelőtt folytattuk a Ram-Nek felragasztását és habbal fújtuk ki a csatlakozási pontokat.

(Érdekes, le sem írtam, mikor kezdtük el ezt a munkát. Pedig fontos mozzanatai voltak, egyelőre nem kommentálom, meglátom, később mit írtam róla.)

Este San Remo a tévében. Kicsit unalmas, de azután egy pasas kimászott az erkélyről és a korlát szélére ült (gondolom ő is unta), rendőrök, rendőrnők hívták, másszon vissza, de nem ment, hiába kérték. Végül a műsorvezető, Pippo Baudo felment, ő behozta az erkélyre, a műsor mehet tovább, reklámnak se rossz.

Február 24. péntek, Marina di Carrara. Hajnalban elromlott az idő, alacsony nyomású front érkezett, két-háromméteres hullámok jöttek, a hajó rollázott, a víz feljárt a raktártetőkre, őrséget kellett tartanunk.

Reggel a hídról figyeltük, hogy a felragasztott Ram-Nek szalagok hogyan dolgoznak, és egy-egy nagyobb billenésnél hosszában felszakadtak, más meg lejött. Mr. C. teljesen magába roskadt, hogy íme: hiába költöttek, az olcsó mégsem az igazi megoldás.

De baj van az Inmarsat készülékkel is, telefon Londonnak, ott azt mondták, hogy hardver probléma lehet. Ha jól belegondolok, nem is hülyeség, mert az Angol-csatornában a viharban kiszakadt a helyéből a számítógépház a képernyővel együtt és lezuhant a földre.

Ebédre fekete leves: távirat a S. nevű skót gengsztertől, miszerint Mr. C. és Mr. F. hagyja el a hajót, a surveyor elfogadta az ideiglenes raktár vízmentesítést a Ram-Nekkel, és ha kész a rádió valamint az idő engedi induljunk el Port Said felé, ott jön surveyor (ugyanis ott bárkit meg lehet venni).

Az idő erősödik, most 7-es erősségű a szél. Az egyes segédgép roncs, a kettesnek eltört a kuplungtárcsája, a hármas megy (egyelőre, de ez nagyon ideiglenes állapot). De a főgépüzemhez két segédgép kell, eggyel istenkísértés elindulni. Főgépet járatni és horgonyt húzni együtt lehetetlen. Ilyen időben, amikor a hajó ennyire bólogat a szembeszélben lehetetlen felhúzni a horgonyt a főgép segítsége nélkül. A többi hajó rég elment menedékhelyre a La Spezia előtti öbölbe. Mi nem tudunk. Pedig a Kikötőkapitányság is szólt, hogy átmehetünk. De mi erre is képtelenek vagyunk. Ha megcsúszunk, le kell dobni a bal horgonyt is (ezt sose használjuk, mert szinte lehetetlenség felhúzni, minden szem megugrik a dobon, mert a diója van kikopva). Most a főgép menetkész (de minek?), a hídon őrséget adunk és imádkozunk, hogy ne erősödjön az idő. A Navtex időjárás-jelentés 9-es időt jósol és ez be is fog jönni, ahogy a TV-ben látott műholdképet néztük.

Később távirat érkezett, hogy Mr. F-nek megvan a repülőjegye, és Mr. C. a partról „koordinálja”az eseményeket. (Azért egy ilyen távirathoz pofa kell ám!) Ez nagyjából azt jelenti: meneküljetek, ezek a hülye magyarok meg majd elviszik a hajót.

Persze ez odébb lesz, meg kell várni a rossz idő végét, be kell hozni a rádiót és beszerelni, és a parancsnoknak el kell indulni. Géza azt mondta, hogy 90%-ban megérett az elhatározása, hogy nem indul el ezzel a hajóval a Távol-keletre, inkább haza megy! Akkor én is!

Február 25. szombat, Marina di Carrara. A vihar alábbhagyott. Három helyen teljes hosszában lejött a ragasztás, csinálhatjuk újra. Dolgozunk a semmiért, a raktártetők erőteljesen mozognak, hiába ragasztjuk fel, újra elenged majd.

Csónak jött Mr. C-ért és Mr. F-ért, és megjött a rádiókészülék is. A szerelő egy óra múlva elment, kéken-zölden, négyszer összehányta magát és a rádióhelyiség mellett a hidat is, olyan tengeribeteg lett a mozgástól. Pedig mára egészen enyhült...

Van két burmai gépészünk, Htun Sein és Hla Htay. Csuda pofák, ahogyan esznek. Hla Htay nem eszik disznót és marhahúst, nem vallási okokból, nem szereti. Mikor rakott tészta volt uborkasalátával, ő diós tésztát kapott. Az uborkasalátával összekeverte, és jól letolta, még repetázott is! Hja, kérem, a magyaros ízek!

Htun Sein késsel és villával eszik, szépen. A villával rátolja a rizst a késre,és azzal teszi a szájába. Mire Indonéziába érünk, és egy kicsit ügyetlen lesz, akkor körbe fog érni a szája.

Mikor beszálltak, a zöldséglevest sós uborkával és paprikával ették, de erről már leszoktak, miután látják, mi nem úgy esszük.

Ők egy hónapos szerződéssel jöttek, és mindjárt letelik nekik is a kettő!

Február 26. vasárnap, Marina di Carrara. Távirat S-től, hogyha a kuplungot nem nem tudjuk itt megjavítani (ki beszélt arról, hogy meg tudnánk?), akkor menjünk Pireuszba hajógyárba. Ez úgy gondolja, hogy egy segédgéppel menjünk át? Legfeljebb dead slow-val mehetnénk, az 3 csomós sebesség, Piréig két hét lenne az út. Ez az S. egy őrült gengszter! De ezt már írtam, ám nem elégszer. Délután átjöttünk La Spezia elé, mert jön az újabb rossz idő.

Vacsora: a lusta szakács fasírtja (tatár beafsteak).

Február 27. hétfő, Marina di Carrara. Túlszárnyaltuk Rotterdamot! Már többet voltunk itt, mint ott, és itt még mennyi van hátra, ki tudja! Nem gondoltam volna, amikor megjöttünk, de azt hiszem, senki nem erre számított!

Délelőtt raktártető gondozás, délben vissza Marina di Carrara elé.

Délután szerelők jöttek, és kész a rádiótelefon!

Február 28. kedd, Marina di Carrara. P. Feri nagy várakozással ült az új rádiótelefonhoz reggel, de hiába. Nem volt képes − rádiós létére − életet lehelni a készülékbe. Mi a megoldás? Szerelőt kell hívni! Röhej! Átok ül ezen a hajón!

Viszont a nadrágjaim sokkal kényelmesebbek lettek, már nem szorítanak hasban. Kevesebbet eszem, kenyeret régóta nem. Esténként felteszem a lambada kazettámat, amit még Brazíliában vettem fel az ottani rádiókból, és ugrálok rá mintegy másfél órát − táncot mímelve −, de néha ebben a zene nagyon tud zavarni. Ehhez a következőképpen öltözöm: három trikó, egy ing, farmer, és a tetejébe egy tréningruha, majd felveszem a vízhatlan kabátot. Így az ugrálás alatt mindent teleizzadok, de utána pillekönnyűnek érzem magam, és órákon át dög szomjas vagyok!

Délután surveyor, a raktárt elfogadta. Mr. C. megdicsért az elvégzett munkáért, de sajnos a bukszáját elfelejtette a ceremóniára elhozni. A rádióhoz és a segédgéphez holnap visszajönnek, de az már nem rám tartozik.

.

Akkor folytatom a Pancon 3 kalandjait. Megtaláltam a volt cégem az interneten, és kiderült, hogy a hajónév "él tovább", de most egy tengeri vontató viszi tovább.

Február 18. szombat. Marina di Carrara. Délelőtt Sig. Molini, ügynök, rakománytulajdonos és fővadász bejött a hajóra. Kisütötte éjszaka − és reggel konténerhajózásban jártas ismerőseivel beszélt, akik megerősítették, hogy az ötlet igen jó, mondhatni kiváló − hogy középről a raktár szélére kell a rakományt átrakni, ugyanis az oldaltankjaink nem tölthetők, az átrakással ezt a feltöltést szimuláljuk, ezáltal a hajótesben keletkezett feszültség oldódhat.

A délutáni műszakkezdésre megjöttek a melósok (14.00-ra). Középről a rakományt kiraktuk oldalra, közben a melósok mutatták, hogy őrültek vagyunk, ha így elmegyünk a hajóval, nem Szingába, hanem csak kétnapi járóföldre is. Sajnos igazuk van. Lehetetlen a 20-25 tonnás, három magasra halmozott márványtömböket biztonságosan megkötni.

Rakományshiftelés után raktárcsukás próba, természetesen és hál’ istennek, sikertelen. Milyen jó így dolgozni, hogy közben az ember azért imádkozik, hogy ne legyen eredménye a munkájának!

Megpróbáltuk a raktárt becsukni. A 9-es ponton a helyére ment, a 8-as meg se mozdul. A hetest is parti daruval kellett a helyére emeltetni. Most vajon mit fognak kitalálni?

Délután Mr. Cunningham a hajón. Ő is azt kérdezte, mit fogunk most csinálni?

− Hát majd gondolkodom − mondtam, de felmerült a kérdés bennem: ezért kellett ide utazni? Ezt telefonon nem tudta megérdeklődni?

Este telefon haza. Encsike is rájött, hogy ez nem hajó, hanem egy halom ócskavas. Pizza (frutti di mar) egy hangulatos pizzériában. Rajtunk kívül egy népes társaság születésnapot ül.

Február 19. vasárnap. Marina di Carrara. Mr. Cunningham kitalálta, hogy a sagging megszüntetésére most a kettes raktár elejéből hátra, és az egyes raktár hátuljából előre kell átrakni a rakományt. Így középről kikerül a súly, és elöl-hátul megterhelve kiegyenesíti. (Ha akarja, mondom én.) Esetleg pár száz tonnát ki is rakhatunk, és töltsük fel az oldaltankokat is. (Lelke rajta, nekünk úgy adták át a hajót, hogy nem lehet kiszívni, ha feltöltjük, szóval sose próbáltuk. Ha viszi a balhét, ám legyen.) Ez a terv, holnap majd meglátjuk.

Délután a városban. Teljesen váratlanul rám tört a Karnevál (bár nem a riói...). Eszembe se jutott volna, hogy efféle látványosságban lehet részem. Pöttöm gyerekek, nagymamák, fiatalok, éltes urak és a nejek mind-mind színes maskarában, vagy utcai ruhában de festett arccal, vidámak, ökörködnek, tréfálódznak, ugratják egymást, bolondoznak, esznek, isznak, énekelnek, kiabálnak, szórják a szerpentint, konfettit, „brillantint” és hatalmas ovációval köszöntik a felvonulókat, a kocsikat, amik tele aprónéppel és zenét harsogva vonulnak a főúton. Szóval olaszok a javából, igazi temperamentumos déli népség.

Én meg egy csomót videóztam.

De mivel csak egy kellemes délutáni videósétára indultam, nem tartottam fontosnak, hogy pénzt is hozzak magammal. Most már bántam, de azért élveztem a vidám forgatagot. Két óta ebből is elég, utána egy kurta séta a tengerparti strandhoz, hogy egy felvételt készíthessek, bár így februárban a strand teljesen kihalt volt.

Este tévé. Nagyon készülnek a San Remoi Dalfesztiválra, egy beharangozó műsort adtak, a régi énekesek karneváli hangulatot teremtettek a színpadon és persze a régi slágereket énekelték. Az utolsó szám a meghalt Domenico Modugno Volare című slágere volt. (Most törhetem a fejem, hogy vajon miért tartottam akkor fontosnak leírni, hogy Modugno meghalt. Talán éppen akkoriban, és hír friss volt. Majd otthon megguglizom, és kiderítem.)

Február 20. hétfő. Marina di Carrara. Délelőtt sakkozás a rakománnyal. Most hátul rakjuk fel három magasan a rakományt a kettes raktár elejéből. A cél az, hogy nagyobb trimmet elérve − most két láb −, a saggingot csökkentsük, így talán kiegyenesedik a raktárkeret. Egy méteres trimmig raktuk, majd raktárcsukás. Most már a kilences és hatos szelvények se ülnek le, rosszabb a helyzet, mint előtte. Erre mit csinál az olasz? A parti daruval huszonöt tonnás tömböt használva beütik a szelvényeket, nagykalapáccsal beverték a biztosító csavarokat (ezeknek annyi, a csavar mivoltukat most vesztették el...), barbár munka, a raktár látszólag becsukva.

Ez a munka senkinek sem állt érdekében, kivéve az ügynökséget, ami a hajót mielőbb kikötőn kívül szeretné látni. A hajó így nem tengerálló, biztos, hogy nem fognak elengedni. Mindenesetre este hétre végeztünk mindennel, holnap reggel pilot.

Este telefon haza, Encsikémtől elbúcsúztam, mert nem tudhatom, mikor leszek megint telefonközelben, mikor tudom újra hívni.

Mire visszajöttem a hajóra, a lángvágósok elmentek. Levágtak pár raktártető leszorítócsavart, kijjebb hegesztették, mintha ez megoldaná a gondjainkat.

A Kikötőkapitány elvitte a barba útlevelét.

Február 21. kedd. Marina di Carrara. Manőver reggel hatkor. Természetesen nem megyünk mi messzire, csak horgonyra, hiszen tudjuk, a Kikötőkapitány nem engedi el a hajót (és a barba se megy el innen amíg vissza nem kapja az útlevelét.

Táviratok serege ment el a Panconnak és a Seascotnak. A barba mindent leírt, A Pancontól megkérdezte, értesítse-e a Nepát? Hiába kértük a Ferivel ketten is, hogy ne tegye, a Pancon nem tudhat arról, hogy mi tudjuk és ismerjük a Nepát (és ha még tudnák, hogy K. Miklós ott dolgozik! Nepa: Netherland Pannon Shipping Co.). Ennek ellenére elküldte a táviratot. Hiába mondta meg neki P. Ali is, hogy K. Miklós szívességből értesített minket, mert a Pancon cég nem bízik a Seascotban sem, a személyzetben sem, ezért „csendőrnek” kérte fel a Nepát.

Ebből botrány lesz!

Délután jött egy surveyor a Germanische Lloydtól. A kis köpcös, kopasz harcsabajszú olasz se köpni, se nyelni nem tudott, amikor a vízpróbát csináltuk, elképedve figyelte miként ömlik be az összes víz a raktárba a raktártető rései között.

− Primo, miért hívtak, ha egyszer tudják, hogy milyen állapotban van a hajó? − kérdezte. − Ez teljességgel érthetetlen.

Megjegyzem, számomra is. Arról pedig felvilágosítottam, hogy nem én hívtam ki, engem is meglepetésként ért a dolog. A surveyor elment, mi meg itt állunk horgonyon, semmit se tudunk, majd a fejünk születik valamilyen döntés (aminek nyilván mi isszuk majd a levét.)

20.45: a tévében a San Remoi Fesztivál. Gigliola Cinquetti borzasztó. Csúnya és öreg. Minek állt ki a színpadra? (A képen fénykorában).

Hát ennyi, egyelőre, messze még a vége!

.

Na, kérem, akkor helyben vagyunk, megvan a programunk, Isten tudja, mennyi időre. Ilyenkor az első teendő az, hogy a barba körberiaszt mindenkit, aki él és mozog, és egy fikarcnyi köze is van a hajóhoz, és egy kis segítség remélhető tőle. Ezen a listán első helyen a helyi ügynök áll, a másodikon a technikai menedzsment Skóciában. De itt az első gond: az ügynök vadászni ment! De amilyen lüke, vitte magával, az akkoriban igencsak újdonság számba menő mobilját, így elérhető volt. Tovább»

Szóval, ahogyan azt Móricka elképzelte… ezen a hajón semmi se úgy történik, miként a normálisokon szokott lenni.

Tehát vacsora, utána raktárcsukás. Ez a fedélzetmester vezette munka, és az összes matróz részt vesz benne. Eleinte én is velük voltam, a raktártető hidraulikát kezeltem. De eddigre már jól begyakoroltuk, nem kellettem, Sz. Pistára nyugodtan rá lehetett bízni, pedig kissé bonyolult rendszer volt.

Valamikor nyolc körül jön Pista a szalonba, ahol tévéztünk:

– Chief, nem tudjuk becsukni a három középső pontont.

Gyerünk, menjünk, nézzük meg. Körbejártuk, a hatos ponton a megfelelő helyzetben volt, de felült a raktárkereten körbefutó acélperemre. Hát, ez hogy a csudába lehet? Legjobb lesz, ha lehívjuk a barbát.

– Gyerekek, mindegy, mi a gond, a raktárt be kell csukni.

– Rendben, de mit lehet tenni?

– Találjátok ki…

Ez jó. Akkor találjunk megoldást. Próbálkoztunk mi egy csomó dologgal. A fekvő ponton fölé hoztuk a másikat, hátha az be tudja nyomni a helyére.

Persze nem ment.

Hogy mi is történt valójában? Egy konténeres hajót úgy terveznek, hogy a raktárba kerül a szállítandó rakomány 2/3-a, a fedélzetre a maradék. Ehhez még hozzájön, hogy a rakteret teljesen kitölti a szabványméretű konténer, azaz megtartja a raktár falát. Itt meg mi történt. A teljes kapacitást felvettük, de az a raktár alsó egyharmadában volt elhelyezve, a falat semmi nem támasztja, logikus, hogy az 50 méter hosszú falak a feszültség miatt meggörbültek, és ezt úgy tették, hogy a raktárkeret tetején egy horpadás keletkezett, ami miatt a raktárfalak teteje egy-egy tenyérnyit egymáshoz közeledett. Magyarán beszűkült. Ezért feküdt fel a ponton a raktárkeretre.

Nos, mit próbáltunk még varázsolni? Letettük a pontonokat olyan helyzetben, hogy a keretre ráfeküdjenek, és megpróbáltuk flasenzúggal a helyére húzni. A raktártető szelvénynek lett volna a tiszte, hogy szétfeszítse a raktárkeretet. Gondolj bele, két láncos emelő, aminek 5 tonna a terhelhetősége, majd behúzza a tetőt, illetve szétfeszíti a keretet, amit 3350 tonna márvány terhel! Hát nem! De nekünk be kellett csukni a raktárt, mert ugyebár anélkül indulás nincs.

Éjfél körül Géza is lejött, megfogta a flasenzúg láncát, mert barba ide, parancsnok oda, olyan nincs, hogy nem indulunk el. Időközben gépészek is jöttek, mindenki varázsolt, dolgozott, kínlódott, és főleg káromkodott, szentségelt. Közben szépen megvirradt, és megjött a pilot. Géza a hídon, és közölte, hogy:

– Pilot, egy órája próbáljuk a raktárt becsukni, de akadt egy kis gond, ám hamarosan indulhatunk.

Oké. A pilot várt. Pontosan egy órát. Akkor vette a kalapját, és elment.

– Captain, ha becsukták a raktárt, akkor hívjanak.

Rendben. Ezt biztosan megtesszük. Tíz óra tájban, a sztromóval éppen valamin törtük az agyunk, valami olyasmin, amiről mindketten tudtuk, hogy lehetetlen megcsinálni, amikor látom, hogy a Kikötőkapitányság épületéből megindul egy menet. Vagy delegáció, mert a távolról csak úgy csillogott, villogott a sok rendjel és rangjelzés az egyenruhákon. Elől egy fehérbe öltözött főgeneráladmirális, gondolom a kikötőkapitány maga. És csak jöttek, jöttek. Nyilvánvaló, hogy hozzánk jönnek, mert a reggel beállt hajó éppen rakodni kezdett egy elevátorral márványzúzalékot, oda fölösleges volt menniük.

Bejöttek.

Három főegyenruhás odajött hozzám. Bemutatkoztunk. Jól gondoltam, a Harbour Master volt, személyesen.

– Mi a baj chief?

Nos, tudni kell, hogy én sok mindenre alkalmas vagyok, de egyre nem: nem tudok hazudni és mellébeszélni. Ugyanis nem feltételezem egy szakmabeliről, hogy hülye lenne, mert ha ezt tenném, akkor hamar kiderülhet, hogy annak néztem, és én iszom meg a levét. Tehát hiába mondta Géza, hogy semmit se mondjunk, ha a hatóság jönne, szépen elmagyaráztam, hogy mi a gond. A raktárkeret összeszűkült, nem tudjuk a pontont letenni. Nem hiába a helyi kikötő feje, volt hajóparancsnok, azonnal megértette a probléma gyökerét, és azt, hogy mi a fejünk tetejére állhatunk, nem tudjuk a raktárt becsukni. A főolasz kedvesen elbúcsúzott, és megérdeklődte az utat a parancsnokhoz. Természetesen felkísértem.

A barba hellyel és üdítővel kínált mindenkit, de én sört kértem. A társalgás így indult a kikötőparancsnok részéről:

– Captain, van útlevele?

– Persze.

– Láthatnám?

Géza készségesen hozta.

– Ó, ön magyar? Ritkán járnak erre magyar tengerészek.

A hajó részéről vigyor.

– Megkaphatnám a Load Line Certificate-et? – és még felsorolt négy másik okmányt is, ami hajó „forgalmi engedélyének” számít a hajózásban.

– Persze, hozom… – Géza szalad, és készségesen hozta a papírokat.

Az olasz belelapoz, nézegeti. Beszélgetünk. Kedélyeskedünk, kávézunk meg minden. Jópofa csákók ezek a digók… vidámak, beszédesek. Indulnak. A kikötőkapitány fölvette és eltette a hajóokmányokat és a barba útlevelét.

– Captain, a hajót letartóztatom, ha mindent megcsinálnak, akkor majd hívjuk a BV (Bureau Veritas, hajóregisztráló cég) olasz képviselőjét, és ha ő biztonságosnak találja a hajót minden szempontból, és kiadja az új okmányokat, akkor elmehetnek. És természetesen ön is visszakapja az útlevelét induláskor. Jó munkát kívánok.

Ezzel olaszék el, mi meg ültünk, és hülyén röhögtünk egymásra. Azt azért el kell hinni, hogy az én röhögésem volt a felszabadultabb, nem Gézáé.

Folyt. köv.

.

Hát akkor itt vagyunk, áthoztak a vontatók. A Botlek öböl egyik csendes zugában álltunk. A gépészek dolgoztak, a javító cég emberei is dolgoztak, én meg P. Ferivel kimentem Rozenburgba. Kedves kisváros, csak egy kicsit rohadt messze van. Vagy hat kilométer, de megérte. Megittunk egy sört, sétáltunk, és visszajöttünk. Erre mondja a tengerész: legalább addig se a hajón voltunk. Rozenburg amúgy tipikus holland kisváros: tisztaság, tisztaság, tisztaság, rendezettség, bicikliutak, csatornák, kertitörpék, kertigólyák, kertiszélmalmok, kacsák, sirályok, lovak… lovas… a főúton. Tovább»

A Botlek jól cseng minden tengerész fülében. Ez valójában egy városrész, vagy mi a csuda. Van egy alagút, amit Botlek alagútnak neveznek, van egy öböl a kikötőben, amit róla neveztek el. Ez persze nem elég ahhoz, hogy egy tengerész örömmel hallja a nevét. Akkor ráadásul van egy free shop, ami szintén Botlek névre hallgat. Na, ez már valami! Én is igen sokszor vásároltam itt. Márkás italokat, az első videokamerám, farmert, illatszert, meg a fityfene tudja, hogy mit nem. Tovább»

Azt mondtam, hogy elindultunk Rotterdamba. Persze ez így nem igaz, mert e hajó esetében az se igaz, ha kérdeznek… tehát elindultunk Rotterdam felé. Na, így már oké!

Mentünk szépen az Angol-csatornában, és már nagyon vártuk, hogy bejelentkezzünk a rotterdami pilotnak, mert utána másfél óra, és kikötünk. Az idő ramaty, a legénység alig várja, hogy eltöltsünk egy-két napot a part mellett. Mert azt mindenki tudta, hogy a hollandok sajnos úgy dolgoznak, mint az ördög. Amit szem előtt tartanak, az idő, mert az idő pénz. Minél hamarabb be kell fejezni, az hogy a rakományt közben esetleg törik-zúzzák, senkit nem érdekel. Arra vannak a biztosítók, hogy kifizessék, a jogászok meg arra, hogy a hajóra kenjék a károkozást…

Szóval szépen kiszámoltuk: szerda délelőtt megérkezünk, kikötünk, és csütörtök este elmehetünk (ebbe kis csúszás is bele van kalkulálva). Sokan már azt találgatták, hova megyünk rakományért? És mikor érünk Szingába? Ugye tudjuk, hogy január eljén el kellett volna indulni a Pancon 3-nak, a konténeres járat elsejével volt meghirdetve. Az már kristálytiszta, hogy a február elsejei indítás is kútba esett. De március elsejét még meg lehet csípni…

Rendben, megyünk a csatornában, a szél fél hátulról, jön, déli, délkeleti. Ilyenkor nem igazán számít, hogy milyen erős, mert tolja a hajót. Tolt is rendesen, elértük majdnem a tíz csomós sebességet. Ez egészen addig tartott, amíg: töf-töf-töf, és süket csend, black-out megint, leállt a főgép. Nem kell megijedni, ez nem volt hosszú állás. Nagyjából három óra alatt megjavították a gépészek, csak Gyula, a kápó mondott olyan csúnyát, hogy:

– Barba, jó lenne, ha most már semmi nem történne. Az injektor kilyukadt üzemanyag vezetékét tudtuk pótolni, de az utolsó centiméter csövet is elhasználtuk. Ha bármi történik, nincs anyagunk a javításra.

A főnök, biztos, ami biztos, ezt is elmondta a hajó skót technikai menedzsmentjének.

Nos, ők ígértek fűt, fát, aranyos égig érő rézhekemukit, csak baj nélkül érjünk be a kikötőbe. A rakparton várni fognak, és egy helyi javítócég emberi is ott lesznek, akik azonnal nekiesnek a főgépnek, éjt nappallá téve fognak dolgozni, hajtanak, mint a güzü, hogy a rakodás alatt befejezzék a munkát.

Hát ez rendes tőlük… nem?

Akkor nincs más hátra, mint kiimádkozni az égiektől, hogy baj nélkül megérkezzünk Rotterdam elé, mert onnan már megy minden, mint a karikacsapás: bevisznek, kikötünk, és mindenki körbeszeret és körbedolgoz minket, csak legyünk már ott, csak tűnjön fel a radaron Maas Center, ahol a révkalauz beszáll.

Zárójelben mondom, hogy a Maas az holland nyelven van, és a Rajnát jelenti, ami ugyi itt, Rotterdamnál ömlik a tengerbe. És még annyit, hogy a Maas Center egy bóját jelent, szóval oda kell mennünk. Zárójel bezárva.

Átkeltünk a Doveri-szoroson, ezt is megúsztuk baj nélkül. Ez a szoros a világ legforgalmasabb pontja hajóforgalom tekintetében. Ami nem nagyon tetszett, az volt, hogy a szél erősödött, és testvérek között is volt vagy nyolcas erősségű. De ez minket nem érdeklelt, hajrá, menjünk, és kössünk ki.

Befordultunk a célegyenesbe.

Az ügyeletes tiszt a VHF rádión bejelentkezik:

– Maas Center, Maas Center, itt a Pancon 3, három óra múlva vagyunk a bójánál, melyik oldalra kérik a pilotlépcsőt?

– Pancon 3, itt Maas Center. Kapitány, a kikötőt lezártuk a rossz idő miatt, nincs pilotszolgálat. Ha lecsökken a szél hetes erősségűre, akkor megnyitjuk a kikötőt. Vége.

Nos, ki mit szól hozzá? Azt, hogy mi, a fáradt, kimerült tengerészek mit mondtunk, hadd ne kelljen leírnom, mert ki kellene fütyülni minden szót, és ezt csak a tévében tudják, amikor is élvezhetetlen lesz a Mónika só.

Hiába ajánlotta Maas Center, hogy hol dobjunk horgonyt, Ali nem vállalta. Nyilvánvaló és teljesen igaza volt. Ezzel a halálhajóval horgonyt dobni istenkísértés. Ki garantálja, hogy fel is tudjuk húzni? Oké, tegyük fel, hogy ledobjuk. Ki garantálja, hogy nem szakadunk le a láncról? Oké, tegyük fel, hogy nem szakadunk le. Ezzel az alumínium rakománnyal még horgonyon is kiesünk a cipőnkből, úgy hánykolódik a hajó, hiszen itt nincs semmi védett hely! No, nem! Ezt nem lehet megkockáztatni! Akkor mi a teendő? Hát kérem az, amit Milosz szigete alatt tettünk: vasalni kell, azaz le, s fel járkálni. De ugyebár Miloszon csendes volt a víz, mert szélárnyékban voltunk. Itt meg baromi nagy hullámok vannak. Hát ilyenkor nincs mást tenni, mint szembe menni a hullámokkal. A kikötő előtt tisztán déli szél volt, tehát a vasalás észak-déli irányban kell, hogy történjen. Amikor szembe vesszük a hullámokat, akkor meg kell tenni húsz mérföldet, az ki tudja mennyi idő, több óra is, aztán meg kell fordulni, és két óra alatt lerohanni az eredeti helyre, megfordulni, és darálni vissza, forduló, rohan, fordul, darál! Ezt csak addig kell csinálni, amíg nem szólnak, hogy: szép jó reggel, napot, estét, lehet jönni, várja önöket a pilot.

Szerda este kezdtünk vasalni. A bukdácsolás nem igazán érdekes, elviselhető, de amikor a hajó fordul, azt közhírré kellett tenni, hogy mindenki zéfeszteljen, mindent rögzítsenek, eltegyenek, hogy a nagy billenésben ne repüljön minden. Ez mindig a szakácsnak volt a legnagyobb megrázkódtatás… De semmi baj nem történt.

Leadtam a szolgálatot este nyolckor, zuhanás az ágyba, hogy csütörtök hajnalban lehet, hogy bemehetünk. Hajnal négy, és K. Pistának semmi híre a pilotról, se az idő javulásáról. Reggel nyolc, leadtam az őrséget, reggeli, pihenés, ebéd, négykor fel a hídra. Alival beszélgetünk, de hogy hívnák a hajókat, nem, semmi forgalmazás. Csak olyat hallottunk, hogy az érkezőket horgonyra küldik. Őrséget leadtam, le a kabinba este nyolckor, alvás. Hajnal négy, vasalunk, vasalunk, semmi hír.

Aztán reggel hatkor érezhetően csökkent a szél ereje. Hatkor hívják a hajókat, nekünk nyolcra jut révkalauz.

Hurrá! Hurrá, hurrá! Megyünk be! Minden bekövetkezik, ha nem előbb, akkor sokkal utóbb…

És kérem, így lőn! A pilot beszállt pénteken reggel, január 6-án.

– Captain, a Steinwegre megyünk. Mennyi a rakományuk?

– Háromezer ötszáz tonna.

– Akkor este végeznek, lehet, hogy én hozom ki magukat. Azon a rakparton rettentő gyorsan rakodnak!

Hát ez nem a legjobb hír. A barba azonnal telefonált, mindenkivel beszélt, aki csak számít. A javítók esküdöztek, hogy sec-perc alatt megjavítanak mindent… ne tessék aggódni, itt most nem alkalmas, mert Hollandiában vagyunk, egy technikailag csúcsországban, majd mindent elrendeznek!

Az jó, az nagyon jó, ha mindent elrendeznek.

Csak az a baj, hogy így nem tudunk kimenni a Botlekba.

Folytatom

.

Hát akkor, szüret! Nem menetben töltöttük a szentesét, de még a karácsonyt se! Kell-e ennél több? Persze, hogy nem, ám a tengerész az tengerész, és máris arról kezd álmodozni, hogy a szilveszter is Pirében köszönt ránk, és ez minden kávénál fölütötte a fejét, valamiféle vicc, humoros megjegyzés formájában.

De azért elhihető, ha mondom, hogy szenteste nem volt egyszerű megszervezni a generátor elvitelét. Oly annyira, hogy éjfél volt, amikor elértünk valakit, aki elvállalta az illetékes elvtárs szerepét, és megígérte, hogy reggel a hajóra jönnek, és elviszik azt a fránya szerkezetet.

Karácsonykor – magyar hajón – nincs munka, kivéve a szükséges minimumot. Tehát a watchman – az őrséges matróz –, kint van a fedélzeten, de most sokkal többet elnéznek neki is (magyarán, ha többet van bent a felépítményben). Csak egy legény van ilyenkor, akinek több a dolga, és ez a szakács.

Fel kellett volna írnom az ünnepi menüt, de mivel nem tettem, ezért csak annyit: a szokásos ünnepi terített asztal volt. A karácsonyfa alatt volt mindenkinek valami apróság, ilyenkor tombolát tartunk, és a fődíj, a karton sör vagy palack márkás whisky az, ami leginkább csábít.

Az ünnep elmúlt. Elérkezett december 27-e, amikor is telefonált a Karelisz féle kóceráj, hogy elkészültek.

December 28.-án valóban meghozták a forgórészt, beszerelték, és megrendeltük a révkalauzt. És láss csodát: a segédgép beindult, a generátor adta az áramot, hamarosan hallottuk a sűrített levegő sziszegését, amint megforgatta a főgépet, és aztán beindult, hogy meg se álljon egészen… na, de ne szaladjunk előre! Örüljünk annak, hogy van minden, mi szem szájnak ingere! Generátor, főgép, révkalauz, Inmarsat C, és még jó idő is!

Manőver, indulás, viszlát Pire!

Kifutottunk, és befordultunk déli irányba.

– Ferikém, az indulási táviratok! – adta Ali a papírlapokat a rádiósnak.

– Igen, barba, azonnal leadom őket! Indulás előtt még lefuttattam a teszteket, működik…

Nos, vannak dolgok, amiket nem szabad elkiabálni. Mert egy dolog a teszt, és más dolog a valóság. Másfél óra küzdelem a technikával, és Feri búsan jelentkezik a parancsnoknál:

– Nem, nem működik, egyet se tudtam leadni.

Ali nem egy káromkodós fajta, de ilyenkor azért tudja ő is cifrázni. Hamarosan mentek a táviratok szóban, a Hellász Rádión keresztül.

A menet viszonylag unalmas, egyhangú. Viszont ha az ember belezökkent a szolgálat ritmusába a hosszú nappalosság után, akkor már szeretjük, én biztosan. Az első tiszt adja a 4-8-as őrséget hajnalban is és este is. A többi szabad.

December vége, január eleje nem arról híres, hogy ilyenkor tükörsima a tenger. Abban szerencsénk volt, hogy az óév búcsúztatásakor nem billegtünk, nem bukdácsoltunk, tűrhetős időnk volt.

Az útvonal a magyar tengerészek előtt ismerős. Matapánnál elhagyjuk az Égei-tengert és nyugatra fordul a hajó. Megcéloztuk Szicília délkeleti csücskét, majd a Tuniszi partok fölött beálltunk a 265 fokos útirányba, amit több napon keresztül tartott a robotkormány. A következő tájékozódási pont Gibraltár. Nem volt igazán szerencsénk. Vihar nem volt, de hatalmas köd igen! És a ködben gyakran kiderül, ki a hülye? Most egy görög hajó volt az. Algecirasból, ez a Gibraltári öbölben van egy vontatmány jött ki, aminek a végcélja Rotterdam volt. Ilyenkor ezt rádión közhírré teszik, felhívják a hajók figyelmét erre, ködben ezt gyakrabban is megteszik, mert első a biztonság.

Nos, a vontatmány kijött, a kretén görögje meg ész nélkül ment a vontatóhajó után azzal, hogy hátulról veszi. Sikerült is neki. A vontatókötelet átvágta, a vontatmány elveszett, illetve ott sodródott valahol. A szorosban erősek az áramlatok, hát gyorsan eltávolodott a felügyelet nélküli uszály s a rakománya. Nekünk sikerült mindenkit kikerülni, de napokig tárgyaltuk, hogyan lehet valaki ennyire felelőtlen és antitengerész…

Gibraltár után megcélozzuk a portugál csücsköt, Cabo Sao Vincent-et. Itt északra fordulunk, és két napos dülöngélés vár a hajókra a nyugatról érkező döghullámok hátán. És ebben az évszakban ez gyakran megfejelődik egy kis friss viharral is. Mint most is. De azért túléltük.

Finisterre után északkeletre fordul a hajó, és megcélozza az Angol-csatorna bejáratát. (Valamiért itthon a francia elnevezést kultiválják, a La Manche-ot, de ezt egy tengerész ki nem ejtené a száján.) Ahol elérjük, és befordulunk ott van egy sziget, Ushant névre hallgat (ez is angol elnevezés, a franciák Ouessant-nak mondják), ahol egy forgalomellenőrző pont is van. Ez úgy működik, hogy a hajó felhívja, és megadja a jelentését, hova megy, mit visz, mi a sebessége, útiránya, mikor érkezik, van-e veszélyes rakománya… nagyjából ennyit (akkoriban, 1995-ben). Nos, mi is megadtuk, majd elértük a fordulópontot, és befordultunk a Csatornába. Az idő viszonylag tűrhető volt, úgy emlékszem, délnyugati szél fújt. Alig haladtunk egy órát, azaz nagyjából tíz mérföldre hagytuk el a fordulót, amikor töf-töf-töf és utána süket csend, és sötétség.

Leállt a főgép, megszűnt az áramszolgáltatás, magyarul black out volt.

Ha nincs meghajtás, akkor nem lehet a hajót a megfelelő irányban tartani. Lassan befordultunk szélirányra merőlegesen, és elkezdődött a vitustánc, a megrakott hajó elkezdett billegni. De veszettül ám!

A parancsnok a gépházba rohant, a gépüzemvezető nyilván már ott volt, valamint minden gépész, aki élt és mozgott.

A hídon az ügyeletes tiszt és matróz meg próbál a lábán megállni, mindent szépen elzéfesztelnek (biztonságba helyeznek), és kitámasztják magukat, s úgy várják az idő múlását, és azzal együtt a váltást, de legfőképpen a sűrített levegő sziszegését a gépházból, ami azt jelentené, hogy indítják a főgépet, s hamarosan megszűnik ez a borzalom. Az idő az persze múlik, mert az végzi a dolgát, s ebben semmi nem akadályozhatja. Tudjuk: odalent a gépészek is végzik a dolgukat, de annak eredménye még nem látható. Nem tudom pontosan, mi volt a hiba, de az rémlik, hogy egy hengerfejjel akadt gond. (Sajnos ekkor még nem vezettem naplót, most látszik, hogy milyen kár, nem előbb kezdtem hozzá! Ezt mindenki szívelje meg, aki nem ír még naplót, mert úgy jár majd, mint én most!) Tessék belegondolni: van egy baromi nagy kétütemű motor. Nyolc méter hosszú, két és fél méter magas, egy hengert úgy tisztítanak (kormolnak), hogy a gépész beleáll, és lekaparja a belső falát! Szóval ennek a masinának mekkora a hengerfeje? Ne próbáld meg felemelni. Láncos emelő kell hozzá, nem is egy. És amikor kiemelik, mi történik? A kikötőben fellélegeznek, de most a hajó veszettül dülöngél! Tehát térdre, imához, nehogy agyonüssön valakit, amikor beleng az irdatlan teher! Nem történt baleset. Hidd el, ez nem szerencsének köszönhető, hanem a gépészek tudásának, munkájának… Ilyen körülmények között dolgozni… senki nem tudja elképzelni, aki itthon dolgozik! Nem fényezek senkit, amikor azt mondom, hogy le a kalappal előttük! És még egy nüanc: ha mondjuk egy autóbusz motort kell újjávarázsolni, akkor a szerelő itthon ledolgozza a nyolc órát, hazamegy, pihen, alszik, meg minden, aztán reggel nyolckor bemegy, ledolgozza a nyolcast megint, haza, pihi, anyuci popsija is ott van, reggel, bemegy, nyolcast lenyom, haza, alvás, bemegy, dolgoz, és két óra múlva azt mondja:

– Kész a motor. Gyerekek, három nap se volt elég a megjavításhoz!

Ezt a mi gépészeink egyben nyomták le! Huszonhat órát dolgoztak egyfolytában, miközben billegtünk, mint a keljfeljancsi, legfeljebb annyit tehettek, hogy egyik-másik le-leült egy órára, falni valamit, aztán vissza! Addig pihenés nincs, amíg a hajó nem megy!

És a hídon meg persze megy az aggódás:

– Nehogy megforduljon a szél, mert most baromi szerencsénk van, úgy sodródtunk, hogy a hajózó útban, és nem a partok irányába. Mert tőlünk délre zátonyos szigetek, sziklák voltak, ha oda vettük volna az irányt, hat órán belül mentést kellett volna kérnünk!

Megúsztuk.

A gépészek egy nap és még kétórai folyamatos munka után megjavították a főgépet, és mehettünk tovább Rotterdamba.

Folytatom (majd valamikor)

.