A Seafalcon mesél

Mindenféléről mesélek a tengerészet kapcsán. Fényképek, videók, receptek, sztorik, naplóbejegyzések, viccek... ami jön.

Egy kicsit a cégről, egy kicsit a srácokról - Lys Carrier 4. rész

Print Friendly and PDF

Február 1. péntek, úton. Ez az a nap, amikor kész a hó vége, már csak nyomtatni kell. Nos, a hajó komputere egy igen helyre szerkezet, 286-os processzora van, hozzá egy Noé idejéből való mátrixnyomtató. Leszek (ejtsd: Lesek), a gépész használja, nagy buzgalommal, de én ránézni is utálok.

Amikor elkezdtem a hóvégét, Viktor nagy örömmel nézte a nyomtatványokat, és előhozakodott a kéréssel, hogy "nem-e lehetne-e" az ő munkáját is rávinni. Természetesen beleegyeztem, mert miért ne?

 

Csak akkor még nem tudtam, hogy mit zúdítok a fejemre!

 

Mert Viktor, ha megjelent azzal a szöveggel, hogy: "István, possible...", akkor már tudtam, hogy elő a nyomtatót, mert valahol felfedezett egy vesszőhibát, egy rosszul írt szót, és most az egészet lehet újra nyomtatni, mert a lelke nem viseli el, ha csak úgy, barbár módon belejavítunk, vagy esetleg, ne adj Isten, úgy hagyjuk. Ebből aztán egyenesen következik, hogy az árjegyzéket, amit alkotott a kantin számára, meghagytam "Prise List"-nek, és nem javítottam ki "price"-re.

 

Egyébként jól elvagyunk egymással. Miután a laptopot a hídon tartom, előszeretettel használja, csak azt kifogásolja, hogy magyar nyelvű. Ez bizony alapos slendriánság a részemről, meg a magyarok részéről általában, de mit lehet tenni, ez van. Ráadásul nincs olyan pasziánszom, amit ismer, és szeret, de ez azért nincs rossz hatással a kapcsolatunkra.



Február 2. szombat, úton. Hajnalban, amikor Lisszabon előtt haladtunk, fél hat táján felhívtam a családot. Az asszony nagyon örült, én is a családi híreknek, mindkét srác túl van a vizsgaidőszakon, és sikeresen.

Kész a hóvége, leadtam minden papírt.

 

Most újabb feladatok jönnek, elkészítem az útjelentés komputeres változatát, remélem, elnyeri a barba tetszését.

 

Nem igazán szeretem ezt a céget. Azt hiszem, túlzottan pitiáner. Azok, akik a legénységen spórolnak, nem komoly hajózási társaság. De lehet, hogy rossz helyre küldöm a rosszallásomat, mert az is lehet, hogy a cég nem is tudja, milyen állapotok uralkodnak a hajón. Lehet, hogy kiadnak mindent, ami a normális üzemeléshez kell, akkor meg a német parancsnok az, aki elspórol mindent.

 

Az manapság nem elfogadható, hogy a hajó eljön Észak Európából, s a harmadik nap már nincs tej, a szakács megvonja a vállát:

 

- Sajnos a szalvéta elfogyott, a fogpiszkáló már egy hónapja.

 

A német meg állandóan siránkozott, hogy milyen drága minden.

 

Nem adnak a legénységnek munkaruhát, pedig északra járnak, ott pedig kell a meleg ruha. (Az igaz, a Marlow sehol nem ad a fehér legénységnek, csak a filippínóknak.) Még munkakesztyűt se, pedig ezt még a legágrólszakadtabb vállalat is megadja.

 

Persze nem illő dolog szidnom Capt. Bambaszt, mert nem ismerem.

 

Azt viszont tudom róla, hogy mindenki szidja, mint a bokrot.

 

Valószínű, hogy ez sokat nyom majd a latban, amikor el kell döntenem, mit csinálok, ha a lengyel elsőtiszt jönne vissza a tanfolyam végeztével.

 

Batory

 

Arról nem is beszélve, hogy Wojciechnek, a szakácsnak egyik kedvenc témája a német. Csepüli állandóan, szidja, mint a bokrot.

 

A másik, amiről szívesen beszél, az Sztefan Batory.

 

Nem a nagy lengyel király, hanem a róla elnevezett személyhajó. Hét évig dolgozott rajta, és állandóan "nosztalog". Szívesen hallgatom, mert a személyhajók világa ismeretlen előttem, és érdekes dolgokat mesél, még akkor is, ha osztom kettővel a sztorijait.

 

Azt nem is tudtam, hogy amelyiket a hatvanas évek végén láttam, az már a második személyhajó volt ezen a néven. Az elsőt leállították, és szállodaként üzemelt Gdyniában, majd vettek a polyákok egy holland kimustrált II. Világháborús csapatszállítót, átalakították, és ez lett a második hajó, amelyik a magyar-lengyel király nevét viselte.

 

Wojciech nagyon jól beszél angolul. Nem a legjobb angolsággal (amennyire az enyémmel meg tudom állapítani), de a szókincse meglepően jó. Egy kicsit hasonlít Achimra, a német barátomra, mert egy picit dadog, amikor angolul beszél.

 

A másik lengyel, Leszek, szintén jól beszéli a közös nyelvet. Ugyanolyan cipőben jár, mint Zbigniew, a Kambo gépésze. Sokáig volt gépápoló, aztán megszerezte a negyedik gépészi képesítést, de ég és föld a két pasas. Ez ismeri a szakmáját, ért mindenhez, a tulajdonos meg van vele elégedve. Ha Zbigniew is ilyen lett volna, talán még most is a Kambón hajóznánk együtt (lásd a 2000. nyarán írott naplómat).

Egy kicsit a cégről, egy kicsit a srácokról - Lys Carrier 4. rész

Print Friendly and PDF

Február 1. péntek, úton. Ez az a nap, amikor kész a hó vége, már csak nyomtatni kell. Nos, a hajó komputere egy igen helyre szerkezet, 286-os processzora van, hozzá egy Noé idejéből való mátrixnyomtató. Leszek (ejtsd: Lesek), a gépész használja, nagy buzgalommal, de én ránézni is utálok.

Amikor elkezdtem a hóvégét, Viktor nagy örömmel nézte a nyomtatványokat, és előhozakodott a kéréssel, hogy "nem-e lehetne-e" az ő munkáját is rávinni. Természetesen beleegyeztem, mert miért ne?

 

Csak akkor még nem tudtam, hogy mit zúdítok a fejemre!

 

Mert Viktor, ha megjelent azzal a szöveggel, hogy: "István, possible...", akkor már tudtam, hogy elő a nyomtatót, mert valahol felfedezett egy vesszőhibát, egy rosszul írt szót, és most az egészet lehet újra nyomtatni, mert a lelke nem viseli el, ha csak úgy, barbár módon belejavítunk, vagy esetleg, ne adj Isten, úgy hagyjuk. Ebből aztán egyenesen következik, hogy az árjegyzéket, amit alkotott a kantin számára, meghagytam "Prise List"-nek, és nem javítottam ki "price"-re.

 

Egyébként jól elvagyunk egymással. Miután a laptopot a hídon tartom, előszeretettel használja, csak azt kifogásolja, hogy magyar nyelvű. Ez bizony alapos slendriánság a részemről, meg a magyarok részéről általában, de mit lehet tenni, ez van. Ráadásul nincs olyan pasziánszom, amit ismer, és szeret, de ez azért nincs rossz hatással a kapcsolatunkra.



Február 2. szombat, úton. Hajnalban, amikor Lisszabon előtt haladtunk, fél hat táján felhívtam a családot. Az asszony nagyon örült, én is a családi híreknek, mindkét srác túl van a vizsgaidőszakon, és sikeresen.

Kész a hóvége, leadtam minden papírt.

 

Most újabb feladatok jönnek, elkészítem az útjelentés komputeres változatát, remélem, elnyeri a barba tetszését.

 

Nem igazán szeretem ezt a céget. Azt hiszem, túlzottan pitiáner. Azok, akik a legénységen spórolnak, nem komoly hajózási társaság. De lehet, hogy rossz helyre küldöm a rosszallásomat, mert az is lehet, hogy a cég nem is tudja, milyen állapotok uralkodnak a hajón. Lehet, hogy kiadnak mindent, ami a normális üzemeléshez kell, akkor meg a német parancsnok az, aki elspórol mindent.

 

Az manapság nem elfogadható, hogy a hajó eljön Észak Európából, s a harmadik nap már nincs tej, a szakács megvonja a vállát:

 

- Sajnos a szalvéta elfogyott, a fogpiszkáló már egy hónapja.

 

A német meg állandóan siránkozott, hogy milyen drága minden.

 

Nem adnak a legénységnek munkaruhát, pedig északra járnak, ott pedig kell a meleg ruha. (Az igaz, a Marlow sehol nem ad a fehér legénységnek, csak a filippínóknak.) Még munkakesztyűt se, pedig ezt még a legágrólszakadtabb vállalat is megadja.

 

Persze nem illő dolog szidnom Capt. Bambaszt, mert nem ismerem.

 

Azt viszont tudom róla, hogy mindenki szidja, mint a bokrot.

 

Valószínű, hogy ez sokat nyom majd a latban, amikor el kell döntenem, mit csinálok, ha a lengyel elsőtiszt jönne vissza a tanfolyam végeztével.

 

Batory

 

Arról nem is beszélve, hogy Wojciechnek, a szakácsnak egyik kedvenc témája a német. Csepüli állandóan, szidja, mint a bokrot.

 

A másik, amiről szívesen beszél, az Sztefan Batory.

 

Nem a nagy lengyel király, hanem a róla elnevezett személyhajó. Hét évig dolgozott rajta, és állandóan "nosztalog". Szívesen hallgatom, mert a személyhajók világa ismeretlen előttem, és érdekes dolgokat mesél, még akkor is, ha osztom kettővel a sztorijait.

 

Azt nem is tudtam, hogy amelyiket a hatvanas évek végén láttam, az már a második személyhajó volt ezen a néven. Az elsőt leállították, és szállodaként üzemelt Gdyniában, majd vettek a polyákok egy holland kimustrált II. Világháborús csapatszállítót, átalakították, és ez lett a második hajó, amelyik a magyar-lengyel király nevét viselte.

 

Wojciech nagyon jól beszél angolul. Nem a legjobb angolsággal (amennyire az enyémmel meg tudom állapítani), de a szókincse meglepően jó. Egy kicsit hasonlít Achimra, a német barátomra, mert egy picit dadog, amikor angolul beszél.

 

A másik lengyel, Leszek, szintén jól beszéli a közös nyelvet. Ugyanolyan cipőben jár, mint Zbigniew, a Kambo gépésze. Sokáig volt gépápoló, aztán megszerezte a negyedik gépészi képesítést, de ég és föld a két pasas. Ez ismeri a szakmáját, ért mindenhez, a tulajdonos meg van vele elégedve. Ha Zbigniew is ilyen lett volna, talán még most is a Kambón hajóznánk együtt (lásd a 2000. nyarán írott naplómat).

Pontgondok, de megoldottuk, pont! - Lys Carrier 3. rész

Print Friendly and PDF

Január 31. csütörtök, úton. Megkezdtem áldásos tevékenységem a hóvége kapcsán. Számolok, szorzok, osztok, és persze rájöttem, hogy továbbra is utálok kézzel írni, tehát elő a komputert, és elkészítettem a megfelelő táblázatokat.Nem is lenne baj, ha nem húsz évvel ezelőtti módszerekkel dolgozna hajó. Ez nyilván Capt. Bambasz találmánya (természetesen nem így hívják, de mivel jobb, ha nem írom ki a nevét, nevezzük ezen a becenéven, amit a legénysége akasztott rá). Úgy sikerült összekomplikálnia a rádiónyilvántartást, és az elszámolást, hogy az csuhaj! Még jó, hogy mindez nem teljesen ismeretlen előttem, mert részleteiben itt-ott már csináltam. A forgalomelszámolást a Paduán, a szétválogatást címzett szerint a Petrán, csak összeállt a kép, ha nem is túl gyorsan.

Ami rossz, hogy január van, és minden nyilvántartás már szépen irattárban van, így nem tudom megnézni, mit hol tárolnak, hol tartanak, hova mit kell lefűznöm, és órák mennek el azzal, hogy kitotózom, kitalálom, megálmodom.

Ráadásul ehhez jön még Viktor.

 

Viktor, a parancsnok

Nem rossz ember, sőt, kifejezetten kellemes vele a hajón, mint általában az orosz emberekkel. Barátságos, jó dumapartner, de él benne az oroszok túlzott bürokratizmusa.

Természetesen mindent komputerre viszek, az összes kimutatást, az összes jelentést. Mutatom neki, a mai alkotásaim egyikét.

- Nagyon jó, István... -, mondja lelkesen, és közben összeráncolja szemöldökét, mint aki valami félelmetes hanyagságot fedezett fel a részemről. - Ott egy pont van -, mutat a képernyőre.

- Igen - felelem teljesen ártatlanul.

- De nézd meg a táblázatot, ott nincs pont.

Megnéztem, valóban, nincs pont.

- The document is document... - jelenti ki határozottan, és éreztem, most belemásztam a lelke legmélyebb zugaiba, ahol a felelősség, a kötelességtudás, a pontosság, és a hazaszeretet fészkel.

Mostan, hogy mindenki lássa, milyen hanyag is vagyok, elmagyarázom, ennek a pontnak a jelentőségét.

A táblázat első oszlopa az, hogy "No.", azaz sorszám. És a kézzel írott "dokumentumban" a sorszám után nincsen pont! Én meg odamerészkedtem egyet! Na, ki hallott még ilyet? Ugyanis, ha pontot teszek a szám után, akkor, aki ismeri az Excelt, az tudja, hogy egy húzással kitöltöm az összes sort, és megkapom növekvő sorrendben a sorszámokat.

Nos, Viktor nem egy csökönyös, bikkfafejű főnök. Egy éjszaki töprengés után közölte:

- Maradhat a pont, István, kinyomtathatod a táblázatot...

Most mit mondjak, hallatlanul megkönnyebbültem.

Ilyen nehéz döntést meghozni nem könnyű, így amikor lementem a hídról, észben tartva, amit még a halmstadi indulás után mondott, elrendeztem a térképasztalt. A naplót úgy helyeztem el a térképasztalon, hogy a szélével pí fél szöget zárjon be (szavahihető, komoly emberek szerint ez 90 fok, s ezért azt gondolom, sokkal alkalmasabb kifejezés a helyzet drámaiságát megvilágítandó). Az iratlyukasztót pontosan az asztali lámpa mellé tettem, úgy hogy kissé betoltam a polc alá, mintegy fél centit. Azt nem tudom valójában, hogy miért kell ennyire bedugni, de így kell, tehát azt gondolom, ha egy villám belecsap a térképasztalba, éppen a polc széle mellett, akkor az iratlyukasztó nyomókarja nem görbül el, s mi, a diadalmas emberiség adtunk egy kezet a természet erőinek. A vonalzótartó vájatába belehelyeztem mindkettőt, egymás mellé, hogyjól szoruljon, nehogy slendrián módon billeghessen rossz idő esetén.

Csak ezután kívántam jó éjszakát és jó őrséget.

Mi van a hűtőben levő kenyeres kosárban? - MV Lys Carrier 2. rész

Print Friendly and PDF


Január 25. péntek.

Én nem tudom, mit zabálnak a svédek ezen a zord északon? Utálatos egy időjárás van. Reggel kijövök, hogy elvégezzem a házmesteri teendőket: – kinyitni a fedélzeti ajtót, a fedélzeti raktárt, beírni a naplót a hídon –, hát alig lehetett a decken közlekedni, olyan jeges volt minden. Mínusz három, és süvöltő szél fogadott.

 

Délelőtt esett egy kis eső is, de a melósok nem álltak le a berakással, sőt, egy óra múlva se, amikor jó húsz perces hóvihar kerekedett, vízszintesen hordta a szél a havat.

 

Délre befejeztük a rakodást, és egykor indultunk Kumportba. Ez török kikötő a Márvány tengeren, de lehet, hogy bemegyünk Antwerpenbe felvenni vagy 1100 tonna acélárut.

 

Ha így lesz, akkor vagy 4 órát is eltölthetünk a belga kikötőben

 

Amikor elbúcsúztam a vikk.net levelezőlistájától, akkor kértem, hogy imádkozzanak egy kicsit értem, hogy menjünk le a Földközi-tengerre. Nos jól kérték az égi hatóságokat.

 

Ez a hajó évek óta ezt járja: török és görög kikötőkbe visz papírt, és vissza acéllal jön. Északon svéd és norvég (főleg Oslo) kikötőkben veszi a rakományt. Nem rossz vonal. Szeretem a hosszú meneteket, és a kikötőkben is állunk két-három napot.



Január 26. szombat, úton

Egész éjszaka tépelődtem, mit tegyek, ha jönne vissza a lengyel elsőtiszt? Ha a német parancsnok hozzá ragaszkodik, és én erőszakkal itt maradok, még azt is elérheti, hogy saját költségen menjek haza, csak rosszindulat kérdése. Nem tudom, mi lenne a jó magatartás, de már nagyon kellene egy rendes behajózásra járó pénz.

 

Az idő jól bedurrant, mindenütt délnyugati 7–8-ast mondanak, az Angol csatornára pedig tízes időt. Ezt jól kifogtuk. Felfelé jövet, a szakács elmondása szerint, jó idő volt végig. Ha már szóba került, akkor eldicsekszem, hogy olyat ettem vacsorára, mint még soha: sült kolbászt paradicsommártással és rizzsel. Hozzá savanyú uborkát kaptunk. Felséges lehet annak, aki szereti. A mártást és a rizst meghagytam, pedig a matrózoknak épp most panaszkodtam, hogy az a legnagyobb bajom, hogy mindent szeretek.

 

Tegnap például olyan volt vacsorára, amit még nem ettem. Hajában főtt krumpli és ecetes, füstölt hering. Valami isteni volt!



Január 27. vasárnap, úton

Az idő teljesen begorombult, 8–9-es időben mentünk éjszaka. Délutánra lecsendesedett, de a naplóba mi továbbra is 9-est írunk. Úgy látszik, Viktor csak ezt a számot ismeri, ha fúj a szél. Nem baj, ő a főnök, ha úgy akarja, írok én 28-as szelet is.

 

Elmarad Antwerpen, egyenesen a tütyőkhöz megyünk. Jobb is, nem kell olyan sűrűn manőverezni.

 

Január 28. hétfő, úton

Mára már emeltük a számokat, és 10-es időt írunk. Nem is lenne semmi baj, ha nem a valóság lenne. Benne vagyunk a totális viharban, csak az vigasztal, hogy ahonnan jöttünk, a dán vizeken most 11-es orkán tombol. Jókor szálltam én is hajóra. Már alig várom, hogy a Földközi–tengeren legyünk, bár életem legnagyobb viharát ott éltem meg.

 

Wojciech

Ő a szakács. Hasonló típusú lengyellel már hajóztam, ő az, aki ismeri a magyarokat már legalább is azokat, akik hírünket viszik a világban. Tehát: a focistákat, nagyjából Albertig bezárólag. Utána is rémlik neki valami Nyilasi, meg talán Törőcsik, de ezzel kész a magyar labdarúgás.

 

Jönnek a zenészek: Omega, LGT, Skorpió...

 

Énekesek: Koncz Zsuzsa, Kovács Kati, Katona Klári...

 

Ők híresek voltak a polyákoknál a szocializmus alatt, sokszor látta is őket, mivel gdyniai, és ezek a hírességek sokszor felléptek a lengyel tengerparton.

 

Nem főz különösebben jól, se rosszul. Azt hiszem, ha a tulaj engedné, akkor jobb lenne a kaja, de fő a gazdaságosság, így nincs herdálás. Tegnap este, azaz éjfél előtt – ekkor kezdődik a szolgálatom – a hűtőben volt két, megfelelően behűtött üres kenyereskosár, más semmi.

Hát ettől senki se fog elhízni...

Január 29. kedd, úton

Este megtanultam, hogyan kell kitölteni az antiguai rádiós jelentést. Nem tudom, hogyan van ez, de valahol hallottam a "kis ország, kis csőcselék" rosszindulatú kifejezést, ennek analógiájára megkockáztatom a "kis ország, nagy marhaság" megállapítást.

 

Amióta bekeményítettek – november 1. –, azóta mindenféle plusz adminisztrációval látnak el. Helyre kis kimutatást kell készíteni minden adatforgalomról, nem is egy formában, csak tudnám, hogy minek?



Január 30. szerda, úton

Tombol a szél, háborog a tenger, és tele a hócipellőm. Ennyi elég is mára.

Első napok az új hajón - MV Lys Carrier, 1. rész

Print Friendly and PDF
Nincs fotóm a hajóról, de a nevére kattintva megnézheted, milyen volt. Ez már a 2009-es átnevezése után, Margerita néven, de az előzmények között ott van, hogy MV Lys Carrier volt...

LYS CARRIER

2002. JANUÁR 23.- MÁJUS 14. Január 23. szerda.

Hajnali kelés, majd nyomás a reptérre. Először fordul elő, hogy egyedül kell kimennem, szegény fejemnek, családi kíséret nélkül. Nos, elárulom mindenkinek, fel tudtam szállni a gépre.

 

Istenem, hol vannak a régi szép idők, amikor élveztem a repülést. Mára csak a kényelmetlenség, a "székhezkötöttség" érzése maradt, meg azon szitkozódni, hogy az utóbbi években miért lettek olyan szűkek az ülések, a fene a sok profithajhász légitársaságba.

 

Amszterdamban dög meleg volt a tranzitban, majdnem rosszul lettem, Stockholmban meg jó mínuszok vártak, meg egy vámos, aki jól szétkapta a csomagjaimat, de rendes volt, mert közben jól eldumáltunk, és semmi más nem érdekelte, mit a gyógyszereim, amit pár éve már hordani kell a hajóra, sajnos nem úri passzióból, hanem szükségből. Még azt is elmagyarázta (vagy jobb szó az elangolozta?) hogy hova kell mennem, ha a Halmstadba induló gépre akarok felszállni. Szerintem Stockholm körbe van építve az Arlanda repülőtérrel, annyit kellett gyalogolnom. Direkt elfáradtam, így a 3-as terminál egy nyugodalmas sarkában letelepedtem, miután kifigyeltem, honnan indul a gépem 15.50-kor. Még két óra se volt, összetoltam két fotelt, lerúgtam a cipőmet, kényelmesen elhelyezkedtem, és nekiálltam olvasni, és egyszer csak azt vettem észre, hogy felébredtem. 15.35 volt. Pont időben tértem magamhoz.

 

Csak a gépen kezdett a frász kiveregtni, mert amikor a beszállópulthoz értem, akkor láttam kiírva, hogy: utolsó hívás, leadtam a csomagjaimat, és amint beszálltam, a busz elindult géphez. Három perc híján lekéstem...

 

Az ügynök várt, hipp-hopp a hajón voltam. Egy hazautazónak hoztam egy jegyet a HMS-től,
a német parancsnok volt, a régi elsőtiszt (XY. Viktor, még nem jegyeztem meg a nevét) lett az új barba.
Vacsora után beszélgettünk, és párszor jól elküldte a fenébe
germánját, aki elég utálatos volt vele...

 

Jó, hogy Viktorral leszek elsőtiszt.

 

Ami nagyon nem tetszett, hogy ugyanaz a helyzet, mint a Priwallon, a tanfolyamon levő elsőtiszt helyébe kellett jönnöm, és az április elején akar behajózni. Mondom, hogy jönne, mert én nem engedek a szerződésből. Hat hónapot írtam alá, akkor annyit is leszek!

 

Papírt rakodunk, 650 kg-os tekercseket, esőben nincs rakodás, és ma esős nap volt.

Január 24. csütörtök, Halmstad.

Elég alaposan átnéztem a hajót, csak apró különbségek vannak a Priwallhoz képest. Ezt szeretem a hajózásban, lehet, hogy azonos típus két hajó, de nincs két egyforma! Nem véletlen, hogy az angolban nőnemű a "ship", a hajó főnév.

 

Rakodás közben szóba elegyedtem a munkásokkal. Megkérdeztem, hogy mit tudnak arról, hogy húsz éve volt itt egy hajógyár?

 

Már nem működik, mondták.

 

- A feleségem unokatestvére volt a tulajdonosa, ő alapította - mondtam.

 

- A Béla? - kérdezte az egyik. - A bátyám nála dolgozott. Jó ember, mi van vele?

 

Hát nem felejtették el, pedig már több, mint húsz éve elment ebből a svéd kisvárosból.

 

Pascal kapitány...

Pascal az egyik matróz. Szép darab legény, azt nem lehet rá mondani, hogy a sok napozástól sült le. Zöldfoki szigetekről való, akárcsak a másik, Manu, azaz Emanuel. Ami meglepett, hogy milyen jól beszélnek angolul.

 

- Chief, ha dolgozni akarok, meg kellett tanulnom. Otthon nincs sok munka... - mondta.

 

Este shiftelni kellett a hajót. Hatvan métert hátrahúzni, saját kötéllel. Nem egy nagy "was ist das", csak meg kell fogni a dolog vége helyett a köteleket.

 

Nos, én elől manőverezek Pascallal. A srác elemében volt. Mondtam, hogy mondja el, hogyan kezelik a köteleket, mert mindig jobb, ha az új alkalmazkodik a megszokott eljárásokhoz, mintha többeknek kellene hozzám, az én módszereimhez idomulni.

 

Ezt valószínűleg úgy értelmezte, hogy át van adva a parancsnokság neki, mert ettől kezdve pattogott, mint kecskedrazsé a deszkán, intézkedett, utasított:

 

- Chief, ezt ide, azt a kötelet oda, húzzuk, toljuk, szakítsuk... fussunk, szaladjunk, igyekezzünk...

 

Ez engem különösebben nem zavart - sőt, direkt élveztem! -, de el tudom képzelni, hogy más elsőtiszt ezt rossz néven vette volna, "önérzetében megsértve" kikérik maguknak, én meg jókat vigyorogtam magamban a buzgólkodásán. Jó dolgos marinaio (matróz - olasz) mind a két matróz.

Hazautazás az emlékezetes 9.11-én! - MV Priwall, utolsó rész

Print Friendly and PDF

Szeptember 8. szombat, Avonmouth.

Takarítgatok, csomagolgatok, unatkozgatok, mennék már haza.  Ilyenkor már nem lehet írni... Hogy mondják?

Minden jó, ha a vége jó!

Nos nekem valóban jól sikerült. Ebéd után a szakáccsal bementünk Bristolba. Ő az Argosban akart vásárolni a kisfiának egy távirányítású markolót és bulldózert, és nekem is szükségem volt egy válltáskára.

Bevonatoztunk.
Nem tudom, miért élt úgy az emlékeimben, hogy Bristol egy randa iparváros? Kellemesen csalódtam. Gyönyörű az Avon parti város. Nemccsak, hogy átszeli a várost a folyó, de három éles kanyart véve kígyózik az ódon épületek között. Meglátogattuk A St. Mary Ratcliffe templomot, ahol több mint 800 éve miséznek. Megnéztük a Beiley várkastély romjait, és az ősrégi "mota" maradványait (valamiféle kora középkori erődítmény lehetett), másfél méter vastag és 20 méter magas falakkal körülvéve.
Amíg megtaláltuk az Argost bebarangoltuk a belváros vásárló és sétálóutcáit. Voltunk egy fedett bolhapiacon, nincs róla információm, de egy csoportot vezetett egy idegenvezető, tehát nyilván történelmi jelentőségű a fedett csarnok.

Az Argos is megér egy mondatot. Katalógus-áruház. A hajón természetesen minden kiadása megvan az ingyenes, több száz oldalas vaskos árjegyzéknek. Az "eladótérben" körös körül egyszerű cél-számítógépek, ahol beütöm a kiválasztott áru kódját.
Azonnal kiadta, hogy válltáskát akarok, van belőle 6 daraba raktáron, és akcióban most harmad áron adják, mindössze 6,99 fontért. Kitöltöttem az igénylőlapot, odamentem a pénztárhoz, majd leültem az árukiadó elé, és öt perc múlva megjelent a kódszámom, a 751-es az A jelű pulthoz kellett mennem, ahol átvettem. Sokan voltak, de három percnél sehol se kellett többet várnom, kivéve az árukiadást. Kíváncsi vagyok, mikor jelenik meg otthon az első az üzletláncból?

Ami miatt egy kicsit otthon éreztem magam, hogy a Severn Beachre induló vonat negyed órás késéssel állt be a peronra. Viszont volt időm, hogy kényelmesen megegyem a dupla sült krumplim a chilis és kék sajtos mártással.

Csak az állomásról ne kellett volna vagy másfél kilométert gyalogolni! Akkor már bennem volt a fél kettőtől fél ötig tartó állandó mászkálás kilométerei, és az utolsóak mindig a legnehezebbek.

De legalább holnap nem dolgozik a kikötő, és nyugodtan pihenhetek, takaríthatok és csomagolhatok!

Szeptember 9. vasárnap, Avonmouth.

 

Ahogyan tegnap írtam: takarítottam. Kiglancoltam a hidat, aztán a kabint mostam ki, és csomagoltam. Még arra is volt időm, hogy írjak.


Szeptember 10. hétfő, Avonmouth, Bristol.

Na, most miért menjen simán bármi is, ha egyszer meg lehet keverni.

Reggel fél hétkor hívta a hajót Toró Pestről, hogy a számítógépes rendszer lefagyott, és valószínűleg nem érik el a hajót.
Ez a valószínűség hétkor lett biztos. Mert akkor is Pesten voltak, tehát a bristoli gép elmegy nélkülük. Most aggódunk sorban.
A Laci azért, mert mi lesz a hajóval? Meg mi lesz a bármivel, mindegy, csak aggódni lehessen... Pedig ő az, akinek megjön a váltója, és biztosan megy haza.
Én azért, mert nem tudom... Ilyenkor aggódni illik. Szerintem, majd meglátom, hogy milyenek lesznek a körülmények. Az abszolút logikus eljárás az, hogy felülök én is a gépre, és amikor megjönnek valamikor, beszállnak, és a hajó elmegy.
Hét ötvenkor rájöttem, hogy miért aggódjak: ha telefonon elérik a németek Torót még mindig Pesten, akkor lefújhatják az utazást. Mondjuk ebben az esetben ki kellene próbálnom, hogy milyen az, amikor az ember fogja magát, és kiszáll a hajóról. Kiteszem a bőröndömet, és azt mondom:
- Ágyő... a szerződésem két hete lejárt, a repülőjegyem ott van a reptéren én megyek. Itt volt a szombat, a vasárnap, meg lehetett volna oldani a váltást, már augusztus 25.-én tudtuk, hogy ide jövünk, és sokszor itt vált a cég. Miért nem intézkedtek időben?
Na, ja... a baj csak az, hogy nem teszem meg, mert minden nap komoly pénzt jelent, és arra most nagyobb szükségem van, mint arra, hogy balhézzak, meg botrányt csapjak. Más lenne a helyzet, ha hat hónap lenne mögöttem.
Tizenegykor már más volt a helyzet. Toróék felszálltak valamelyik gépre, és valahova mennek, tehát egyszer megérkeznek. Az asszonyt felhívtam a suliban, és nem tudtam semmit mondani...
Tizenegy húsz: Herr Genrich, a cégtől határozottan kijelentette, hogy a hajónak el kell menni ma délután, legkésőbb kettőig. Ha nem jönnek meg a váltók addig, akkor a pilotcsónakkal lesz a váltás, na, ilyet még úgyse csináltam, érdeklődve várom mi sül ki belőle?
Egy kicsit élvezem a helyzetet, Laci meg kicsit rossz néven veszi, hogy jó kedvem van...
Tizenhárom harminc: itt van Hóki, és azonnal elintézte, hogy a hajó csak este, 21.30-kor induljon. Toróék telefonáltak Amszterdamból, hogy 15.30-kor érkeznek, és az ügynöktől 18.00-ra kértünk taxit. A reptéri hotelbe megyünk, s holnap reggel 6-kor indulunk a Schipholra, onnan 15.30-kor érkezünk Ferihegyre. Ez a program, már 99,99%-ban biztos (feltéve, ha nem jön közbe semmi...)
Hóki elhozta a ciprusi kormány új rendelkezését, amely szerint november 1-től kötelező a ciprusi bizonyítvány és a tengerészkönyv. Ezt majd a Marlow-val kell elintéznem.
Este a szállodában folytatom.
A Days Inn láncnak a reptérhez közeli moteljében kaptunk szobákat. Kényelmes. Elmentünk vacsorázni, illetve Laci vett annyi kaját, mintha a napszámosait kellene jól tartani az építkezésen. Horácz Burger Kingben kajált, és olyat mondott, hogy csak néztem: ő mekis, és ez azt jelenti, hogy "csak oda jár", és mivel itt nincs, ezért fanyalodott a Burger Kingre. Egy "vérbeli" mekis nem megy burgerbe, és viszont. Mindig tanul az ember... pedig szerintem egykutya. Bármilyen hamburgert vesz az ember, azt csak amerikásan, azaz gusztustalanul lehet enni, a szutyákok lecsöpögnek, a szájából kilógnak a hagymacsíkok, na, nem ragozom.
Holnap reggel fél ötre van az ébresztő, még jó, hogy a közép-európai időt tartjuk, így nekem ez csak fél hatot jelent.

Szeptember 11. Bristol, Budapest.

 

Hajnali kelés, normális utazás lett volna, ha a gép nem lenne derékban szűk. Ez már nem változik, mert egyre több az olcsó, fapados, és borzalmasan kényelmetlen repülő, ami az üzletembereknek lehet, hogy megfelel, de azért más idegileg és fizikailag fáradtan felülni, és nyomorogni. Mindegy.

Amszterdamban vártunk egyig.
Simán megérkeztünk. Encsike várt, a gyerekek egyetemen, főiskolán voltak.
Itthon a taxiban hallottam, hogy a new yorki World Trade center épülete ellen terrortámadás volt. Mindkét toronyba belerepült egy-egy repülőgép, ráadásként a Pentagonra is rázuhant egy.
Sajnos, a hajón túl sok katasztrófafilmet és egyéb állatságot láttam. Talán ennek köszönhető, hogy fásultan fogadtam a hírt.

Rohanunk, mint a mérgezett egér, de én tudom, hogy hova! - MV Priwall, 20 rész

Print Friendly and PDF

Augusztus 29. szerda, Santander, horgonyon. Otthon hívott Kovács Panni, hogy szervezik Kary Évával a találkozót, ahogyan megbeszéltük szeptember vége, október elejére.
Most megint elkapott a "Dombóvár" láz, és állandóan ezen jár az agyam.

Augusztus 30. csütörtök, Santander, horgonyon. Csendesen telt el a nap, csak Lucó aggódott, nehogy bedurranjon az idő, fel kelljen húzni a horgonyt.
Fél ötkor manővereztünk, s közben Toró felhívta Lacit. Indulásra kész, már idegeskedik, és ez feltétlenül jó jel.
Már mennék haza.
Várom, hogy találkozzam a családdal, kikérdezzem a nyári élményekről őket, na és a felvételikről.
Lesz dolgom elég, ami az interneten vár, arra jobb nem is gondolni.
Santanderben helyi ünnep van, nincs nyitva semmi, a srácok kissé le vannak lombozódva, én nem terveztem, hogy kimennék.

Augusztus. 31 péntek, Santander. Valami baj van a laptoppal, azt hiszem, a képernyője kezdi elhagyni magát, megjelent az alján egy sötétkék csík, azt jelenti, hogy ott nincs kép...
Valami baj van, a rakodógéppel. Későn kezdtek, volt már tizenegy óra is, és közben is ácsorogtak.
Délután Lucó beszélt a "központtal", a következő rakomány, illetve út ügyében. Swansea-ból New Rossba megyünk és onnan Avonmouth. Ez, ha minden igaz, akkor Bristol elővárosa. Ez egy nagyon jó hely arra, hogy a Bristol - Antwerpen - Budapest útvonalon hazamehessek.

Szeptember 1. szombat, Santander, úton. Jó korán indultunk, hogy elérjük a hétfő reggeli magas vizet Swansea-ben.
Írom a fantasy-mat. Most azt találtam ki, hogy írásos "dokumentumokat" is készítek.

Szeptember 2. vasárnap, úton. Hideg van. 16-17 fok, és északi szél. Az éjszakai őrség alatt fűteni kellett.

Szeptember 3. szerda, hétfő, úton, Swansea, úton. Még nincs hír a kihajózásról. Meyer "nem találja Hókit", de ezt nem hiszem.
Ja, a napokban mondta el Lucó, miért hívják a srácok Hókinak capt. Brackhagent: még a kezdetekben történt, ugyanis a Priwallon a hajógyári átadást követően magyar személyzet van, hogy eleinte Hókuszpók volt a neve, mert olyan gonoszkodó volt. Ebből maradt a Hóki.
Telefonos hírek:
Grúzia - Magyarország 3 - 1. Az eredmény ránk nézve hízelgő. Kilencet is kaphattunk volna.
Bicskeit leváltották. Ettől megtanulnak focizni a "fiúk"? Marhaság! Ha van focistánk van eredmény, ha nincs, kikapunk. Jelenleg nincs senki, aki nemzetközi mércével elfogadható lenne (talán Király, a kapusunk, de ő állandó csapattag is a Herthánál, rajta kívül nem játszik magyar komoly európai csapatban).
Reggel tízkor kötöttünk ki, és este tízkor indultunk. Ennyit a walesi városról...

Szeptember 4. kedd, úton, New Ross. Szerencsés napom volt. Mindazt lefényképezhettem, amiért régebben egy kicsit fájt a szívem, hogy nem volt rá alkalmam.
Délben horgonyt dobtunk a Barrow torkolatánál, az idő ráadásul verőfényes volt, jó szögből kapta a napfényt a Hook Head. Két fotót készítettem a világ egyik legrégebben működő világítótornyáról, immáron több, mint nyolcszáz éve szolgálja a tengerészeket (a mai napig).

Amint érkezünk a horgonyzóhelyre, jött egy helikopter, hogy mentési gyakorlatot szeretnének tartani, engedélyt kértek, hogy letegyenek egy embert a fedélzetre. Legalább öt képet készítettem, nagyon remélem, hogy jól sikerültek.

Beszélt Laci Hókival, intézi a behajózást, hamarosan hazamehetünk.

Ha kis szerencsénk van, akkor saját csúcsot dönthetünk: augusztus 25-e és szeptember 8- között öt kikötőt érinthetünk: 25- Santander, 3-a Swansea, 4-e New Ross, 6-a Avonmouth és van két napunk a következőig, amit még nem tudunk.
Este tízre kötöttünk ki.

Szeptember 5. szerda, New Ross. Reggel Lucó felhívta Herr Meyert a váltás ügyben. Nagy valószínűséggel a hét vége lesz az alkalmas időpont a hazamenetelre. Horácz is jön haza. Ez csak azért érdekes, mert amikor Ciprust értesítette Laci, hogy hárman mennénk, Mrs. Vasoulla azt mondta, hogy nem váltja le Horáczot, mert nem telt le még a szerződése. Erre ma Meyer intézkedik. Ezt teszi, hogy tíz éve van a hajón. Természetesen leváltja, mert karácsony előtt jön vissza a hajóra.
Közben kissé megváltoztak a körülmények. Este érkezett egy másik hajó, így átálltunk a folyó túlsó partjára. Holnap este megyünk vissza, addig még összekaparnak vagy 300 tonna rakományt, és elmegyünk Avonmouthba. Ott péntek este bevisznek, és hétfőn kiraknak. Nyugodtan le lehet váltani...
Telefonos hír: félidőben Magyarország - Románia 0-2. Ez azért nem rossz. Tényleg. Ezektől az izéktől...

Szeptember 6. csütörtök, New Ross. Mint említettem, a helyzet állandóan változik. Ma is: menjünk, mint az olajozott mennykő, érjünk péntek reggelre Avonmouthba (nem megy!), ha nem érkezünk meg, akkor este kikötünk, éjjelre túlórát rendelnek, és reggel elmegyünk Montrose-ba (Skócia, Aberdeentől 20 mérföldre délre), és legyünk ott hétfő reggel. Nem megy: az út 800 mérföld, ez három napi út, kedd reggel lehetünk ott.
Hogy én honnan megyek haza?!
Este indultunk.

Szeptember 7. péntek, úton, Avonmouth. Hajnalban írtam.
A déli váltáskor minden letisztult. Hóki hétfő reggel érkezik 9.45-kor a bristoli reptérre. Vasárnap, vagy hétfőn megyek haza, csak Horácz váltása bizonytalan, mert péntek délben nehéz otthon szakácsot találni.
És öt óra után megjött, hogy a váltók hétfőn délelőtt jönnek, mi ugyanaznap reggel kapjuk meg az utazási részletezést. Nagy valószínűség szerint hétfőn késő este érünk haza.
Hétkor szállt be a pilot, meglehetősen ramaty időben, van vagy hetes nyugati szél, milyen kellemes dolog, hogy az első igazán rossz idő már nekem jön. Egyébként amikor megyek haza, ők Bantry (délnyugat Írország irányába lityegnek).
Tízre kikötöttünk.

No. 1: Jaminaországtól az Óperenciáig

Milyen érdekes: B András mindhárom könyvem elolvasta, és azt mondta, hogy magasan a legjobb a Jaminaországtól az Óperenciáig. Horácz is végzett vele, szuperlatívuszokban áradozott róla. Azt mondanom se kell, hogy Lucó (aki igen lassan jutott túl rajta, napi egy-egy írással) is igen jókat mondott. Arról dunsztom nincs, hogy Zoli és Gyuszi elolvasták-e bármelyiket is, mert egy szót se szóltak róla. Azt elismerem, hogy a helyzet nem "mindennapi", együtt hajózni a könyvek írójával, elképzelhető, hogy nem tudták, hogy mit mondjanak, vagy pedig az, hogy ne szólj szám, nem fáj fejem... Ebből is látszik, hogy az ember sose tudhatja, hogy mit kinek ír? Hiszen meg voltam győződve, hogy a legnagyobb sikert a Bonzsúr aratja, s lám a tengerészek körében a Jamina "tarolt", de hozzá kell tennem, hogy ezen a hajón. Azért elmondhatom, hogy ezek a beszélgetések bizonyítják, hogy érdemes írni, mert csak az olvasó véleménye számít. (És legfőképpen azoké, akiknek tetszik.)

Hogy mi lesz a sorsa annak, amit most írok, arra igazán kíváncsi vagyok!

Santurzi, halétterem... - MV Priwall 19. rész

Print Friendly and PDF

Augusztus. 25 szombat, úton.

Mint tegnap. Írok. Megírtam hat fejezetet, mindegyik 17-19 oldal. Most, hogy nehogy elvesszen az egész, a fejezeteket külön egységként mentem el, majd ha kész, egybefűzöm.


Augusztus 26 vasárnap. Úton, Bilbao.

Laci nagyon aggódik, hogy van-e sérülés a bulbán. Pedig hiába minden, amíg ki nem rakják a hajót, és ki nem emelkedik, addig nem lehet megnézni.

Délre már ki voltunk kötve, nem keltettek a manőverhez, így fél egyig húztam a lóbőrt.
Délután közvetítés a lengyelországi kajak-kenu világbajnokságról. Láttunk egy ezüstöt, a kenu négyesek 500 méteres számában a fiúk 17 ezred másodperccel maradtak le a románok mögött.
Szabolcs is nézte, azt mondta, hogy nyolc aranyat nyertünk.
Szép volt.
Ezek a sportolók érdemesek a támogatásra. Nem úgy, mint a focistáink. Szerdán a fiam szerint Magyarország-Románia, már egy győzelem se segít, a szomszédainknak meg létkérdés a győzelem, nem kétséges kié a három pont. Sajnos...

A mai nappal letelt a szerződésem.

 

Toró (K. Cs., aki helyett jöttem) telefonált Lucónak, 28-án és 29-én van a kapitányi vizsgája, és azt ígérték, hogy a bizonyítványt hamar kiállítják. Ez azt jelentheti, hogy szeptember első hetében hazamehetek, nagy valószínűséggel Lucóval együtt.

 

Este tévézünk a szalonban Zolival, és a gépház felőli folyosón megjelent egy néger. Nem mondom, hogy nem lepődtünk meg. Természetesen lopni jött, de ezt csak zárójelben mondom, mert valószínűleg ellenkezik az emberi jogokkal, ugyanis addig, amíg nem rabolja ki a hajót ártatlannak kell vélnünk. Ha már nincs meg a pénzünk, csak akkor lehet mondani.

Augusztus 27. hétfő, Bilbao.

Kirakunk. Meg kell, hogy mondjam, nem gondoltam, hogy a nap úgy végződik, ahogy...

Santurtzi, halétterem...

Fél hét felé Lucó rábeszélt, hogy menjünk ki. Kicsit bizonytalankodtam, aztán ráálltam, mert miért ne? Ritka alkalom, hogy Bilbaóban úgy rakodjunk, hogy ki tudok menni...

 

Horácz is jött, kimentünk a tengerparti városba, Santurtziba. Sétáltunk egy sort, vettünk ezt-azt. Én csak filmet, Lucó két Zorro kalapot az unokáinak, de sajnos disznó álarcot nem kapott, pedig az unokái a kukoricásban Zorro kalappal akarják hajkurászni, vállukon puskával, és Laci papa a vaddisznó...
Utána a tengerészklubba mentünk, Laci telefonált, majd a mólóra, ahol szabadtéri vendéglő van, a vízparton felállított faszenes rácsokon sütik a mindenféle halakat. Nincsenek elegáns asztalok, vagy hatot egymás mellé toltak, és székek, ez egy sor, és van vagy hat. Egyszerű műanyag tányérok. A menü:

Gamberi, azaz vörösre főtt rákok.
Utána egy cseréptányérban fűszeres lében főtt kagyló.
Ezután saját levéből készített mártásban kalamári.
Végül sült friss szardíniák.
Két kancsó sör.
A gamberit, azt hiszem, nem egyszerű sós vízben főzték, mert nagyon zamatos volt.
A kagyló különlegessége a leve: bőven fokhagymázva, petrezselyemzöldtől volt zöld a színe, és erősen lehetett érezni a fehér bort, vagy a jerezt. Ez utóbbira szavaznék a különleges zamata miatt. A bajt ez a mártás okozta, ugyanis evőeszköznek csak villát kaptunk, és a levét ki kellett tunkolni. Ezt puha bélű fehér kenyérrel oldottuk meg.

A kalamári más volt, mint amit Lucó várt. Mindkettejükön láttam, hogy némi averzióval nézik a koromfekete mártást, amiben a fehér tintahaldarabok voltak. Nem lennék az, aki, ha nem elsőnek vettem volna belőle.

- Olyan, mint a paradicsommártás... - mondtam, és erre Laci és Horácz is megkóstolta. Mindketten elmondták, hogy ha én nem veszek belőle, akkor hozzá se nyúltak volna. Ki lehet találni, hogy a zömét én ettem meg. Ja, a mártáshoz megint nem volt kanál.
A szardíniából Horácz már nem bírt enni, így Lacival addig ettük, amíg csak kettő maradt a tálon, az kifogott rajtunk. Amikor elmentünk, a mellettünk ülő asztaltársaság rácsapott a két pici halra. Lehet, hogy összevesztek rajta?

Az egésszel nem lett volna baj, ha Laci nem úgy találja ki a kimenetelt, hogy én már túl voltam a paprikás krumplin, ugyanis az volt vacsorára. Otthon töredelmes beismerő vallomást kell tennem az asszonynak...


Augusztus 28. kedd, Bilbao, úton, Santander, horgonyon.

A délelőtt aggódással telt. Amikor a bulba eléggé kiemelkedett, végre látni lehetett, hogy milyen kár érte a hajót Great Yarmouthban. Nos, vagy hetven centi hosszú, és 5-10 centi mély behorpadás keletkezett. Azt hiszem, semmi komoly. Naplókivonatot készítettem, parancsnoki jelentést írtunk, és közben Laci folyamatosan aggódott. Én nem.

 

Ha én lettem volna a barba, biztos lett volna pár kellemetlen éjszakám...

Átmentünk Santanderbe, de nem kötünk ki. Csak pénteken kezdik a berakást, és egy inoperatív rakpart napi költsége 1700 márka, ezt nem fizetik. Na, még jó! Nem a Mahart vagyunk, ahol ilyen esetekben két kézzel szórták ki a pénzt az ablakon, csakhogy a jó haver parancsnok uraknak a kedvében járjanak.

Indulás kis ütközéssel, de nem a rakpart a hibás! - MV Priwall (18. rész)

Print Friendly and PDF


Augusztus 22. szerda, Great Yarmouth.
Mégse ma megyünk el. Nem végeztek a berakással, mire a magas víz felemelte a hajót, kiderült, hogy még kell vagy 80 tonna ócskavas, és mivel teljes rakományra vették ki a hajót, ezért be kell rakni a maximumot. Mire elkészültek, már jött az apály, na és még hátra voltak a javítások. Ugyanis, tessék elképzelni, amikor ócskavasat rakunk, óhatatlanul lehullanak nagyobb vasdarabok a markolóból, és vagy három helyen elgörbítették a korlátot a fedélzeten, egy helyen eddig ki is törték. Mire ezt megcsinálták, újra ültünk az iszapban.
Este indultunk, de nélkülem, mert ugye éjfélkor jövök szolgálatba.


Augusztus 23. csütörtök, úton.
Szokásomhoz híven azt kellett volna írnom, hogy: úton - Great Yarmouth - úton. De ennek története van!


Egy kisebb karambol


Tegnap este nem tudtam aludni. Forgolódtam, aztán tízkor felkeltem, és írtam. Tizenegykor rendben beindult a főgép. Fél óra múlva lassítunk, gondoltam, kiszáll a pilot. De hallom, hogy hátrát kér barba.
Nocsak, ez nem szokás!
Aztán kisvártatva előre járt a főgép, majd néhány perc múlva, megint rázkódik a kabin, ez megint azt jelenti, hogy hátramenetben jár a csiga. Mi a fene? Kétszer száll ki a pilot? Mivel tíz perc hiányzott az éjfélhez, felmentem a hídra. Még bent voltunk a folyón, a derékszögű kanyarral küszködtünk a kijáratnál. Éppen hátrát kértünk. Aztán újra előre. Nekilendült a hajó, de csak nem fordult az orra. A csatorna pedig nagyon szűk. Hiába járt az orrsugárkormány teljes erővel, csak mintegy húsz fokot fordult el a hajó, az áramlás, volt vagy hat csomós, nem engedte. Most már hiába jött a hátramenet, a szemközti part túl közel volt. Srácok pecáztak a szélén, ijedten ugráltak fel és kiabáltak, de mi csak mentünk. Aztán durr, nekimentünk. Majd átestem a mellvéden, a híd rázkódott, mintha le akarna ugrani a raktártetőre.
Többet nem próbálkozott a pilot. Lekötöttünk a legközelebbi rakpartra, hogy megvárjuk a pangó vizet, amikor a dagály tetőzik, és még nem indult el a víz vissza, akkor nem mozog. Megvizsgáltuk a hajó orrát, leszondáztuk az orrtankot, ha kilyukadt a test a vízvonal alatt, akkor ott kellett volna jelentkezni a beömlő víznek, de üres volt. A barba és a pilot elment megnézni a rakpartot, hogy látszik-e kár, de semmi. Persze, a bulba (a hajók orrán, a vízvonal alatt, egy fektetett csepp alakú kiképzés) ütközött, az pedig két méterrel a víz alatt van, tehát a sérülés is ott lehet. Hajnali kettőkor volt a salck water, a pangó víz ideje. Persze minden normális hajó akkor indul, így aztán igazi csúcsforgalomban értünk ki a tengerre. Előttünk két "supply vessel", azaz ellátóhajó, ami a fúrótornyokhoz hordja ki a szükséges anyagot, mert Great Yarmouth az egyik bázisuk, mögöttünk is egy idétlenkedett, és nekiindultunk négyen, hogy átmenjünk a bójasoron, ami a legszűkebb részén alig 4 kábel (1 kábel = 0,1 mérföld, azaz 185,2 m.).


Augusztus 24. péntek, úton.
Semmi különös. Az idő szép, párás, fülledt, de nem túl meleg.


Írok.


Sőt, az is lehet, hogy lesz valami belőle. Az nyilván való, legalább is számomra, hogy az ember elkezd valamit írni, aztán pár oldal után rájön, hogy mégse lesz belőle semmi. Elteszi jobb időkre. Mint ahogyan én is, ezen a hajón, amikor volt az a nagyon hülye álmom, elkezdtem megírni, de aztán abbamaradt. Nem mondom, hogy véglegesen letettem róla, de most nem fejezem be. Van belőle vagy 18 oldal. Egyelőre ennyi.
A mostani nekiveselkedésem mintegy tíz napja kezdődött. Megnéztem a naplómat, pontosan két hete, azaz 12-én kezdtem el. Először megírtam vagy hat oldalt, és rájöttem, hogy nem azt akarom, kitöröltem. Aztán nekiálltam újra, 30 oldal kész volt, amikor a gép bedöglött, csak nyolc oldalt tudtam megmenteni három kész fejezetből. Harmadszorra is belefogtam, mert hallatlanul érdekel amit kitaláltam.
Azt már írtam, hogy olvasom, és azóta befejeztem Raymond E. Fest könyvét, az Érzőszívű mágust, eredeti címe: Magician. A műfajt tekintve fantasy.
Gondolom sokan összeráncolják szemöldökük, ennek hallatán.
Nos, amikor elkezdtem, rájöttem, hogy egyszer, vagy hat éve, valamelyik hajón már olvastam. Nemcsak akkor, hanem most, másodszorra is rendkívül jó és érdekes olvasmány volt. A műfaj alfáját, Tolkien: A gyűrűk ura című könyvet (Göncz Árpád fordította) kétszer is elkezdtem, de nem tudtam befejezni. Most erős elhatározásom, hogy nemcsak elolvasom, hanem meg is veszem. Tolkien könyve körülbelül olyan jelentős, mint Robinson története, mert a további hajótöröttes történeteknek ez az alapja, vagy, mint a fantasztikus könyvet se lehet írni úgy, hogy megkerüljük I. Asimov által lefektetett, s azóta minden szerző által alkalmazott "robotika három törvényét". Ez az oka, hogy mindenképpen át kell rágnom magam Tolkien művén.
Tehát az olvasmány megihletett, és most fantasyt írok.
Azt hiszem, vaskalaposság azt mondani, hogy a fantasy nem irodalom. Mert az a lényeg, hogyan van megírva. Van-e mondanivalója, vagy nincs? Ha ezek hiányoznak, a történelmi regény se irodalom, mint ahogyan a rossz, a gondolatok nélküli vers se költészet.
Ezért most nincsenek averzióim, hogy a könyvben mágusok és varázslók szerepelnek, és van benne egy jópofa kobold, mert ezek csak körítések. Úgy gondolom, ez a műfaj a mai ifjúság romantikus történetek iránti éhségét elégíti ki, hiszen kalandos, és a jó mindig győz a rossz felett. S ha - azt hiszem - a hagyományos regénynek leáldozóban is van, a tizenévesek lelke igényli ezt a műfajt, és ebben a formában éledhet újjá.
Valójában az egész mese, és az benne a csodálatos, hogy nem kötik a szerzőt semmiféle kötelezettségek. Olyan bolygóra teszi a történetet, amilyenre akarja, úgyis a Föld köszön vissza. Olyan társadalmat alakít ki, amilyen csak tetszik, de a szabályait be kell tartania. Olyasmi az írása, mint egy szerepjáték lehet (mert azt nem ismerem), csak én viszem az egészet.
Élvezem.
R. E. Feist könyvét B. Pistától kaptam kölcsön. Ő szereti a fantasyt. Kölcsönadott egy másikat is. Muszáj írnom róla, mert azt hiszem, szépen alátámasztja az elméletem, miszerint nem a műfaj a rossz, vagy jó, hanem a mű. Nos, a Ló úr című borzadályról van szó. Egyszerűen olvashatatlan. Unalmas, pedig sokkal több a "fantasy"-s elem benne, mint Feist művében. Ebben vannak varázslók, gonoszak, jók, lovagok, hollóvá változó gonoszok, de az egész érdektelen, unalmas, a jelenetek kidolgozatlanok, semmi meglepő fordulat. A kalandok magukért vannak, nincs semmi ami izgalomban tartaná az olvasót. A szereplőknek nincs valójában semmi mondanivalójuk azon kívül, ami szorosan az akcióhoz tartozik, nem tárul elénk egy különös világ, pedig az lehetne, ha az író vette volna a fáradtságot, és egy kicsit megrajzolta volna. A másik, ami kimondott borzalommá avatja a "művet" az nem az író - Peter Morwood - hibája, hanem a kiadóé. A könyv hemzseg helyesírási hibáktól. Oldalanként tízesével fordulnak elő. A mindig az mindig "mindíg", a fordító, aki kiadta a kezéből a szöveget nem tudja, hogyan kell megírni a párbeszédeket, nem tudja, hogyan kell használni a kötőjeleket, -egyszer- közrezárja a szavakat szóköz nélkül, máskor - nem -, de azt se tudja, hogyan kell írni az idegen neveket, ha beillik a ragozás a nyelvünkbe, akkor nem kell kötőjelet használni, mint a "Tomnál", és nem "Tom-nál", és amikor használ, akkor sokszor így teszi: "Ackie - val". Az, hogy ha valaki beszél, annak minden mondata új sorban kezdődik, gondolatjellel kezdve, az szinte semmiségnek tűnik, és az is, hogy az elhangzott mondat után nem zárja le a kötelező gondolatjellel, hanem fűzi hozzá a gondolatait.
Az ilyen "könyvet" nem lehet végigolvasni. Abbahagytam a 125. oldalon.
Le kell írnom a lektor nevét, ha már vállalta, és benne van a könyvben: Juhász Péter az, aki azzal foglalkozik, amihez egyáltalán nem ért.
A kötetet fordította, és a magyar nyelvtant semmibe vette: Antony Péter.
Ugyanígy a kiadásért (nem)felelős igazgató: Tarnóczy István úr az AMON könyvkiadó nevében. Mindannyian szégyellhetik magukat.
Az ember szíve zokog, hogy ilyen "könyvek" megjelenhetnek, s nagy példányszámban a boltokba kerülnek!

Grillparti esőben és pörgés... - MV Priwall (17. rész)

Print Friendly and PDF

Augusztus 15. szerda, úton, Brunsbüttel.
Olvasok és írok.
Este "nagy" meccs a tévében, negyed kilencre hirdették, de csak kilenckor kezdődött, előtte háromnegyed órás beharangozó. A 100 éves MLSZ-t ünnepelték egy Magyarország - Németország mérkőzéssel.
Az eredmény nem lehet vitás, a fritzek félgőzzel, ezerötszáz újoncot kipróbálva, akkor rúgtak gólt, amikor akartak, a második félidőben azon munkálódott keményen a két csapat, hogy a magyarok tiszteletgólját összehozzák, ez sikerült is a 60. perc körül. De mi mohók vagyunk, és az utolsó percben még egyet rúgtunk, ezért nem állták meg a dajcsok, hogy ne fejeljenek ők is egyet a lefújás előtt. Végeredmény, ami számunkra nem rossz: 2 - 5. Bicskei úr továbbra is építheti a várat, abból, ami a rendelkezésére áll. Lisztes, állítólag a legjobb magyar, a Bréma (tartalék) játékosa bűn rossz volt.
Éjfélkor érkeztünk, fél egyre part mellé szerencsétlenkedtük magunk.

Augusztus 16. csütörtök, Brunsbüttel, úton.
Reggel rakodás, aztán megjött az order is, a következő út: Bréma - Hull. Az augusztusra szánt cementet elhordtuk Dagenhambe, majd szeptemberben mehetünk újra, de akkor már Hókival, ha minden igaz.

Augusztus 17. péntek, úton.
Táviratok jönnek-mennek, ide megyünk, oda megyünk, szóval várjuk, mi lesz a következő út.
Laci minden távirat alkalmával elemez, és tervez, hogy kimutassa, mi vagyunk a három cementszállító közül a legjobb, és nekünk kellene kapni a szeptemberi fuvarokat is. Ha nem írtam volna, akkor a MV Monica Müller és a MV Julia Isabel a másik két hajó. Nem akarja felismerni, hogy egy dolog számít: a másik hajó azé az Otto Mülleré, aki a fuvarokat szerzi, hát egy dolog nyilvánvaló: a jól fizető fuvarokat ők kapják.
Nekem jövő vasárnap letelik a szerződésem, és szeptember elején hazamegyek, aztán kezdődik az új hajó keresése. Ha a Marlow-nál maradok, akkor ott novemberben van a nagy váltás, decemberben csak rendkívüli esetben vesznek le valakit, ez kicsit magyarázat arra, hogy miért nem kaptam tavaly decemberben hajót.
Ha tudok, akkor a hét végén bemegyek Londonba, mert délután megjött az út: Great Yarmouth - Bilbao (ócskavas), utána Santander - Sharpness, természetesen cement.

Augusztus 18. szombat, úton, Dagenham.
A hajnali őrségben mint a tetű, úgy vánszorogtam, 3-4 csomós sebességgel, hogy reggel fél tízre érkezzünk a pilot beszállóhelyhez, ekkor van a magas víz.


Bolond grillparti

Úgy döntött Lucó, hogy ma van az utolsó alkalom megrendezni a grillpartit, ami a születés és névnapom megünneplésére rendezünk. Ezért Horácz előkészítette a rablóhúst, és a flekkent. Gyusza, mint rendesen a tüzet élesztgette. Felvittem a Santanderben vásárolt négy üveg bort (5 dollár volt üvegje), kenyérkockára készítettünk finom falatokat: sajt került rá és arra ringli, meg kagyló kapribogyóval.
Közben természetesen ment a kirakás. A klinker cement jó rakomány, mert lehet esőben is rakni, tehát nem kell állandóan felügyelni. Viszont a legkisebb szél is hatalmas porfelhőt hord, beterít mindent. Amíg nem kezdtük el a sütést, a hajótól elfújó szél volt, természetesen, ettől a pillanattól kezdve a csónakfedélzetre hordta, mindent szépen bevont cementtel.
Amikor már minden sínen volt, a húsok sültek, koccintottunk, csak a kaját vártuk, elkezdett szemerkélni az eső. Aztán később már szépen esett, és mire befejeztük, zuhogott.
Esőkabátban, vízhatlan, raktármosáshoz használt ruhában ültünk a fedett helyeken, és néztük, hogy jön az égi áldás. Természetesen nem adtuk fel, "végigélveztük" a partit.
Befejezésül megnéztük a Macskajaj című fergeteges filmet, azt hiszem, régen láttam ilyen jót. Persze ezt nyugaton nem tudják úgy értékelni, mint mi, akik a szocializmusban nőttünk fel,

Augusztus 19. vasárnap, Dagenham.
Reggel szép borús időre ébredtünk. Hárman bementek Londonba, én sajnos nem, mert a bokám nem volt a legjobb állapotban.
Sajnos.
Ez a sajnos csak délután kettőig volt érvényben. Ugyanis akkor jött vissza a városnézésről Novotny Zoli, eléggé ette a kefét.
A kikötő mellett van a vasútállomás, ahonnan fél óránként megy vonat Londonba, és megállója van a Towernél, a Westminsternél, a Trafalgar téren, és a jó ég tudja még hol? De, mint kiderült, csak hétköznap, így hiába volt a nagy nekikészülődés, csak egy szimpla külvárosnézés lett belőle, egy állandóan nyitva tartó áruház-látogatással.
Ezt viszont nem irigyeltem tőlük.
Ez egy kicsit rosszmájúság...


Augusztus 20. hétfő, Dagenham, úton, Great Yarmouth.
Horácz friss kenyeret sütött, ez volt a Szent István napi megemlékezés.
Encsike és Szabolcs is felköszöntött.
Este kikötöttünk.
Azt hiszem, egyszer már le kellett írnom az érkezést ebbe a kikötőbe, de most ez azon is túltett, amikor a Paduával voltunk itt.
Az oka pedig az, hogy farral jöttünk be a kikötőbe. Az, hogy kikötőt mondok ne tévesszen meg senkit. A Yare folyó teljes hosszában, a tengertől a városközpontig, mindkét oldalon összefüggő rakpart van kiépítve. Mintegy két kilométer hosszan rükverceltünk. Nagyon fájintos manőver volt, kimondottan élveztem.
Nem vagyunk messze a központtól, legfeljebb ötszáz méterre. Ha azt veszem, hogy 1997-ben a túlsó oldalon álltunk, tehát a hídig fel kellett gyalogolni, akkor messzebb álltunk a várostól. Holnap kint a helyem a városban.


Augusztus 21. kedd, Great Yarmouth.
Kellemes nap. A rakodás beindult, semmi dolgom, mert nincs mit ellenőrizni. A hajó alacsony víznél fekszik az iszapban, nem lehet ellenőrizni a merülést. Majd, ha felúszunk...
Délután kimentem, beváltottam 100 dollárt, és sikerült is elég hamar elköltenem.
Holnap délután indulunk egy óra felé a magas vízzel.
Élvezettel írom a fantasyt. Valójában mese, és szabadjára engedhetem a fantáziámat. A harmadik fejezet végén vagyok, részenként legalább 17-18 oldal. Magam is kíváncsi vagyok, mi sül ki belőle?

Feedek
Megosztás

Címke lista

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

HTML

ingyenes webstatisztika