A Seafalcon mesél

Mindenféléről mesélek a tengerészet kapcsán. Fényképek, videók, receptek, sztorik, naplóbejegyzések, viccek... ami jön.

Az ír praktikum: hogyan lesz a kocsmából oskola? - MV Lys Carrier, 15. rész.

Print Friendly and PDF

 

Március 18. hétfő, úton, Greenore. A hajnali őrségre elromlott az idő, most megmutatja az ír tenger, hogy milyen tud lenni valójában.
De nem sokáig mutogatta a tudományát. Négykor megérkeztem, kószáltam egy kicsit hatig, mert senki nem válaszolt a hívásomra, majd Viktor fél hétkor horgonyt dobott.
Délután kikötöttünk.
Mindig is mondtam, hogy az írek európai népség, sokkal inkább, mint a hollandok, vagy Erikék. Holnap reggel nyolckor kezdik a kirakást, és mivel túlórát fizetnek, ezért este nyolcig dolgoznak. Nem egész éjjel, meg minden, ahogy a többi túlcivilizált országban...
Négykor kimentem, egy kicsit körülnézni. Körbejártam Greenore-t. Mind a tizenvalahány házat. Nem lehet több lakosa, mint száz. Ehhez képest van két kocsmája... Meg egy szatócsbolt, ami postahivatal is egyben, meg minden. Szép rendezett kis falu, amint azt megszoktuk az angoloknál. Összeszámoltam hány utcája van, de egynél tovább nem jutottam.
Mivel a kikötőkapu nem volt nyitva, lévén nagy ünnep - Szent Patrik napja, s ha valaki nem tudja, akkor ő Írország védőszentje -, nagyot kellett kerülnöm, a tengerparton ki tudtam menni, egyenest a sétányra. Nos ott volt a fél falu, sétáltak, beszélgettek, a gyerekek lementek a vízpartra köveket hajigálni, egyesek kutyát sétáltattak, azaz dühöngött a jókedv, kirúgtak a hámból, amúgy angolosan...
Mire visszajöttem, jól el is fáradtam, nem véletlen, hisz két hónap óta először tettem, huzamosabb időre, partra a lábam.
Az ügynök szerdára intézi el, hogy orvoshoz mehessünk, tele vagyok viszkető pörsenésekkel, csakúgy, mint Pascal és Manu.

Március 19. kedd, Greenore. Szépen, komótosan dolgoznak. Kilenctől-kilencig, ez persze hajóidő, mert ők egy órával kevesebbet számolnak. Feltaláltam a spanyolviaszt: mivel a rotterdami ügynök szemét volt, és nem adta fel a leveleimet, ezért kinyomtattam újra, és feladtam, most sk., remélem, a repülőt nem eszik meg a cápák.
Vettem ezt-azt, szappant és Nescafét.
Azt hiszem, a legnagyobb hasznát az euro bevezetésének mi, tengerészek látjuk. Nem kell pénzt váltanunk, mindenütt fizethetünk vele. Megkérdeztem a tallymant (ő az, aki a banánt számolja a dalban, a kikötőben meg a vasat...), hogy nehéz volt-e az átállás az új pénzre? Azt mondta, hogy meglepően könnyen ment, csak a formát kellett megszokni. Ehhez csak annyit, hogy az árak mind a mai napig ki vannak írva ír fontban is.
Nyilván, ezeknek a népeknek csak az új árakat kellett megtanulniuk, hogy egy levél Európába most 83 cent, és nem 60, az árak "nominál értéke" alig változott. Azt hiszem, azok a népek vannak szívóágon, ahol nagyságrendekkel térnek az árak a megszokottól, mint az olaszok, ahol - nem tudom pontosan -, de legalább 1718-cal kell az árakat elosztani, hogy az új pénzben megkapják.
Délután megjött az eső, de a vasnak nem árt, így dolgoztak tovább, kárt nem tett, legfeljebb a havat mosta ki a vas közül.

Március 20. szerda, Greenore, úton. A taxi tizenegyre jött, négyen mentünk orvoshoz, kiderült, hogy Viktornak is van bőrnyavalyája, nemcsak nekünk (Manu és Pascal, meg én).

Rash

Ilyenkor, amikor két hónap is eltelik, hogy utoljára rajtam volt a "kimenőruhám", mindig aggódom egy picinykét, nem-e fogytam-e ki belőle túlságosan. Megnyugtatok mindenkit, hogy nem. Viszont nem is feszült túlságosan, nagyjából úgy áll rajtam, mint amikor eljöttem otthonról.
A szomszéd falu, Carlingford rendelőjébe mentünk. Csudára szeretem ezt az országot. Igaz, nem Anglia, de nagy a hasonlóság, ami nem véletlen. Az épületek, a települések valami "tradicionális nyugalmat" árasztanak, kedvelem ezt a környezetet. A rendelő várójában mindenki köszönt, mi is, meg a helybéliek is, szóba elegyedtek velünk, kikérdeztek, ki fia-borja vagyunk, és látszott, fogalmuk se nincsen, hogy a Zöldfoki szigetek miféle leves?
Kaptunk szép fehér kenőcsöt, meg rózsaszín tablettát. Az orvost rábeszéltem, hogy ez allergia, és nem valami "büdösbogár" fertőzés. El is fogadta, rá is írta a jelentésre, hogy allergical rash.
Viktor nem értette, hiába mondtam, hogy mi az a "rash" (piros folt, közepén egy pici pöttyel = kiütés), megkérdezte az asszisztensnőt. Az persze nem tudta elolvasni, mert az orvosok itt is arról híresek, hogy lógtak az isiben a szépírás órákon. Kérdezem:
- Talán rash?
A csaj képe felderült, bólint, és megjegyezte, hogy nahát, ilyeneket tudok angolul?
Hát persze, miért ne?
A doki is megjegyezte, hogy jól beszélek angolul, és ilyenkor, mintha a hátamat kenegetnék olyan izével, ami a szólásban van (háj). Persze az is az igazsághoz tartozik, hogy ha orvoshoz (vagy bármilyen "specialistához") megyek, akkor az előfordulható "szakszavakat" kiszótározom, így jutottam tegnap olyan szavakhoz, mint a rash - kiütés, bladder - hólyag, itch - viszket, scratch oneself - vakaródzni. Úgy látszik, Viktor nem folytat előtanulmányokat, megelégszik azzal, hogy eltáncolja, amit mondani akar...

Az ír talány már nem talány...

Mára megoldódott egy, számomra, nehéz talány. A kérdést úgy lehet megfogalmazni: hogyan tudnak az írek annyit inni, amennyit tudnak? Nos, a taxisofőr oldotta meg a rejtélyt, amikor elmagyarázta, hogy egyáltalán nem marhaság, amit tegnap láttam a kocsma falán Greenore-ban, hanem maga az ír valóság. Ugyanis egy tábla volt a homlokzaton, hogy aszondja: ISKOLA. Amíg a nebulókat nem hordta iskolabusz a szomszéd faluba, addig délelőtt oskola működött a teremben, este meg kocsma. Nyilván azért, hogy tudja a kis ír, hova kell menni este, nem tévedhet el, mert nappal megtanulja az utat. Aztán ha kimarad a suliból, továbbra is oda jár, mert a szívében nosztalog a tantónéni iránt, de csak este engedik be, s a tanítónéni akkor már kocsmárosné aranyvirág, ide a legjobb Guinessét...
Praktikus.
Este nyolckor jöttünk el. Lezuhanyoztam, és kipróbáltam a kenőcsöt.

Március 21. úton. Ma van a tavasz első napja, nekünk meg elegünk van a jó időből, és megyünk vissza Erikékhez, kitanulni, hogy milyen a viking kikelet, amikor jegesmedvék fütyörésznek a zsendülő hóbuckák között.
Hogyishívjákba és izébe megyünk, még nem tudtam megtanulni a két norvég kikötő nevét, de hamarosan megtudom, mert be kell írni a hajónaplóba, és valahol utána nézek (hogy norvég várost kellene írnom, azt költői túlzásnak tartanám). Alumínium rudakat rakunk be, és elvisszük Lisszabonba, hogy meglássuk, ott hogy viszonyulnak az euróhoz? Onnan vissza északra, és ha az Isten is úgy akarja, hogy sikerüljön, akkor papírt rakunk be, s irány a Földközi-tenger.
Bambasz szívóágon lesz, mert nem tud visszajönni április végén. Ha az út így sikerül, akkor május második felében érhetünk vissza Észak-Európába.

Milyen az übermensch 2002-ben - MV Lys Carrier, 14. rész

Print Friendly and PDF


Március 12. kedd, úton, Mo i Rana. Valami furfang lehet a dologban, mert nem hajnali hatkor érkeztünk, hanem fél tizenkettőkor, s így kialudtam magam a rakodás kezdete előtt. Ha Bambasz meglátja a naplóban, lehet, hogy feljelenti Viktort a Hágai Nemzetközi Bíróságon.
Ehhez tudni kell a következőket: Amikor Rotterdamba érkeztünk, a barba nem keltett manőverhez (reggel kilenckor érkeztünk), hanem csak a rakodás kezdetekor, negyed tíz körül. Bambasz a parton volt, és ezt látván, protestált Viktornál, mondván: "chief must wake up for maneouvre!", azaz a chiefnek fel kell kelni a manőverre. Viktor nemes egyszerűséggel elküldte a fenébe, azzal, hogy az ő stílusa ilyen, az elsőtisztnek lesz dolga úgy is elég, mire elmegyünk, passz. Erre a barom német a tulajnál mószerolt be, de nem Viktort, hogy nem keltett fel, hanem engem. És ezzel a szaralak, jellemtelen "übermensch"-el kell lennem a fél szerződésem alatt!
Na, mindegy.
A rakodás megy, holnap délutánra ígérték a befejezést. Erre Viktor elrendelte, hogy éjszaka watchman szolgálat lesz, mert a berakás egyszerűnek ígérkezik, s így majd alhatok valamelyest. Erre fél éjfélkor kerül sor.

Március 13. szerda, Mo i Rana, úton. Reggel fél hatkor keltem, kimentem megnézni a merülést, mire bejöttem a hajóra, összetört a bajszom. Mínusz tizenhét fok van, Erikék (a vikingék) ezt módfelett csípik, mert már érezni a tavasz leheletét... Számomra ez igen fagyos lehelet. Ugyanis felvettem minden ruhámat, és így csak kevéssé vacogok, nekik meg ad a gyár finom, meleg védőruhát, nem számít, mennyire van tavasz, vagy akár tél is.
Délre kitört a hőség, felment mínusz két fokig, így, amikor a rakományt le kellett fedni nylonfóliával jól kiizzadtam. Annak ellenére, hogy fél kettőre berakták a hajót (betonvasat viszünk tekercsben és kötegekben) három előtt indultunk csak el, mert jött egy surveyor, aki a raktártetők vízzáróságát ellenőrizte. Három olyan pontot talált, ahol beázhat a raktár, oda tett egy kis habot, majd kiállította a bizonyítványt, és elment.
Két pilot vitte ki a hajót, az egyik tanuló volt.
Annak ellenére (vagy talán azért), hogy tél van, csodaszép volt a táj. Mindent hó borított, még egy rövidke szakaszon jég is volt. Összetörtük a fjord vízén keletkezett fehér mezőt, majd havazni kezdett, percek alatt teljesen fehér lett a hajó. Készítettem pár fotót. Nagyon festői (vagy giccses) volt, amikor a szemközt levő hegy fölött megnyíltak a felhők, és a lemenő nap narancs, vörös, és bíborfényt csurgatott a lejtőkre, és megragyogtatta a hegycsúcsok jeges szikláit.

Március 14. csütörtök, úton. Végre egy olyan nap, amikor leírhatom: semmi különös, megyünk. Mint egy mormota úgy aludtam, minden percet kihasználva, amit nem őrségben töltöttem.

Március 15. Nemzeti ünnep, péntek, úton. Igazából most le kellene írnom valamit, de nem akarom, mert még elkiabálom... Én nem vagyok babonás, de mit lehessen ugye tudni?
Most olyan útvonalunk megyünk Írországba, amelyik számomra teljesen ismeretlen. Még nem hajóztam Skócia északi részén, se az Ír-tengeren.
Délután "otthon jártam", legalább is gondolatban.
Meg kell, hogy mondjam, a hal finom, tápláló, egészséges étel. Van benne foszfor, meg van benne C-vitamin, meg sok növényi rost van benne a halban, és a hal koleszterinszegény. Én meg hülyeszegény vagyok, hogy immár hetek óta minden második-harmadik nap halat eszem... Nem mondom, amit Muruvikban fogtak, a lepényhal, igazán ízletes kaja volt. De amit itt mostanában ebéd és vacsora gyanánt kapunk... Törpemakréla, de annyira törpe, mint egy satnya keszeg, és abból is csak két darab jut. Nem mintha húsz esetében jól lehetne lakni vele, ami megtölti a hasat, az a finom, vízben főtt krumpli, meg sárgarépa saláta, amit kapunk hozzája, mert a polyák és az orosz így szereti.
Az ünnepre való tekintettel kitakarítottam a kormányállást.

Március 16. szombat, úton. Most már nem kiabálom el, de kaptunk két teljes napot ajándékba az időjárás-felelőstől. Egészen tegnap este hatig csodálatos, szép időben, ebben az évszakban hitetlenül csendes tengeren jöttünk. Mostanra elmúlt, és minden megy a normális kerékvágásban, lityegünk mint a veszett mennykő...
Délben felhívott az asszony.

Március 17. vasárnap, úton. Holnap hajnalban érkezünk. Mostanában Viktor jókat vigyorog, amikor megjelenek a hídon a kis "túlélő felszerelésemmel". Olyan lehetek, mint nagymama hajdanán, amikor lement a ligetbe sétálni, szatyorkában vitte a váltóruhát, a vécépapírt, a gyógyszereket, stb... Én a papucsomat, a cipőkanalamat, és a Nescafét hordom a nájlonacskóban a hídra. Mert ugye a Scholl papucsom elveszett Rotterdamban, hát a másikat, a kabinba valót viszem fel, de ahhoz, hogy a cipőmet felvehessem, kell a cipőkanál, és a Nescafé pedig sokkal lassabban fogy, hogy nem hagyom fent a hídon az egész üveggel...

Muruvikban Erikkel, a vikinggel - MV Lys Carrier 13. rész

Print Friendly and PDF


Március 9. szombat, úton. Az is kretén, aki télen hajóval megy Norvégiába! Jaj de nagyon tele van a hócipőm, ennek a "szép, északi" országnak a tengerével!

Erik boldog...

Hideg van, tombol a vihar, jeges szél fúj, összekeveri a levegőt a tenger hullámaival, felkapja, apró jégdarabokkal kocogtatja meg a kormányállás ablakát, mint géppuskasorozat pattognak a felső hídon. Jó tízméteres hullámok billegtetik a hajót, és fogalmam sincs, honnan tudja ez a dög idő, hogy mikor kell fordulnia, de amikor irányt változtattam, és vártam, hogy megszűnik a vad dülöngélés, a szél is fordult, s továbbra is kilencven fokból kapjuk oldalba. A fedélzet csúszik, a szemüveg pillanatok alatt vizes, nem látok, csak a rutin találja meg a lépcsőt, s visz fel a hídra. Ott a két radiátor már kevés, hogy legyőzze a kinti hideget, pedig még plusz van, három-négy fokot mutat a hőmérő, de mindenféle lyukakon befütyül a szél. Már kell az anorák is, azzal kibírhatós a hideg.

A legnagyobb baj nem is ez, hanem az, hogy semmihez nincs erőm: se az álláshoz, se az üléshez, se a fekvéshez. Ugyanis mindezen tevékenységek jelentős fizikai igénybevételt jelentenek, ha a padló, a szék, az ágy mindenáron el akar menni az ember alól. Persze nem hagyom, hogy a tárgyak túljárjanak az eszemen, s ülés közben kicsámpítom a lábam, jobbról a szekrénynek, balról a biztosítékpultnak, a könyököm a felsőtestnek adnak támasztékot, és ha csak két ujjal is, de tudom írni a Naplót. Az állás a bokát és a térdet készíti ki, a fekvésben meg a sok csúszkálást kell kivédeni, de közben, muszáj aludni, mert jön a szolgálat. Nálam ez már többé-kevésbé megy.

És gondolom, e közben a parton ott áll félmeztelenül Erik, a viking, és majd eldurran a gyönyörűségtől, hogy de csuda szép idő is van ma, s milyen pompás helyen lakik...

Este végre megérkeztünk a megváltó Grip pilotállomáshoz. Két révkalauz is jött, az út tíz óra kikötőig, a Trondheim fjord igencsak hosszú, és a gyár a végében van. Mert azt senkinek se tessék gondolni, hogy valami faluba, ne adj Isten, kisvárosba megyünk. Egy gyár van a prérin, azaz a fjord partján, passz... Az idő továbbra is Eriknek lehet kedvére való, mert én valahogy nem szeretem, ha esik a hó, süvít a szél, és életveszélyes a fedélzeten mászkálni. De azért nem vészes, mert az eső elmosta a havat éjfélre.

Encsike este negyed tízkor felébresztett, arra elég volt a térerő, hogy a mobil kicsengjen, de arra már nem, hogy beszélhessünk. Szegény nem gondolt arra, hogy ebben az időszakban készülök az éjféli szolgálatra, azaz alszom. Így fél tíz után felkeltem, de legalább volt időm rendbe hozni a kabinom, mindent felszedtem a földről, mert ami oda leesett a veszett billegés közben, onnan már nem tud még jobban leesni.

Így megint hosszú napnak nézek elébe - minimális alvás után -, azonnal kezdik a kirakást, nem számít, hogy vasárnap van, ez egy alumíniumgyár, ahova a rakomány szól, és ők szünnap nélkül dolgoznak.

Március 10. vasárnap, úton, Muruvik. Hétkor érkeztünk.
A MAHART szólás azt tartja, hogy mit se ér a manőver eső nélkül, az eső meg szél nélkül. Ám itt - Erik hazájában - ez nem áll. Mert nem esett az eső, de a hó annál inkább. Mit esett? Zuhogott! Húsz perc alatt legalább hat centis, fehér, hópaplan került a fedélzetre, meg rám. Közben Erik valószínűleg a jó meleg kandalló mellett házi pálinkát falt, és ökörszarvat fabrikált a baseball sityakjára.

Nap közben nyugi, csak mindig akadt egy-két "nézd ezt meg, István, intézd el azt chief...", így alvásról szó se lehetett.

Muruvik reggel


Viszont valami télisport-összeruccanás van valahol a közelben, mert egész nap síugrás, sífutás, síváltó, biatlon volt műsoron, majd összefoglaló a síugrásról, a sífutásról, a síváltóról, a biatlonról, majd ismételték a sífutást, a síugrást...

Muruvik délben

Női biatlonban kiszurkoltuk, hogy a svéd Magda Förester(?) megverte a két francia csajt, akik előtte voltak, így volt valami jó is. Se magyar, se lengyel nem indult, hát nem volt kinek drukkolni, de mindig van francia, akik ellen lehet...

A hely kiválóan alkalmas a horgászásra, így aki szeretett, nekiállt pecázni, mert még nincs elég hal a hajón, és fogtak is bőven, elég volt vacsorára. Öt lepényhal is horogra került, ezek olyan lapos izék, és a hátukon van a szemük. Viszont nagyon finom a húsa.
Tizenegykor kerültem ágyba.

Muruvik este

 

Szeretem az ilyen napokat, amikor nem hosszabb a szolgálat, mint 24 óra...

Március 11. hétfő, Muruvik, úton. Azt azért senki ne gondolja, hogy azért, mert alumínium gyár rakpartján állunk, nem szép a vidék. A fjordot alacsony hegyek ölelik körül, a fenyvesek ezüstös ruhába öltöztek, a csupasz sziklák is fehér fátyolt borítottak magukra. A hóesésben szürke volt minden, de délutánra kisütött a nap, és csillogott villogott a vidék. A nap megvilágította az öböl vizét, szélcsend volt, összefüggő aranyhíd kötötte össze a hajót a szemközti parttal. Este pedig megláthattuk, ami nappal nemigen vehető észre, hogy nem kihalt a vidék, mindenfelé fényfüzérek mutatták, hol van lakott település, és nem is egy van húsz kilométeres körzetben. A hegyoldalakban pislákoló magányos lámpák a farmok helyéről adtak útbaigazítást. Csak embert nem látni, mintha kihalt lenne az a hatalmas ország, csak két "Erikkel" találkoztunk, az egyik a darus, a másik valami őrző-védő viking lehetett, de nem viselt ökörszarvat a műanyag sisakján.

Fél hatkor keltem, elintéztem a "házmesteri" teendőket: villanyoltás, napló beírása, raktárnyitás, stb. A kirakással negyed tizenegykor végeztek. Azonnal indultunk, mert egy hajó várt a rakpartunkra. Indulás után egy kicsit rendbe hoztam magam, mert jól eláztam.
Egész éjszaka vizet vettünk. A vételező tömlőt a partról kaptuk. Amikor visszatettem a helyére, és a vízaknát lefedtem, egy jópofa Erik belerúgott a csap nyitórúdjába, a víz megindult, és sikerült totálisan eláznom. Mire végeztem, menni kellett a raktárt csukni, majd manőver, de most amikor írom a naplót nem érzem, hogy megfáztam volna...
Délután ötkor majdnem elaludtam az őrségben...

Török Bálint és Pascal... - MV Lys Carrier 12. rész

Print Friendly and PDF

 




Március 7. csütörtök, úton. Hajnalban csak ültem, és próbáltam regenerálódni. Olyan izomlázam van, hogy ezer nyelven beszél.

Rotterdamban beszéltem az asszonnyal, és mondta, hogy az "Aranka piros autója" megjelent a Vakok Lapjában. Úgy látszik Lak István szavatartó ember.

Hajnali ötkor bedurrant az idő. Jó 9-es, 10-es szél fúj, 8-10 méteres hullámok jönnek nyugatról, mi meg pontosan északra megyünk. Ötig se volt kismiska, de innen kezdve úgy rollázunk, hogy néha nem lehet megmaradni egy helyben. Pedig a rakomány jó, a raktár színültig van szénnel, csak az elejében van egy kis szabad hely. A súlypontunk magasan van, nem rángat a hajó. A kabinom egy csatatér volt, amikor lementem. Aludni egyfolytában lehetetlen, rövid részletekben pihentem, egyébként arra ügyeltem, hogy ki ne essem az ágyból. Fáradtan ébredtem. Fizikai nehézséget jelent az is, hogy az ember egy helyben megálljon.

A Császármadár

Elolvastam apa könyvét, a délutáni őrség alatt fejeztem be. Két dolog miatt vártam nagyon, hogy mit ír? Az elsőhöz egy kis magyarázat:
Valahol, valamikor már leírtam, hogy számomra a történelem, ahogyan oktatták - és ez nem a tanárom, hanem az oktatási rendszer a tananyag hibája, de az is lehet, hogy az enyém -, nem események sora, egymásba ágyazódó, egymásból következő, egymásra épülő események sorozata, hanem különálló, megtanulandó egységek, amik között alig van kapcsolat. (Az is lehet, hogy valóban csak az én hibám, hogy képtelen vagyok sok logikus esemény között kapcsolatot találni, és úgymond a sorok között olvasni, de ezen nem lehet változtatni, még azzal se, hogy ráförmednek az emberre... Jellemző: számomra a meglepetés erejével hatott, hogy Szapolyai János, az utolsó, akit magyar királyként ismerünk, azonos a Dózsaverő és elítélő Szapolyaival.)

A lényeg: 1526. augusztus 29-e és az 1555-ös egri várvívás közötti magyar történelemről semmit, de semmit nem tudok (tudtam). Ha lehet így mondani, már csak ezért is fontos és tanulságos olvasmány lehet mindenki számára, mert erről az időszakról szól. Kötelezővé tenném a könyvet azok számára, akik olvasták az Egri csillagokat. Ami számomra ott kérdés volt, arra itt kaptam válasz. Nagyon csodálkoztam a brazíliai Recifében levő Arany Kápolna festménye előtt: Isabella reina de Húngria volt egy kép aláírása, s nem tudtam, kiről van szó. Most már tudom.

A másik, amiért vártam, az utolsó fejezetek egyike, mert ugyanannak a jelenetnek benne kell lenni, aminek Gárdonyi híres könyvében. A látogatás a szultáni sátorban. Természetesen, egészen más a két jelenet. Ha igaz a négyszáz fogoly lefejezése, akkor vajon Gárdonyinál miért nem szerepel?

A könyv stílusa is meglepő volt, de azt hiszem, telitalálat: mert nem egy összefüggő eseményt mesél el, hanem olyan, mint a börtönben sínylődő rab visszaemlékezése az életre, sok, de nagyon rövid fejezetre oszlik. Mint az emlékek... Mindegyik egy-egy villanás az életből. Tőmondatok, nincs mit cifrázni rajtuk, mert megtörténtek, így már nem lehet rajtuk változtatni, bármennyire is ott a kulcsa annak, amiért enyingi Török Bálint úr a padisah börtönébe került. Nincsenek hosszú párbeszédek, hosszú mondatok. Olyanok, valóban, mint az emlékképek: vannak, és nincs mit rajta magyarázni. De el lehet gondolkodni rajtuk.

Az igazság az, hogy számomra nem derült ki, miért is került Isztambulba Török Bálint, és azt hiszem, a szultáni akaraton kívül nincs is valós oka, mert Ibrahim pasa magyarázata is csak a saját vélekedése: Kászon basa, a szultán egyik kedvencének elveszejtése. Mert hogy Török Bálint hol a Habsburg Ferdinánd (a teniszpartit bámuló királyt Várkonyi alakította, ez élénken él az emlékezetemben az Egri csillagok filmből) pártján volt, aztán János király híve lett, nem lehet valós ok. Hiszen akkor ez volt az általános.

Szeretni való, jó könyv...

Kultúrest

Este videóztunk. Bambasz hozott pár (25) kazettát, és vacsora után elkezdtük "feldolgozni" a kultúrát.

Egy Csillaghajós kommandó című műalkotás volt műsoron, de nem is ez a lényeg. Volt egy jelenet, amikor az űrcsótányok felszúrták a szarvukra az alfőhős-kommandós-kislányt. Ezt Pascal igen zokon vette. És kommentálta az eseményeket:

- Ne ácsorogjatok, meghal... Miért nem siettek a kórházba vele, ez jó lány...

És amikor meghalt, s "kitemették" az űrbe, a könnyeit törölgette, és a fejét ingatta:

- Bullshit, bullshit, no good... no good... why not welding? (Khm... bivalyszar, bivalyszar, nem jó, nem jó..., miért nem hegesztették meg? - és ehhez egy kis magyarázat: a főhőst, egy sebesülése után összevarrta egy gépezet, és mi úgy kommentáltuk, hogy "meghegesztették").

Pascal mélyen átélte a mesét...

Már többször írtam Pascalról, de a másik matrózról Manuról még nem.

Ő a fedélzetmester, bár tíz évvel fiatalabb, mint Pascal. Ez persze csak azt jelenti, hogy ő kapja a munkát, és ő osztja be magukat. Vezető típus, míg Pascal beosztottként érzi jól magát, azonnal elfogadta, hogy Manu a főnök kettejük közül.

Manu vidám fickó. Jól beszél angolul, és barátságos. Amikor megláttam, azt hittem, hogy török. Nem fekete, bár annak tartja magát, olajbarna a bőre, és nagyon erős, fekete a szakálla. Vékony csíkot hagy csak meg az arcán, de a végén, az álla közepén vagy húsz szál két centi hosszú, és azt állandóan pödri.


Március 8. péntek, úton. Éljenek a nemzetközi nők... Viktor nagy készülődésben volt, mert este felhívja majd az asszonyt, mondta, s elmesélte, hogy ez az egyik legnagyobb ünnepük: reggel felköszöntik a nőket egy csokréta virággal, és utána a férfiak elmennek jól berúgni...

Tombol a vihar körülöttünk.

A franc tudja miért, de életben maradtam! - MV Lys Carrier 11. rész

Print Friendly and PDF


Március 5. kedd, úton, Rotterdam.

Hát nem tudom, volt-e ilyen napom, mint a mai, ebben az életben?

 

Igazi bolondokháza!

 

Kezdem azzal, hogy tegnap este nem tudtam elaludni az éjféli őrség előtt. Nyolckor feküdtem, mint szoktam, máskor tíz percen belül alszom, de most nem ment. Kilenckor elkezdtem idegeskedni, hogy nekem aludnom kell, mert hosszú nap virrad rám, hát persze, hogy nem ment.

 

A hajnali szolgálat rendben lement.

 

Fél hétkor lefeküdtem, mert Viktornak most volt valami sürgős elmondani valója, s nem tudtam szabadulni hatkor a hídról. Kilenckor keltett, akkor már ki voltunk kötve, és elkezdték a kirakást.

 

Bambasz már a parton várta a hajót, később Viktor elmondta, hogy kérdőre vonta, miért nem keltett fel, mert "a chiefnek muszáj felkelni manőverre". Viktor azt mondta, mert neki ez a stílusa. Bambasz erre jól befogta a száját.

 

Álmosan kóválygok a fedélzeten, amikor látom, hogy a német cipel egy baromi nagy ládát, tele szalámival, meg több nájlonacskót. Segítek neki, mert ugye, ha a hajónak hoz kaját, akkor illik. Lecipeltük a konyhába, hát azt mondja a szakácsnak, ez privát, az övé. Azannyát, ezt mind fel akarja falni? (Később mondták, hogy mindig ezt teszi: szabadságról lejön a hajóra, kocsival hoz egy vagon maszek kaját, meg mindenféle technikai ócskaságot, amit a bolhapiacon vett, és dupla áron elszámolja a cég felé...)

 

Közben megjött Mr. Eckhoff, a tulaj a feleségével és a tízéves kisfiával. Hamarosan megjelent egy pasas, aki a mentőtutajt akarta elvinni éves szervizre. Viktor azt mondja:

 

- István, intézd el, hogy a daru partra tegye.

 

Aranyos!

 

Itt a hollandoknál nincs ezer ember, aki a hajón dolgozna, egy darus dolgozik, kész. Később jön még valaki, aki a mini bulldózert vezeti, és összeszedi a rakományt a markolónak.

 

Azért felhajtottam valakit, akinél láttam walkie-talkie-t, és elintéztem egy üveg whiskyért, hogy kiteszik. Közben jött egy kamionsofőr, hogy meghozta a fedélzeti és gépész anyagokat, amit három hónapra rendeltünk.

 

Na, már most: nem part mellé voltunk kötve, hanem egy úszódarura, az állt a part mellett. A négy raklapnyi anyagot vagy ötven méterre kellett elcipelni, hogy az úszódaru mellé vigyük. Ehhez Pascal, Manu és én voltunk mindössze. Itt le kellett engedni kötélen a daru fedélzetére, átcipelni a másik oldalra, majd kötéllel felhúzni.

 

Megcsináltuk.

 

Utána gyerünk, ellenőrizni, hogy minden megérkezett-e?

 

Egykor bezuhantam a szalonba, és ettem valamit, majd rohanás, mert a tulaj indult, pár dolgot ki kellett vinni a partra.

 

Délután fél négyre befejeztem a rendelt anyagok ellenőrzését.

 

Négykor vége a kirakásnak, mehettem a raktárba, mert mosni kellett, és ötre jött a révkalauz, és mentünk a berakó rakpartra. A raktármosás könnyen ment, Manu volt a főcsővezető, én csak a slagot cipeltem utána. Viszont a víz frankó hideg volt, nekem meg nincs gumikesztyűm, hát úgy átfázott a kezem, mint soha. Az ujjaim ízületein éreztem igazán mit jelent: csontig hatol a hideg. Vagy tíz percig melengettem a vízcsap alatt a kezem, míg életet varázsoltam bele.

 

Ötkor manőver, hogy a frász törje ki...

 

Az orrkötelek a parton voltak, vagy hatvan méter hosszú mindegyik. Viktor int, dobd el a köteleket.

 

Eldobtuk, és beszedtük: kézzel. Istentelenül elfáradtam, de az enyém is akkor ért a fedélzetre, amikor Pascalé, pedig ő huszonöt évvel fiatalabb, és állandóan fizikai munkát végez. Utána a springet, ehhez tudni kell, hogy valamilyen úri passzióból kifolyólag ez kétszer olyan vastag, mint az orrkötél, hát ketten alig bírtuk beráncigálni. Utána húsz percet ültem a hídon, és remegett kezem-lábam...

 

Fél hétkor érkeztünk a berakó rakparthoz, alig vánszorogtam...

 

Életben maradtam...

 

Negyed nyolckor megjött a draft surveyor, megcsináltuk a számítást, nyolckor kinyitottam a raktárakat, és elkezdték a szén berakását. Közben Manu és Pascal kimentek a városba, mert bejött Pascal öccse, aki itt él, és Viktor erre való tekintettel elengedte őket.

 

Utána pihenésképpen a hídon elkészítettem az útvonalat, bevittem a két GPS-be, megírtam a voyage reportot (útjelentést), és levittem Viktornak. Addigra a Germanischer Lloyd két inspektora elment, és kiállították az összes hajóokmányt, így Viktor boldog volt, és reméljük, a tulaj is az lesz.

 

- Gyere, István, igyunk meg egy sört - invitált ennek örömére a parancsnok, Leszekkel együtt.

 

Hát, mit mondjak, bizony jól esett.

 

Beszélgettünk, rihegtünk-röhögtünk, amikor jön Heniu, az új szakács, aki alig pötyög angolul, hogy a járó billeg.

 

- Na, akkor megyek - mondom, mert ugye én vagyok a házmester, nekem kell utánanéznem a dolgoknak.

 

- Hagyd, István - állított meg Viktor. - Majd később -, mondta, és kinyitott egy másik sört. Tovább dumáltunk, amikor jó fél óra múlva a parton veszett autóduda hallatszik.

 

- Valakit hívnak... - mondta Leszek.

 

- Nyilván engem - álltam fel, s kimentem, amúgy papucsban.

 

Egy hollandus mutatja a hajólépcsőt, hát majd szívszélhűdést kaptam. A járó félrecsúszva, majdnem párhuzamosan a hajóval, felfekszik a rakpart szélén, és a vége jó másfél méter magasan, amelyiknek a földön kellene lenni.

 

Közben ment a berakás, a merülésünk megnőtt, apály is van, hát gyorsan lesüllyedtünk a rakpart szintje alá. Ha most eltörik, vagy elgörbül a járó, akkor a tulaj leharap mindet, ami kilóg a testünkből...

 

Bekiáltottam Leszeknek, az rohant, mint az őrült, lehet, hogy érezte a hangomon: baj van. Néztük egy darabig, mit lehet tenni? Az tűnt az egyedüli járható útnak, ha daruval felemeljük, és a helyére tesszük. Igen ám, de ehhez a felfüggesztő köteleket be kellett akasztani a megfelelő lyukakba, tehát nincs más hátra, amint a lengyel leengedte a teheremelő kampót, én kimentem a járóra, és beakasztottam két kötelet. Éppen a harmadikat akartam a félszembe tenni, amikor valahogy könnyűnek éreztem magam, és valami furcsa történt.

 

Zuhantam le, a járóval együtt...

 

A holland, aki a parton bámészkodott, elfordult, és elengedett egy: "oh, my God!";-ot.

 

Leszek kikandikált a korlát felett, és amint meglátott a víz közelében a meredeken lógó járóra omolva, a kötelek közé csavarodott lábbal kapaszkodni, elkezdett óbégatni:

 

- Czifu (ejtsd: csifu), czifu, co robisz? (Chief, chief, mit csinálsz?)

 

- Mit, mit - gondoltam -, halat nézek reggelire, úgyis kevés van a hajón...

 

A marhája... hát nem látja?

 

Legalább fél perc telt el, amire felfogtam, hogy mi történt: én most le vagyok esve a járóval, az egyik tenyerem felhorzsolva, mert a kötél lehozta a bőrt, a bal lábam a járó kötelei közé gabalyodva, az egyik talpam fázik, mert a papucsom a vízbe esett, és alattam, vagy tíz centire hömpölyög a Maas. A járó szerencsére nem szakadt le, csak bezuhant a hajó és a rakpart közé, s a beakasztott kötelek megtartották, de akkor is, a vége a vízben, és kb. 80 fokos szögben állt. Nagy nehezen kigubancoltam magam, s felkecmeregtem, és dühömben a másik papucsot is bedobtam a vízbe, pedig nagyon szerettem, mert kényelmes volt. Amikor felmásztam, akkor rájöttem, hogy milyen szerencsés vagyok: élek, nem estem a vízbe, nem törött csontom, még meg se ütöttem magam, még a derekam se rándult meg, csak a tenyerem horzsolódott meg.

 

Köszönettel tartozom a Jóistennek, és az őrangyalomnak, mert hány olyan halálesetről tudunk, hogy valaki beesett a hajó és a rakpart, vagy uszály közé...

 

Ez valamivel éjfél előtt történt, így holnap folytatom.



Március 6. szerda, Rotterdam, úton.

Akkor folytatom, mert van mit mondanom. A "balesetem" után jól elküldtem a darust, hogy rakjon elől is, ne csak hátra, s felmentem a hídra, és lejátszottam vagy négy pasziánszt, de az utolsónál majd elaludtam, így inkább kimentem a deckre fázni.

 

A berakás sikerült. Amikor számításaim szerint megvolt a 3000 tonna szén, leállítottam a rakodást. Közben persze történt egy kis malőr:

 

A felépítmény előtt van egy lejtős, mintegy három méter hosszú fedélzetszakasz. Gondolom, "teccik" tudni, mi történt? A kirakáskor a deck tele volt bentonittal. Ez, ha vizes, márpedig az volt, úgy csúszik, mint a radai rosseb. Erre jött még a szén, ami fél centisre volt zúzva, jó apró, gurulós fajta...

 

Amikor ráléptem erre a részre, azt vettem észre, hogy a talpam eltakarja az árboclámpát, Viktor meg a hátam mögött bozsemojozik.

 

Szóval akkorát pereceltem, hogy az már mesébe illő. Szép vízszintesen érkeztem le a szénre, és azon, no meg a hátamon leszánkáztam kikötőbakig.

 

Említettem, hogy ma karonfogva járok az őrangyalommal: se meg nem ütöttem magam, nem rándult meg a derekam, nem tört ki a lábam, stb. stb...

 

A draft surveyorral elkészítettük a végső számítást: 3000,641 tonna volt bennünk. Ezt szeretem a munkámban, amikor a számításaim engem igazolnak, és minden úgy megy, ahogy azt elvárják. A hollandus meg is jegyezte, hogy ritka az olyan hajó, amelyiknél ilyen pontosan sikerül a berakás. Utána már mehettem is aludni, igaz, reggel hat óra volt.

 

Kilenckor Viktor kirúgott az ágyból, hogy sok a dolog, ne aludjak már annyit. Visszahozták a tűzoltó készülékeket, a mentőtutajokat, várjuk az élelmiszert, a cigit, az italokat...

 

Meg kell, hogy mondjam, nem voltam valami vidám. Durcásan széthordtam hat poroltót, az utolsót ráejtettem a gyűrűs ujjamra, persze nem olyan kezdő módon, hanem az ujjam felfeküdt a készülék dobozának a szélére, s a poroltó alján levő perem esett rá az ujjpercemre (az őrangyal biztosan pisilni, vagy kávézni ment, pedig még nem volt itt az ideje). Az ujjam most szép kék, de a szélén zöld. Aztán megjött a kaja (a cepekedéskor rám esett a lépcsős szakasz a láncban, nyilván azért, mert én vagyok a legfiatalabb, a legfrissebb és a legerősebb), később a sör, a cigi és a tömény ital is, meg a pilot, és az eső széllel kísérve, mert így igazi a manőver.

 

A manővernek fél egykor volt vége.

 

Utána fel a hídra, mert a szolgálat nem szívesség, és déltől hatig én vagyok szolgálatban.

 

Viktor kettőkor feljött, és megkérdezte, hogy nem ebédelek-e?

 

Jé, kiszúrták...

 

Mondtam, hogy nyugodtan menjen le, mert nekem ahhoz sincs erőm, hogy a kanalat tartsam, majd iszom egy teát...

 

És így is lett, mert most éppen iszom!

 

Most jól érzem magam, vége a bolondokházának, az idő kellemes: nyugati szél fúj, a tenger viharos, én meg ülök a szófán, puszilgatom a fájós ujjamat (a talpamat és a bokámat nem érem e...) és abban bízom, hogy ilyen másfél napom nem lesz túl sok már ezen a hajón...

Milyen buktatói vannak egy crew listnek? - MV Lys Carrier 10. rész

Print Friendly and PDF

MÁRCIUS

Március 1. péntek, úton. Szép csendesen billegünk a 10-12 méteres hullámokon. A portugál partok előtt megyünk északra, remélem, ha befordulunk a Vizcayára, akkor nem állunk fejre.
Viktor egy kicsit elszámolta magát. Valójában nem értem, hogy mi alapján adta meg az érkezést. A hajóbérlő azt reméli, hogy hétfő este megérkezünk, és kedd reggelre ki tudja rakatni a hajót. Ma kaptunk táviratot, hogy 5-én kirakunk, 6-án berakunk 3000 tonna szenet Muruviknak (norvég kikötő a Trondheim fjordban), innen Mo i Rana (szintén norvég) - Greenore ír kikötő Dublintól északra. De az 5-i kirakás nem megy, mert jó, ha kedd délben megérkezünk. Én, amikor parancsnok voltam, akkor mindig pár órát rátettem az érkezésre, s akkor meg tudtam érkezni, előbb, mint az előre megadott idő. Viktor kicentizte, mikor érkezhetünk, és abból még le is vett, mondván, biztosan gyorsabbak leszünk.
Hát nem lettünk gyorsabbak, az induláskor 4-én delet adott meg, ahhoz képest már 24 órás késésben vagyunk.
Rotterdamban lesz váltás, és ha minden igaz, akkor megjönnek az antiguai bizonyítványaim is.

Március 2. szombat, úton. Jól elkaptuk a rossz időt megint. Most éppen fő a feje a parancsnoknak, hogy is lesz, mert késében vagyunk, és amit megadott érkezésnek, az nem áll, semmiképpen nem tudjuk teljesíteni, és az uszályokat megrendelték hétfő éjszakára.
Hiába mondtam, hogy ne centizze ki az érkezést, főleg amikor hét elejére esik, és nem tudja értesíteni a késéről az ügynökséget.

Március 3. vasárnap, úton. Délben az őrségváltásnál Viktor megkért, hogy nyomtassam ki a személyzeti listát.
Belementem a csőbe...
Amit "alkotott", az úgy volt randa, ahogy lehet attól, aki csak ugatja a számítógépet. Kicsit helyreráztam, egy oldalba sűrítettem, mert ő két oldalasra hozta össze, az útlevélszámok a második oldalra kerültek. Kinyomtattam, Viktor el, boldogan.
Öt perc múlva komor arccal megjelenik a hídon:
- István ez a nyomtatvány kisebb, mint az eredeti.
Nézem, hát valóban. Mondjuk az eredeti 98%-a.
- Ezt nem lehet a hatóság kezébe adni! - mondta, és rögtön tudtam, hogy ezért minimum ezer év Gulág járt, ha valaki ilyen trehány odahaza náluk.
Varázsoltam egy csöppet, s kinyomtattam, de szerinte még ez se volt az igazi, mert két sor magassága között felfedezett legalább másfél tizedmilliméter eltérést.
- Sto gyelaty? (Mi a teendő?) - kérdeztem Lenin híres művének címét idézve, hogy lássa, szocialista műveltségem nem elhanyagolható.
- Azt hiszem, én változtattam meg a sormagasságot, amikor készítettem - mondta bűnbánó pofával, és eltette az iratot, de attól tartok, hogy ez szegény fejének még álmatlan éjszakákat fog okozni, mert hogy magyarázza majd meg az immigration officernek, hogyan került oda az a hatalmas hiba?
Nyilván a dolgok karakírozva vannak, de azért jellemző a viselkedésére: az orosz ember kedves, szeretetreméltó, jó barát, jó ivócimbora, miként ő is, csak Isten őrizzen attól, hogy hivatalnokká legyen, mert akkor elveszti a fejét, megittasul a piti hatalomtól, ami a kezébe adatott, és szabadjára ereszti magát, s észre se veszi, hogy mindenki menekül előle, és a háta mögött (jó ha csak) megmosolyogják.
Ám sose legyen rosszabb parancsnokom.
A nyomtatókazettát meg ezért hoztam bőven a hajóra, hogy ne legyen gond a sok nyomtatás. Amit otthon tettem be a printerbe, két napja ürült ki, s nyomtatok vele bőszen. (Igaz, nem pazarlom, mert csak "draft qualiy" üzemmódban használom, ami halványabb, de a célnak a hajón igazán megfelel.)

Március 4. hétfő, úton, Angol csatorna. Holnap érkezünk. Valószínűleg a Mo I Rana - Greenore út törölve, helyette Oslóba megyünk papírért, és vissza a Földközi-tengerre.
Meg kell mondjam, hogy Wojciech inkább haver, mint szakács. Amit tegnap alkotott, az valami borzalom volt. Ebédre főtt hal volt, valami randa szósszal és főtt zöldbab. Vacsorára pizzát varázsolt, jó keményre sikeredett...
Remélem az új (régi, mert az jön vissza, akit váltott) szakács jobban főz.

Bambasz és Viktor - Lys Carrier 8. rész

Print Friendly and PDF
Február 15. péntek, Kumport. A hajnali őrség eltelt, a délutáni még gyorsabban. Ugyanis Viktor volt a hídon, én meg mentem a raktárba festeni.
Manu és Pascal reggel kezdték, én fél egykor csatlakoztam, a szakács egykor jött, és este fél hatra az egész raktárt kifestettük. Mind a négy oldalfalat, aljától a tetejéig, pedig nincs guruló állvány, a két matróz négy és hatméteres nyelet használt a gurihoz, míg mi ketten, műkedvelők a raktár alját, a padlót festettük.
Annak örülök, hogy nem maradtam "szégyenben", bírtam az iramot, bár ennek két vízhólyag az ára, mert a tulajdonos nem ad semmi munkaruhát, még kesztyűt se, így a nélkül kellett dolgoznom.
Mire feljöttem a raktárból, már elindultunk.
A berakó Ordu, a Fekete-tengeren egy török kikötő, innen bentonitot viszünk ömlesztve Rotterdamba. Március eleje, mire felérünk.
Február 16. szombat, úton. Semmi különös, csak irtó hideg van. Hajnalban 7 fok volt, napközben is csak 12-ig ment fel a hőmérő.
Hajnalban Viktor arra utasított, ne is próbáljam hívni a kikötőt, mert nincs semmi rádiójuk, csak telefon. El tudom képzelni, mekkora nagy világvárosba igyekszünk...
Az igaz, hogy érkezéskor kiderült: a kikötő pici, egy rakpart a móló végében, de városka viszonylag nagy, körülöleli az öblöt, távolban kéklenek a hófödte hegyek, ez már Anatólia. Hideg is van, alig éri el napközben a 10 fokot, s ezt fokozza a szárazföldről érkező hideg szél.
A rakparton egy picike, lánctalpas, de új daru ált. Mondtam is nyolckor, miközben manővereztünk Pascalnak, hogy ezzel minimum két nap lesz a berakás. Az ügynök a parton várt, azonnal megnézte a raktárt, nagyon elégedett volt, hiszen frissen volt festve. Szóba került, hogy milyen nemzetiségű vagyok? Amikor megmondtam, hogy "ben macar" (macar, ejtsd: madzsar), azaz magyar vagyok, felderült a képe, kezet nyújtott, s közölte, hogy Atilla és hun. Ők még mindig hunnak tartanak minket... Amikor elmondtam, hogy a második keresztnevem Attila, akkor elismerően bólogatott.
A vizsgálat végeztével, amikor elment, elmondta, hogy ha kimegyek, akivel csak beszélek, annak mondjam meg, hogy magyar vagyok, és legyek rá nagyon büszke, mert itt nagyra tartanak minket, tartják a "történelmi barátságot".
Sajnos nem volt módomban, hogy megtapasztaljam szavainak igazságát, mert a berakást azonnal elkezdték, s hiába feküdtem reggel negyed hétkor, s keltem háromnegyed nyolckor, a rakodást nekem kell irányítanom.
Meg kell, hogy mondjam, az a picike daru, olyan gyorsan pörög, emel, forog, hogy az ember alig győzi követni a szemével. S hiába van fél köbméteres kanala, hihetetlen gyorsasággal kirakta a teherautókat, amiben a vizes bentonitot hozták. Azért vizes, mert száraz állapotban úgy folyik, mint a cement, s veszélyes lenne a szállítása. Ifjú koromban, amikor bohó voltam és borász, akkor bor derítésére használtuk, valószínű, hogy most Rotterdamból elviszik finomítóba, s megy a híres borvidékekre Nyugat-Európában.
Február 18. hétfő, Ordu, úton. Nos, igaza volt a szívélyes ügynöknek, nem reggelre, de hajnali háromra végeztek a berakással, még 24 óra se kellett nekik. Természetesen végig én rakodtam, sikerült beállítani az egy lábas fartrimmet, minden gond nélkül, a darus nagyon készséges volt, mindent úgy csinált, ahogyan kértem, csak egyszer kellett velük üvöltöznöm, akkor egy picit megijedtek, és azután mindent megtettek első szóra, pedig nem is tudják, hogy én vagyok Atilla, a hun... (a törökök így írják a nagy hun király nevét, ami nagyon népszerű keresztnév Törökországban).
Az indulás után Viktor elküldött aludni. Nem volt szükségem altatódalra, ahhoz, hogy álomba merüljek. Tizenegyig húztam a lóbőrt...
Február 19. kedd, úton, Isztambul, úton. Ez az Isztambul csak afféle nagyzolás, mert mindössze horgonyra álltunk, hogy olajat vételezzünk, meg némi friss élelmiszert: zöldséget, tojást, szalámikat, és végre lesz Nescafé, így ihatok normális kávét, mert azt meg kell mondani, hogy a sok "vékony", német típusú kávéból ezen a hajón van a leggyengébb.
A két Boszporusz átkelést úgy "megúsztam", hogy semmit se láttam a szultánok gyönyörű városból, mindkét alkalommal az esti pihenőidőmre esett, s jót aludtam, míg a hajó átment a szorosan, s most, amikor felvettük az olajat, most se ébredtem fel, nem keltettek.
Február 20. szerda, úton. Viktor mit se törődve Bambasszal, bevásárolt.

Bambasz

Azt hiszem, nem sokban különbözhet a többi német parancsnoktól, már azoktól, akiket úgy ismertem meg, hogy jobb örökre elfelejteni, és sajnos többen vannak, mint azok, akikre jó szívvel emlékezem. Nos, erre csak az ad okot egyelőre, amit a többiektől hallgattam.
Wojciech szerint csak néhány szót tud angolul: expensive, very expensive, too expensive, cost much many, cost too much, give less meal to crew, you are not economic cook, és hasonlókat, ami arra vonatkozik, hogy a szakács mennyire herdálja a vállalat kínkeservesen megszerzett profitját. Ebből egyenesen következik, hogy amikor megrendeli az élelmiszert, legkevésbé a szakács véleménye érdekli, és így lehet most a hajón 12 üveg Sambal Oelek (Erős Pistához hasonló chillikrém). Oké, a chillikrémből eddig elfogyasztottunk két üveggel - hárman esszük -, de van még bőven. Miután Bambasznak ez fontos, van a hajón, de cukorból is sóherül álltunk, mert ő cukorbajos, tehát az nagyon very expensive. És természetesen mindent a legénységen akar megspórolni.
Most jön

Viktor

Amikor átvette a parancsnokságot, nekem kifejtette, hogy semmit nem változtat a bevett szokásokon. Minden marad, hiszen ő úgyis megy, nem jön vissza. Nem érdeke, hogy bármiben is változtasson.
Úgy látszik szavatartó ember. Kumportból elküldte a háromhavi élelmiszerrendelést. A szakácstól kérdezte, mit kér, ebben eltért az eddigi gyakorlattól. De abban már nem, hogy gátlástalanul átírta. Egy csomó marhahúst hozzávett, rendelt egy halastavnyi halat, 30 kilót, a káposztát megduplázta, a céklát a felére vette. Na, ja, ő nem szereti a barszczot úgy, ahogy lengyelek készítik, viszont káposztát, kétszer annyit enne, mint a polyákok, pedig azok se kezdők a szakmában. Eddig valójában nem is érdekes. De most Isztambulnál rendelt egy rahedli kaját, pedig a szakács csak tojást és némi zöldséget, gyümölcsöt kért.
Erre a mi Viktorunk vett egy rekesz mindenféle felvágottat - nálam ez jó pont -, harminc kiló halat, a szakács nem akart hinni a szemének, amikor átvette. Tőlem kérdezte a parancsnok, hogy szeretem-e a twargot? Hát persze, mondtam, pedig fogalmam sincs, hogy ő mit értett ez alatt, ugyanis a szláv nyelvek sokszor azonos szavakon mást értenek, és ebbe kissé becsavarodik a nyelveket szerető agyam. A szmetana a lengyelnek tejszín, a csehnek és orosznak tejfel, ami az orosznak szmetana, az a lengyelnek bialy twarg, és így tovább. Ezen márt túltettem magam, és annak eszem, aminek adják a dolgokat.
Nos, Wojciech csak nézett, hogy mit csináljon ezzel az izével, mert ez a twarg a legfinomabb túró, és a lengyel agya nem tud vele mit kezdeni. Felajánlottam, hogy készítek körözöttet, de hogy milyen lesz, nem tudom. Ugyanis nincs a hajón pirospaprika, helyette kecsöpöt teszek bele, meg Sambal Oeleket. Hagyma, mustár van, az oké. De nincs köménymag, és ami a legfontosabb, nincs só. Illetve van: két hétre fél kiló (hat embernek). Lehet, hogy meg kellene cukrozni? Aki nem tudja, hogy milyennek kell lenni, az legfeljebb azt mondja, milyen eredeti az íze!
Azért Viktor megkérdezhette volna a szakácsot, hogy mi kell, mert lehet, hogy sótlan diétára leszünk fogva az utolsó héten.
Most, amikor írom a naplót, nagyon jól érzem magam: először iszom kávét. Rendeltem két 200 grammos Nescafét.

Akkor most van Ciprus, vagy nincs Ciprus? - MV Lys Carrier, 7. rész

Print Friendly and PDF



Este téli olimpia

Jobb híján a lengyeleknek drukkoltam. Wojciech és én ültünk a szalonban, amikor bejön Leszek, rettentő gyászos képpel, és mondott valamit a szakácsnak, az elsápadt, és hitetlenül nézett a gépészre.
Malysz, a legnagyobb lengyel favorit ezen a téli olimpián, síugrásban csak harmadik lett! A szakács majdnem elsírta magát. Még az se vidította fel, hogy Siudekék a párosban a kötelező után a 8. helyen álltak (mert őket is jobb helyre - éremre) várták. Siudek tanyázott egy hatalmasat, nem csoda, ha lepontozták őket.

Február 12. kedd, Kumport. Rakodás, holnap befejezhetik a kirakást.

Wojciech, a hazudós

Tegnap délután a szakács megkérdezte, nem hívhatná-e fel Mrs. Vasoullát, a ciprusi ügynökségtől a telefonomon. Mivel Westel Dominócsomagom van - ez nem a reklám helye, de ez van - mindig meg tudom nézni, mennyi pénz van a kártyán, ezért egyszerűnek tűnt az akció. A beszéd előtt és után leolvassuk a számla állását, és a szakács kifizeti a beszélgetést euróban, nem verem át, neki pedig nagyon sürgős volt, hogy beszéljen a váltásával kapcsolatban.
Felhívtam a számot, beszélt vagy két percet, kifizette, passz. Ezzel a dolog elintézve, de volt utójáték:
Ma Leszek szintén beszélni akart Vasoullával, és hiába hívta a számot, nem válaszolt. Illetve nem kapcsolt. Ehhez tudni kell, hogy tegnap az ügynökségről a parancsnok faxot akart küldeni Ciprusra, azt se tudta leadni, nem volt vonal.
Ugyanis ez a telefonvonal-kérdés a nagypolitika területére tartozik.
Ciprus törökök lakta részét megszállta Törökország, valamikor a 70-es évek végén, és kikiáltották a Ciprusi Török Köztársaságot, amit egy állam se ismer el, kivéve Ankarát. Így aztán, gondolom válaszul, a török kormány nem ismeri el Ciprus létezését, ebből logikusan adódik, hogy Törökországban hiába tárcsázom a 357-es országkódot, ha egyszer Ciprus nem létezik, akkor oda nem is lehet telefonálni. Azért ez még a politikusok esetében is túlzott (politikai) sötétség.
Nos, ezek után Leszek majdhogynem összeveszett a szakáccsal, hogy hazug disznó, mesélje másnak, hogy beszélt Vasoullával, de ne neki. Hatvanötmillió ember nem hívhatja Törökországból Ciprust, kivéve Wojciech urat! A gépész teljesen begurult, a szakács szintén, csak úgy visszhangzott a felépítmény. Végül a szakács értem jött a raktárhoz, hogy igazoljam Leszek előtt. A pasas remegett, a bajusza billegett, sápadt volt, teljes "ideget" kapott...
Így nem volt mit tenni, megmutattam Leszeknek, hogyha én egy számot tárcsázok, akkor a kapcsolat mindig Magyarországon jön létre, mert a Dominó csomag először ellenőrzi, hogy van-e a számlámon elég pénz a hívásra, így a törökök nem szólhatnak bele a ciprusi hívásba, de ennek az az ára, hogy a török-magyar és a magyar-ciprusi tarifát is ki kell fizetni. Így a végén Leszek és a szakács kibékültek, de a gépész azóta mindig megjegyzi a haverjának, hogy ő egy kivételezett a 65 millió ember között (utalás Törökország lakóinak számára).

Február 13. szerda, Kumport. A kirakást fél háromkor befejezték. Az ügynök azt ígérte, hogy ezután fél órával hozza a papírokat, és indulhatunk.
Csak nincs hova.
Igaz, hogy jött egy telefon a Lys Line-tól, a hajóbérlőtől, hogy valószínűleg Eregli-Antwerpen lesz az út, de máig nem erősítették meg. Ezután az volt az utasítás, hogy álljunk horgonyra.
Este fél nyolckor Viktor elküldött aludni, mert horgonyon tiszti őrség van. Ugyanis addig még nem telt le a török fél óra a kirakás befejezése után.

Február 14. csütörtök, Kumport. Tegnap felhívtam a fiamat, hogy kérdezze meg a barátait a szerviznél, ahol a laptopot vettem, hogy mi lehet a hiba oka, miért nincs kép a komputeremen? Azt mondták, hogy érintkezési hibának kell lenni, így kapott a masinka két pofont, azóta (tegnap este) tudom használni, miként a naplóm is mutatja.
Most pótolom a "képtelen" napok kimaradását. Miután tegnap este fél nyolckor lefeküdtem, és tíz perc múlva már húztam a lóbőrt, nem csoda, hogy ma hajnalban négykor frissen és kipihenten ébredtem. Ötkor jött Viktor, hogy beindítsa a keringetőszivattyút (indulás előtt három órával), hát majd hanyatt esett, hogy a hídon talált.
Szerintem túlzott az optimizmusa, hogy nyolckor indulhatunk...
Nem is indultunk, de délután kijöttünk horgonyra. A Lys Line elintézte, megadta az érkezési kikötőt, mert helyi rendelkezés szerint, addig a hajó el nem hagyhatja a kikötőt, amíg nincs meg, hova megy.
Bár még semmi se dőlt el, csak az, hogy Gemlik - Antwerpen törölve...

Egy kis GL survey - Lys Carrier 6. rész

Print Friendly and PDF


Február 7. csütörtök, úton.

Ma a szakács kapott egy "kezet". Beosztás szerint OSSC, ami azt jelenti, hogy matróz-szakács. A mai távirat szerint, ha nincs fedélzeti képesítése (matróz), akkor leváltják, amilyen hamar csak lehet. Nos, nincs meg a papírja, így ő is megy haza!

 

Remélem, tőlem nem kérnek szakács képesítést, ahhoz, hogy maradhassak...

 

Az idő szép, megyünk, mint az olajozott mennykő, Gibraltár óta a sebességünk napi átlaga 11,9 csomó.



Február 8. péntek, úton.

Valójában eseménytelen nap, és menetben ezek a jók. Nem véletlen a mondás, a jó hír, ha nincs hír.

 

Azt azért el kell mondanom, hogy készülünk a GL-re.

 

Ez nem egy varázslat, hanem a Germanischer Lloyd helyi képviselőjének a vizitje, aki azért jön, hogy megújítsa a hajó lejárt papírjait. Ezért most az a program, hogy csiszolunk, suvickolunk, rendezünk, hogy mindent rendben találjon. Délután jön Viktor:

 

- István gondolkozz, hova lehetne valami rendelkezést még kitenni?

 

Törtem az agyam, de nem tudtam rájönni, hogy mit, miért, és minek? Ezt valószínűleg láthatta rajtam, mert megmagyarázta:

 

- Az a jó, ha nyilvános helyeken minél több rendelkezés, order, felhívás, ukáz van kifüggesztve, hogy eligazítsa az embereket...

 

Mint a régi szép szovjet időkben...

 

Gondoltam, azt azért mégse mondom, hogy írjuk ki a híd ajtajára: Éljen a párt.



Február 9. szombat, úton, Kumport

Hajnalban már nem feküdtem le, mert egy órára nem érdemes. Érkezéskor bevittek, mire a manőverről hátramentem, Viktor négy pasassal tárgyalt az irodában. Egyik az ügynök volt, a másik három a Germanischer Lloyd képviselője.

 

- Ne aggódjon, parancsnok - mondta az egyik, három óra alatt végzünk az inspekcióval.

 

Én a rádió surveyorral mentem a hídra. Nem is volt semmi gond, kivéve azt, hogy a rádióállomást 24 V árammal ellátó akkumulátorok túl magas feszültséget adtak le. Ahogy mondta, 32 V a felső határ, ezért kénytelen elfogadni, de valami hiba van, szervizt kell kérnünk. A másik gondja az volt, hogy az ITU kiadványok nem a legújabbak a hajón. Jelzem ebben van valami, mert mindegyik 92-es kiadás, tehát amikor a hajó épült (1994-ben), akkor se lehettek a legfrissebbek.

 

Részemről ezzel a GL elintézettnek tekinthető, de természetesen "bele kell folyni" a többi inspektor munkájába is.

 

Aki a Load Line és a Ships Safety Construction bizonyítványokat újította meg, elrendelte, hogy tegyük le a rescue boatot (erre nincs megfelelő magyar szó, mert ez a gumicsónak nem mentőcsónak, de az egyszerűség kedvéért hívjuk annak, rescue=kereső).

 

A gubanc természetesen mindig akkor történik, amikor a legrosszabb. A csónak egy ponton van felfüggesztve a daru önkioldó teheremelő kampójára.

 

Elkezdtük a vízrebocsátást, és amikor a csónak még csak fél méter magasan volt a fedélzettől, az önkioldó, mint aki tudja a dolgát, szépen önkioldott. A csónak visszaesett a tartóbakokra. Nem is lett volna nagy baj, ha ezután a kötelet le tudjuk húzni. De a fék megfogta, és az Istennek se tudtuk egy centit se lerángatni, hogy újra beakasszuk. Rácsimpaszkodtunk a horogra hárman, ketten megpróbálták a kötéldobot forgatni, de nem mozdult a dob egy fikarcnyit se. Végül azt találtam ki, hogy láncos emelővel, magyarul: flaschenzuggal, lehúztunk annyit, amennyi kell, de ez vagy másfél órai munkába telt.

 

Amikor a vízen volt, kiderült, hogy a csónak hátuljában levő két vízelvezető lyukba nem tette be Pascal a dugót, így szépen kezdett megtelni vízzel. Húzd fel, dugd be. Na, ja, de az egyik dugó hiányzott! Bedugtuk rongyokkal, letettük a csónakot. A két matróz beszállt, és Manu még a víz felett kioldotta az önkioldót. Mikor rászóltam, hogy hogyan akarja majd beakasztani, amikor fel kell húzni, már késő volt. Mentek egy kört, és természetesen, amikor visszajöttek, akkor vagy másfél órába tellett, amíg be tudták akasztani a teheremelő kötél horgát.

 

Hát ez nem volt valami fényes...

 

Végül este hat volt, amikor a GL emberei elmentek az említett három óra múlva helyett. Négy bizonyítványt meghosszabbítottak, egyre pedig egy hónapi meghosszabbítást adtak, így majd északon kell újabb inspektort hívni. Amit a jelentésükre írtak, nem vészes, mert a 14 pontos listából csak kettőhöz kell szerviz, a rádió akkumulátoraihoz, és raktár füstjelző rendszerhez, a többi mind olyan hiba, amit a személyzet kijavít (különböző feliratok készítése, vészvilágítás piros színének újrafestése, és hasonlók...).

 

Miután éjfél elég régen volt, ezért, lefeküdtem fél nyolckor, és reggel negyed nyolckor keltem.



Február 10. vasárnap, Kumport.

Leszek megjavította a mentőcsónak fékrendszerét, egyébként nem rakodtak, így volt egy nyugis napunk.

Este téli olimpiát néztünk a tévében.
Otthonról semmi hírem, már ami a politikát illeti.
Erről a családot se kérdezem, minek pénzt vesztegetni rá?


Február 11. hétfő, Kumport.

A kirakást csak délután kezdték. A török kikötők 24 órás munkarendben dolgoznak, de velünk rendesek voltak, mert 23-kor elmentek (hajóidő 22.00).

 

Dolgozunk a rendelések összeállításán, ha felmegyünk északra, megkapjuk a negyedéves ellátmányt.

 

Este dolgoztam a hídon, amikor a komputernek (laptopomnak) elsötétült a képernyője. Újraindítottam, két perc múlva nincs kép. Megint, semmi...

 

Majd szívszélhűdést kaptam! Most mi lesz? Minden a komputerben van, ami napi munkámhoz kell, és nem tudom a naplót se írni, se mást...

 

Viktor se volt boldog, mert már nagyon belejött, hogy minden nyomtatványt el tudok készíteni a laptopon, és úgy, ahogy ő kívánja, mindenféle díszítősorral, frinc-franccal, a kedve szerint.

 

A Helén, a Babó és a sütőrádió - MV Lys Carrier - 5. rész

Print Friendly and PDF

Február 3. vasárnap, úton. Nem is említettem tegnap, de mivel a mai napról nincs sok mondanivalóm, hát ide teszem: nagy míting volt délután. Meghallottam, amint a M/V Helen elsőtisztje valakivel angolul beszél, és mivel tudom, hogy magyarok vannak rajta, alig vártam, hogy befejezzék a beszélgetést, és közbeszólhassak:
- Helen, itt a Lys Carrier! - Azonnal jött a válasz:
- Itt Egry László a Helénről.
Lacival a Csokonain hajóztunk együtt, még a múlt évezredben, 1992-ben, és akárhogyan is számolom, annak bizony már tíz éve! Jól eldumáltunk, mindenkit ismerek, aki a hajón van. Később megjött a M/V Niklas is. A Helen Törökországból megy Leerbe, Németországba, a Niklas északról Spanyolországba. A Niklason is voltak ismerősök.
Laci sokat panaszkodott, én is neki, mindkettőnknek a korunkkal van bajunk. Kezdünk (ő sokkal inkább, mint én) kiöregedni a szakmából, egyre nehezebb hajót kapni.
Máról azért annyit csak elmondok, hogy gyönyörű, tavaszi napunk volt, húsz fokos hőmérséklet, és sima tengert kaptunk ajándékba vasárnapra.

Február 4. hétfő, úton. Újabb ajándék napnak értünk a végére. Ebben az évszakban minden csendesen eltöltött napot meg kell becsülnünk, és meg is tesszük. Az azért bíztató, hogy az időjárás az egész mediterrán medencére hasonló időt mond.

Február 5. kedd, úton. Még egy kellemes nap, huszonegy fok, napsütés, meg minden, ami kell.
Hiába, no, Viktor a hajózást a szocializmusban tanulta, és benne van az, amit mi, magyar tengerészek állandóan emlegettünk, ha szóba kerültek a birodalmi tengerészek.
Ehhez egy kis magyarázat:
A hajózást veszélyeztető egyik nép a volt szovjetek voltak. Úgy érezhették, a világ az övék, nekik mindent szabad, tehát bele mindenbe...
Ma délután a tunéziai szeparációs zónához én érkeztem. (A szeparációban kötelező haladási irányt írnak elő.) Azt mondja Viktor:
- István, itt fordulj be, rövidítsük le az utat - és mutatja, hogy vagy négy mérfölddel a kijelölt vízi úttól délre haladjak.
Pedig tudja, hogy a tuniszi parti őrség figyeli a hajókat, de ez nem érdekes neki.
Én azért bementem a szeparációba.
Egyébként jó tengerész. De az időjárással gondjai vannak.
Mint írtam, ragyogó időben hajózunk, de ennek ellenére, viharos időt írunk a naplóba. Nem tudom, miért teszi? Hiszen ha gond van, és "magyarázkodni" kell, akkor, aki a naplót olvassa, az volt tengerész, szakember, nem tudom, hogyan akarja megmagyarázni egy ilyennek, hogy viharos ellenszélben, és hullámokban 12,5 csomós sebességet tudtunk elérni? Ezt egy kezdő harmadik tiszt is kiszúrja, nemhogy egy biztosító, vagy a P&I szakembere. Nos, ebben nem vitatkozom vele, mert ő tartja a hátát ezért.

A babó

Elolvastam Tolkien könyvét A babót. Angolul The Hobbit a címe.
Hallatlanul érdekes volt.
Persze mondhatnám, a történet maga elég bugyutácska, hiszen egy egyszerű, de kalandos utazás története: Smaug a sárkány elrabolja a törpék kincsét, és Gandalf a varázsló megszervezi, hogy Mr. Baggins Bilbo (ő a babó, vagy hobbit) vezetésével visszaszerezhessék. Sok kalandon keresztül eljutnak a célhoz, Smaug elpusztul, és a törpék visszakapják a kincset.
Tulajdonképpen egy mese.
S mint a mesékben itt is a jó győzedelmeskedik.
Ám az egészet az teszi naggyá, ahogyan leírja Tolkien. Ahogy a történet végén kiderül, hogy a pénz és a vagyon rontást és pusztulást hoz maga után, de segíthet is a rászorulókon, attól függően, hogy kinek a kezébe kerül. Természetesen anélkül, hogy szájba rágná a mondanivalót. Csak éppen sikerül az ifjú olvasó számára vonzóvá tenni Bilbo alakját, aki többre értékel egy jó reggelit, a teáskanna duruzsolását és a szépen megterített asztalt a temérdek kincsnél.
Most már érdeklődéssel várom a Gyűrűk ura című könyvet is.

Február 6. szerda, úton. Hideg van. Más egyéb nem történt, hacsak azt nem nézem, hogy megtettünk 268 mérföldet, ami ezzel a hajóval hallatlanul jó teljesítmény.
Viktor beszélt Vasoullával, és ebből egyértelműen kiderült, hogy azért küldött hat hónapos szerződéssel, mert tudta, hogy itt váltóparancsnok kell (elsőtisztként a némettel, parancsnokként, amikor otthon van szabin), s azt akarta, hogy én legyek, tehát benne megvolt a maximális jóindulat velem szemben. Na, majd meglátjuk, mi lesz?
Leszek, a gépész megy haza február huszadikán (vagy utána), és ez nagyon kellemetlenül érinti. Ugyanis valami francos új rendelkezés szerint az ő képesítése nem elég erre a hajóra. Már említettem, hogy negyedik gépész. Már kijelölték a fiatal második gépészt, aki leutazik.
Ez a tendencia a hajózásban, és meg lehet érteni a hatóságot (IMO). Ezek modern, elektronikusan vezérelt gépek, nem elég, ha a gépész ért a szivattyúkhoz (most csak mondtam egy rossz példát, bár nekem mindig Zbigniew van a szemem előtt), nem elég a hosszú szakmai gyakorlat, hanem megfelelő képesítés is kell. A magyarokat ez nem nagyon érinti, mert akik külföldön dolgoznak, azoknak mind megvan (azt hiszem) a megfelelő papírja.
Talán említettem, hogy a zöldfokiak is mennek haza február végén. Azért a bűvös dátum, mert akkor lép életbe több nemzetközi rendelkezés. Nos náluk az a bibi, hogy a zöldfoki kormány nem fizet az IMO-nak (vagy valami hasonló, mert ez ugye nem hivatalos információ, csak a "sütőrádió" szintjén van), és ezért nem alkalmazhatóak az állampolgáraik. (A sütőrádió kifejezés még a MAHART-os időkből való. A szakácsok jólértesültségére utal, akik a híreket begyűjtötték, és sokszor a maguk sajátos módján adták tovább.)
Nos erre, hogy Leszek is hazamegy, meg Manuék is, a szakács bepánikolt, és attól retteg, hogy őt is leváltják. Hiába mondtam, hogy nyugi, nyugi, láttam, hogy nem hatott rá. Ő tudja.

Feedek
Megosztás

Címke lista

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

HTML

ingyenes webstatisztika