A Seafalcon mesél

Március 9. szombat, úton. Az is kretén, aki télen hajóval megy Norvégiába! Jaj de nagyon tele van a hócipőm, ennek a "szép, északi" országnak a tengerével!

Erik boldog...

Hideg van, tombol a vihar, jeges szél fúj, összekeveri a levegőt a tenger hullámaival, felkapja, apró jégdarabokkal kocogtatja meg a kormányállás ablakát, mint géppuskasorozat pattognak a felső hídon. Jó tízméteres hullámok billegtetik a hajót, és fogalmam sincs, honnan tudja ez a dög idő, hogy mikor kell fordulnia, de amikor irányt változtattam, és vártam, hogy megszűnik a vad dülöngélés, a szél is fordult, s továbbra is kilencven fokból kapjuk oldalba. A fedélzet csúszik, a szemüveg pillanatok alatt vizes, nem látok, csak a rutin találja meg a lépcsőt, s visz fel a hídra. Ott a két radiátor már kevés, hogy legyőzze a kinti hideget, pedig még plusz van, három-négy fokot mutat a hőmérő, de mindenféle lyukakon befütyül a szél. Már kell az anorák is, azzal kibírhatós a hideg.

A legnagyobb baj nem is ez, hanem az, hogy semmihez nincs erőm: se az álláshoz, se az üléshez, se a fekvéshez. Ugyanis mindezen tevékenységek jelentős fizikai igénybevételt jelentenek, ha a padló, a szék, az ágy mindenáron el akar menni az ember alól. Persze nem hagyom, hogy a tárgyak túljárjanak az eszemen, s ülés közben kicsámpítom a lábam, jobbról a szekrénynek, balról a biztosítékpultnak, a könyököm a felsőtestnek adnak támasztékot, és ha csak két ujjal is, de tudom írni a Naplót. Az állás a bokát és a térdet készíti ki, a fekvésben meg a sok csúszkálást kell kivédeni, de közben, muszáj aludni, mert jön a szolgálat. Nálam ez már többé-kevésbé megy.

És gondolom, e közben a parton ott áll félmeztelenül Erik, a viking, és majd eldurran a gyönyörűségtől, hogy de csuda szép idő is van ma, s milyen pompás helyen lakik...

Este végre megérkeztünk a megváltó Grip pilotállomáshoz. Két révkalauz is jött, az út tíz óra kikötőig, a Trondheim fjord igencsak hosszú, és a gyár a végében van. Mert azt senkinek se tessék gondolni, hogy valami faluba, ne adj Isten, kisvárosba megyünk. Egy gyár van a prérin, azaz a fjord partján, passz... Az idő továbbra is Eriknek lehet kedvére való, mert én valahogy nem szeretem, ha esik a hó, süvít a szél, és életveszélyes a fedélzeten mászkálni. De azért nem vészes, mert az eső elmosta a havat éjfélre.

Encsike este negyed tízkor felébresztett, arra elég volt a térerő, hogy a mobil kicsengjen, de arra már nem, hogy beszélhessünk. Szegény nem gondolt arra, hogy ebben az időszakban készülök az éjféli szolgálatra, azaz alszom. Így fél tíz után felkeltem, de legalább volt időm rendbe hozni a kabinom, mindent felszedtem a földről, mert ami oda leesett a veszett billegés közben, onnan már nem tud még jobban leesni.

Így megint hosszú napnak nézek elébe - minimális alvás után -, azonnal kezdik a kirakást, nem számít, hogy vasárnap van, ez egy alumíniumgyár, ahova a rakomány szól, és ők szünnap nélkül dolgoznak.

Március 10. vasárnap, úton, Muruvik. Hétkor érkeztünk.
A MAHART szólás azt tartja, hogy mit se ér a manőver eső nélkül, az eső meg szél nélkül. Ám itt - Erik hazájában - ez nem áll. Mert nem esett az eső, de a hó annál inkább. Mit esett? Zuhogott! Húsz perc alatt legalább hat centis, fehér, hópaplan került a fedélzetre, meg rám. Közben Erik valószínűleg a jó meleg kandalló mellett házi pálinkát falt, és ökörszarvat fabrikált a baseball sityakjára.

Nap közben nyugi, csak mindig akadt egy-két "nézd ezt meg, István, intézd el azt chief...", így alvásról szó se lehetett.

Viszont valami télisport-összeruccanás van valahol a közelben, mert egész nap síugrás, sífutás, síváltó, biatlon volt műsoron, majd összefoglaló a síugrásról, a sífutásról, a síváltóról, a biatlonról, majd ismételték a sífutást, a síugrást...

Női biatlonban kiszurkoltuk, hogy a svéd Magda Förester(?) megverte a két francia csajt, akik előtte voltak, így volt valami jó is. Se magyar, se lengyel nem indult, hát nem volt kinek drukkolni, de mindig van francia, akik ellen lehet...

A hely kiválóan alkalmas a horgászásra, így aki szeretett, nekiállt pecázni, mert még nincs elég hal a hajón, és fogtak is bőven, elég volt vacsorára. Öt lepényhal is horogra került, ezek olyan lapos izék, és a hátukon van a szemük. Viszont nagyon finom a húsa.
Tizenegykor kerültem ágyba.

Március 7. csütörtök, úton. Hajnalban csak ültem, és próbáltam regenerálódni. Olyan izomlázam van, hogy ezer nyelven beszél.

Rotterdamban beszéltem az asszonnyal, és mondta, hogy az "Aranka piros autója" megjelent a Vakok Lapjában. Úgy látszik Lak István szavatartó ember.

Hajnali ötkor bedurrant az idő. Jó 9-es, 10-es szél fúj, 8-10 méteres hullámok jönnek nyugatról, mi meg pontosan északra megyünk. Ötig se volt kismiska, de innen kezdve úgy rollázunk, hogy néha nem lehet megmaradni egy helyben. Pedig a rakomány jó, a raktár színültig van szénnel, csak az elejében van egy kis szabad hely. A súlypontunk magasan van, nem rángat a hajó. A kabinom egy csatatér volt, amikor lementem. Aludni egyfolytában lehetetlen, rövid részletekben pihentem, egyébként arra ügyeltem, hogy ki ne essem az ágyból. Fáradtan ébredtem. Fizikai nehézséget jelent az is, hogy az ember egy helyben megálljon.

A Császármadár

Elolvastam apa könyvét, a délutáni őrség alatt fejeztem be. Két dolog miatt vártam nagyon, hogy mit ír? Az elsőhöz egy kis magyarázat:
Valahol, valamikor már leírtam, hogy számomra a történelem, ahogyan oktatták - és ez nem a tanárom, hanem az oktatási rendszer a tananyag hibája, de az is lehet, hogy az enyém -, nem események sora, egymásba ágyazódó, egymásból következő, egymásra épülő események sorozata, hanem különálló, megtanulandó egységek, amik között alig van kapcsolat. (Az is lehet, hogy valóban csak az én hibám, hogy képtelen vagyok sok logikus esemény között kapcsolatot találni, és úgymond a sorok között olvasni, de ezen nem lehet változtatni, még azzal se, hogy ráförmednek az emberre... Jellemző: számomra a meglepetés erejével hatott, hogy Szapolyai János, az utolsó, akit magyar királyként ismerünk, azonos a Dózsaverő és elítélő Szapolyaival.)

A lényeg: 1526. augusztus 29-e és az 1555-ös egri várvívás közötti magyar történelemről semmit, de semmit nem tudok (tudtam). Ha lehet így mondani, már csak ezért is fontos és tanulságos olvasmány lehet mindenki számára, mert erről az időszakról szól. Kötelezővé tenném a könyvet azok számára, akik olvasták az Egri csillagokat. Ami számomra ott kérdés volt, arra itt kaptam válasz. Nagyon csodálkoztam a brazíliai Recifében levő Arany Kápolna festménye előtt: Isabella reina de Húngria volt egy kép aláírása, s nem tudtam, kiről van szó. Most már tudom.

A másik, amiért vártam, az utolsó fejezetek egyike, mert ugyanannak a jelenetnek benne kell lenni, aminek Gárdonyi híres könyvében. A látogatás a szultáni sátorban. Természetesen, egészen más a két jelenet. Ha igaz a négyszáz fogoly lefejezése, akkor vajon Gárdonyinál miért nem szerepel?

A könyv stílusa is meglepő volt, de azt hiszem, telitalálat: mert nem egy összefüggő eseményt mesél el, hanem olyan, mint a börtönben sínylődő rab visszaemlékezése az életre, sok, de nagyon rövid fejezetre oszlik. Mint az emlékek... Mindegyik egy-egy villanás az életből. Tőmondatok, nincs mit cifrázni rajtuk, mert megtörténtek, így már nem lehet rajtuk változtatni, bármennyire is ott a kulcsa annak, amiért enyingi Török Bálint úr a padisah börtönébe került. Nincsenek hosszú párbeszédek, hosszú mondatok. Olyanok, valóban, mint az emlékképek: vannak, és nincs mit rajta magyarázni. De el lehet gondolkodni rajtuk.

Az igazság az, hogy számomra nem derült ki, miért is került Isztambulba Török Bálint, és azt hiszem, a szultáni akaraton kívül nincs is valós oka, mert Ibrahim pasa magyarázata is csak a saját vélekedése: Kászon basa, a szultán egyik kedvencének elveszejtése. Mert hogy Török Bálint hol a Habsburg Ferdinánd (a teniszpartit bámuló királyt Várkonyi alakította, ez élénken él az emlékezetemben az Egri csillagok filmből) pártján volt, aztán János király híve lett, nem lehet valós ok. Hiszen akkor ez volt az általános.

Szeretni való, jó könyv...

Kultúrest

Este videóztunk. Bambasz hozott pár (25) kazettát, és vacsora után elkezdtük "feldolgozni" a kultúrát.

Egy Csillaghajós kommandó című műalkotás volt műsoron, de nem is ez a lényeg. Volt egy jelenet, amikor az űrcsótányok felszúrták a szarvukra az alfőhős-kommandós-kislányt. Ezt Pascal igen zokon vette. És kommentálta az eseményeket:

- Ne ácsorogjatok, meghal... Miért nem siettek a kórházba vele, ez jó lány...

És amikor meghalt, s "kitemették" az űrbe, a könnyeit törölgette, és a fejét ingatta:

- Bullshit, bullshit, no good... no good... why not welding? (Khm... bivalyszar, bivalyszar, nem jó, nem jó..., miért nem hegesztették meg? - és ehhez egy kis magyarázat: a főhőst, egy sebesülése után összevarrta egy gépezet, és mi úgy kommentáltuk, hogy "meghegesztették").

Pascal mélyen átélte a mesét...

Már többször írtam Pascalról, de a másik matrózról Manuról még nem.

Ő a fedélzetmester, bár tíz évvel fiatalabb, mint Pascal. Ez persze csak azt jelenti, hogy ő kapja a munkát, és ő osztja be magukat. Vezető típus, míg Pascal beosztottként érzi jól magát, azonnal elfogadta, hogy Manu a főnök kettejük közül.

Manu vidám fickó. Jól beszél angolul, és barátságos. Amikor megláttam, azt hittem, hogy török. Nem fekete, bár annak tartja magát, olajbarna a bőre, és nagyon erős, fekete a szakálla. Vékony csíkot hagy csak meg az arcán, de a végén, az álla közepén vagy húsz szál két centi hosszú, és azt állandóan pödri.


Március 8. péntek, úton. Éljenek a nemzetközi nők... Viktor nagy készülődésben volt, mert este felhívja majd az asszonyt, mondta, s elmesélte, hogy ez az egyik legnagyobb ünnepük: reggel felköszöntik a nőket egy csokréta virággal, és utána a férfiak elmennek jól berúgni...

Tombol a vihar körülöttünk.

Március 5. kedd, úton, Rotterdam.

Életben maradtam...

Március 6. szerda, Rotterdam, úton.

MÁRCIUS

Március 1. péntek, úton. Szép csendesen billegünk a 10-12 méteres hullámokon. A portugál partok előtt megyünk északra, remélem, ha befordulunk a Vizcayára, akkor nem állunk fejre.
Viktor egy kicsit elszámolta magát. Valójában nem értem, hogy mi alapján adta meg az érkezést. A hajóbérlő azt reméli, hogy hétfő este megérkezünk, és kedd reggelre ki tudja rakatni a hajót. Ma kaptunk táviratot, hogy 5-én kirakunk, 6-án berakunk 3000 tonna szenet Muruviknak (norvég kikötő a Trondheim fjordban), innen Mo i Rana (szintén norvég) - Greenore ír kikötő Dublintól északra. De az 5-i kirakás nem megy, mert jó, ha kedd délben megérkezünk. Én, amikor parancsnok voltam, akkor mindig pár órát rátettem az érkezésre, s akkor meg tudtam érkezni, előbb, mint az előre megadott idő. Viktor kicentizte, mikor érkezhetünk, és abból még le is vett, mondván, biztosan gyorsabbak leszünk.
Hát nem lettünk gyorsabbak, az induláskor 4-én delet adott meg, ahhoz képest már 24 órás késésben vagyunk.
Rotterdamban lesz váltás, és ha minden igaz, akkor megjönnek az antiguai bizonyítványaim is.

Március 2. szombat, úton. Jól elkaptuk a rossz időt megint. Most éppen fő a feje a parancsnoknak, hogy is lesz, mert késében vagyunk, és amit megadott érkezésnek, az nem áll, semmiképpen nem tudjuk teljesíteni, és az uszályokat megrendelték hétfő éjszakára.
Hiába mondtam, hogy ne centizze ki az érkezést, főleg amikor hét elejére esik, és nem tudja értesíteni a késéről az ügynökséget.

Március 3. vasárnap, úton. Délben az őrségváltásnál Viktor megkért, hogy nyomtassam ki a személyzeti listát.
Belementem a csőbe...
Amit "alkotott", az úgy volt randa, ahogy lehet attól, aki csak ugatja a számítógépet. Kicsit helyreráztam, egy oldalba sűrítettem, mert ő két oldalasra hozta össze, az útlevélszámok a második oldalra kerültek. Kinyomtattam, Viktor el, boldogan.
Öt perc múlva komor arccal megjelenik a hídon:
- István ez a nyomtatvány kisebb, mint az eredeti.
Nézem, hát valóban. Mondjuk az eredeti 98%-a.
- Ezt nem lehet a hatóság kezébe adni! - mondta, és rögtön tudtam, hogy ezért minimum ezer év Gulág járt, ha valaki ilyen trehány odahaza náluk.
Varázsoltam egy csöppet, s kinyomtattam, de szerinte még ez se volt az igazi, mert két sor magassága között felfedezett legalább másfél tizedmilliméter eltérést.
- Sto gyelaty? (Mi a teendő?) - kérdeztem Lenin híres művének címét idézve, hogy lássa, szocialista műveltségem nem elhanyagolható.
- Azt hiszem, én változtattam meg a sormagasságot, amikor készítettem - mondta bűnbánó pofával, és eltette az iratot, de attól tartok, hogy ez szegény fejének még álmatlan éjszakákat fog okozni, mert hogy magyarázza majd meg az immigration officernek, hogyan került oda az a hatalmas hiba?
Nyilván a dolgok karakírozva vannak, de azért jellemző a viselkedésére: az orosz ember kedves, szeretetreméltó, jó barát, jó ivócimbora, miként ő is, csak Isten őrizzen attól, hogy hivatalnokká legyen, mert akkor elveszti a fejét, megittasul a piti hatalomtól, ami a kezébe adatott, és szabadjára ereszti magát, s észre se veszi, hogy mindenki menekül előle, és a háta mögött (jó ha csak) megmosolyogják.
Ám sose legyen rosszabb parancsnokom.
A nyomtatókazettát meg ezért hoztam bőven a hajóra, hogy ne legyen gond a sok nyomtatás. Amit otthon tettem be a printerbe, két napja ürült ki, s nyomtatok vele bőszen. (Igaz, nem pazarlom, mert csak "draft qualiy" üzemmódban használom, ami halványabb, de a célnak a hajón igazán megfelel.)

Március 4. hétfő, úton, Angol csatorna. Holnap érkezünk. Valószínűleg a Mo I Rana - Greenore út törölve, helyette Oslóba megyünk papírért, és vissza a Földközi-tengerre.
Meg kell mondjam, hogy Wojciech inkább haver, mint szakács. Amit tegnap alkotott, az valami borzalom volt. Ebédre főtt hal volt, valami randa szósszal és főtt zöldbab. Vacsorára pizzát varázsolt, jó keményre sikeredett...
Remélem az új (régi, mert az jön vissza, akit váltott) szakács jobban főz.

Bambasz

Viktor

Este téli olimpia

Jobb híján a lengyeleknek drukkoltam. Wojciech és én ültünk a szalonban, amikor bejön Leszek, rettentő gyászos képpel, és mondott valamit a szakácsnak, az elsápadt, és hitetlenül nézett a gépészre.
Malysz, a legnagyobb lengyel favorit ezen a téli olimpián, síugrásban csak harmadik lett! A szakács majdnem elsírta magát. Még az se vidította fel, hogy Siudekék a párosban a kötelező után a 8. helyen álltak (mert őket is jobb helyre - éremre) várták. Siudek tanyázott egy hatalmasat, nem csoda, ha lepontozták őket.

Február 12. kedd, Kumport. Rakodás, holnap befejezhetik a kirakást.

Wojciech, a hazudós

Tegnap délután a szakács megkérdezte, nem hívhatná-e fel Mrs. Vasoullát, a ciprusi ügynökségtől a telefonomon. Mivel Westel Dominócsomagom van - ez nem a reklám helye, de ez van - mindig meg tudom nézni, mennyi pénz van a kártyán, ezért egyszerűnek tűnt az akció. A beszéd előtt és után leolvassuk a számla állását, és a szakács kifizeti a beszélgetést euróban, nem verem át, neki pedig nagyon sürgős volt, hogy beszéljen a váltásával kapcsolatban.
Felhívtam a számot, beszélt vagy két percet, kifizette, passz. Ezzel a dolog elintézve, de volt utójáték:
Ma Leszek szintén beszélni akart Vasoullával, és hiába hívta a számot, nem válaszolt. Illetve nem kapcsolt. Ehhez tudni kell, hogy tegnap az ügynökségről a parancsnok faxot akart küldeni Ciprusra, azt se tudta leadni, nem volt vonal.
Ugyanis ez a telefonvonal-kérdés a nagypolitika területére tartozik.
Ciprus törökök lakta részét megszállta Törökország, valamikor a 70-es évek végén, és kikiáltották a Ciprusi Török Köztársaságot, amit egy állam se ismer el, kivéve Ankarát. Így aztán, gondolom válaszul, a török kormány nem ismeri el Ciprus létezését, ebből logikusan adódik, hogy Törökországban hiába tárcsázom a 357-es országkódot, ha egyszer Ciprus nem létezik, akkor oda nem is lehet telefonálni. Azért ez még a politikusok esetében is túlzott (politikai) sötétség.
Nos, ezek után Leszek majdhogynem összeveszett a szakáccsal, hogy hazug disznó, mesélje másnak, hogy beszélt Vasoullával, de ne neki. Hatvanötmillió ember nem hívhatja Törökországból Ciprust, kivéve Wojciech urat! A gépész teljesen begurult, a szakács szintén, csak úgy visszhangzott a felépítmény. Végül a szakács értem jött a raktárhoz, hogy igazoljam Leszek előtt. A pasas remegett, a bajusza billegett, sápadt volt, teljes "ideget" kapott...
Így nem volt mit tenni, megmutattam Leszeknek, hogyha én egy számot tárcsázok, akkor a kapcsolat mindig Magyarországon jön létre, mert a Dominó csomag először ellenőrzi, hogy van-e a számlámon elég pénz a hívásra, így a törökök nem szólhatnak bele a ciprusi hívásba, de ennek az az ára, hogy a török-magyar és a magyar-ciprusi tarifát is ki kell fizetni. Így a végén Leszek és a szakács kibékültek, de a gépész azóta mindig megjegyzi a haverjának, hogy ő egy kivételezett a 65 millió ember között (utalás Törökország lakóinak számára).

Február 13. szerda, Kumport. A kirakást fél háromkor befejezték. Az ügynök azt ígérte, hogy ezután fél órával hozza a papírokat, és indulhatunk.
Csak nincs hova.
Igaz, hogy jött egy telefon a Lys Line-tól, a hajóbérlőtől, hogy valószínűleg Eregli-Antwerpen lesz az út, de máig nem erősítették meg. Ezután az volt az utasítás, hogy álljunk horgonyra.
Este fél nyolckor Viktor elküldött aludni, mert horgonyon tiszti őrség van. Ugyanis addig még nem telt le a török fél óra a kirakás befejezése után.

Február 14. csütörtök, Kumport. Tegnap felhívtam a fiamat, hogy kérdezze meg a barátait a szerviznél, ahol a laptopot vettem, hogy mi lehet a hiba oka, miért nincs kép a komputeremen? Azt mondták, hogy érintkezési hibának kell lenni, így kapott a masinka két pofont, azóta (tegnap este) tudom használni, miként a naplóm is mutatja.
Most pótolom a "képtelen" napok kimaradását. Miután tegnap este fél nyolckor lefeküdtem, és tíz perc múlva már húztam a lóbőrt, nem csoda, hogy ma hajnalban négykor frissen és kipihenten ébredtem. Ötkor jött Viktor, hogy beindítsa a keringetőszivattyút (indulás előtt három órával), hát majd hanyatt esett, hogy a hídon talált.
Szerintem túlzott az optimizmusa, hogy nyolckor indulhatunk...
Nem is indultunk, de délután kijöttünk horgonyra. A Lys Line elintézte, megadta az érkezési kikötőt, mert helyi rendelkezés szerint, addig a hajó el nem hagyhatja a kikötőt, amíg nincs meg, hova megy.
Bár még semmi se dőlt el, csak az, hogy Gemlik - Antwerpen törölve...

Február 7. csütörtök, úton.

Február 8. péntek, úton.

Február 9. szombat, úton, Kumport

Február 10. vasárnap, Kumport.

Este téli olimpiát néztünk a tévében.
Otthonról semmi hírem, már ami a politikát illeti.
Erről a családot se kérdezem, minek pénzt vesztegetni rá?


Február 11. hétfő, Kumport.

Február 3. vasárnap, úton. Nem is említettem tegnap, de mivel a mai napról nincs sok mondanivalóm, hát ide teszem: nagy míting volt délután. Meghallottam, amint a M/V Helen elsőtisztje valakivel angolul beszél, és mivel tudom, hogy magyarok vannak rajta, alig vártam, hogy befejezzék a beszélgetést, és közbeszólhassak:
- Helen, itt a Lys Carrier! - Azonnal jött a válasz:
- Itt Egry László a Helénről.
Lacival a Csokonain hajóztunk együtt, még a múlt évezredben, 1992-ben, és akárhogyan is számolom, annak bizony már tíz éve! Jól eldumáltunk, mindenkit ismerek, aki a hajón van. Később megjött a M/V Niklas is. A Helen Törökországból megy Leerbe, Németországba, a Niklas északról Spanyolországba. A Niklason is voltak ismerősök.
Laci sokat panaszkodott, én is neki, mindkettőnknek a korunkkal van bajunk. Kezdünk (ő sokkal inkább, mint én) kiöregedni a szakmából, egyre nehezebb hajót kapni.
Máról azért annyit csak elmondok, hogy gyönyörű, tavaszi napunk volt, húsz fokos hőmérséklet, és sima tengert kaptunk ajándékba vasárnapra.

Február 4. hétfő, úton. Újabb ajándék napnak értünk a végére. Ebben az évszakban minden csendesen eltöltött napot meg kell becsülnünk, és meg is tesszük. Az azért bíztató, hogy az időjárás az egész mediterrán medencére hasonló időt mond.

Február 5. kedd, úton. Még egy kellemes nap, huszonegy fok, napsütés, meg minden, ami kell.
Hiába, no, Viktor a hajózást a szocializmusban tanulta, és benne van az, amit mi, magyar tengerészek állandóan emlegettünk, ha szóba kerültek a birodalmi tengerészek.
Ehhez egy kis magyarázat:
A hajózást veszélyeztető egyik nép a volt szovjetek voltak. Úgy érezhették, a világ az övék, nekik mindent szabad, tehát bele mindenbe...
Ma délután a tunéziai szeparációs zónához én érkeztem. (A szeparációban kötelező haladási irányt írnak elő.) Azt mondja Viktor:
- István, itt fordulj be, rövidítsük le az utat - és mutatja, hogy vagy négy mérfölddel a kijelölt vízi úttól délre haladjak.
Pedig tudja, hogy a tuniszi parti őrség figyeli a hajókat, de ez nem érdekes neki.
Én azért bementem a szeparációba.
Egyébként jó tengerész. De az időjárással gondjai vannak.
Mint írtam, ragyogó időben hajózunk, de ennek ellenére, viharos időt írunk a naplóba. Nem tudom, miért teszi? Hiszen ha gond van, és "magyarázkodni" kell, akkor, aki a naplót olvassa, az volt tengerész, szakember, nem tudom, hogyan akarja megmagyarázni egy ilyennek, hogy viharos ellenszélben, és hullámokban 12,5 csomós sebességet tudtunk elérni? Ezt egy kezdő harmadik tiszt is kiszúrja, nemhogy egy biztosító, vagy a P&I szakembere. Nos, ebben nem vitatkozom vele, mert ő tartja a hátát ezért.

A babó

Elolvastam Tolkien könyvét A babót. Angolul The Hobbit a címe.
Hallatlanul érdekes volt.
Persze mondhatnám, a történet maga elég bugyutácska, hiszen egy egyszerű, de kalandos utazás története: Smaug a sárkány elrabolja a törpék kincsét, és Gandalf a varázsló megszervezi, hogy Mr. Baggins Bilbo (ő a babó, vagy hobbit) vezetésével visszaszerezhessék. Sok kalandon keresztül eljutnak a célhoz, Smaug elpusztul, és a törpék visszakapják a kincset.
Tulajdonképpen egy mese.
S mint a mesékben itt is a jó győzedelmeskedik.
Ám az egészet az teszi naggyá, ahogyan leírja Tolkien. Ahogy a történet végén kiderül, hogy a pénz és a vagyon rontást és pusztulást hoz maga után, de segíthet is a rászorulókon, attól függően, hogy kinek a kezébe kerül. Természetesen anélkül, hogy szájba rágná a mondanivalót. Csak éppen sikerül az ifjú olvasó számára vonzóvá tenni Bilbo alakját, aki többre értékel egy jó reggelit, a teáskanna duruzsolását és a szépen megterített asztalt a temérdek kincsnél.
Most már érdeklődéssel várom a Gyűrűk ura című könyvet is.

Február 6. szerda, úton. Hideg van. Más egyéb nem történt, hacsak azt nem nézem, hogy megtettünk 268 mérföldet, ami ezzel a hajóval hallatlanul jó teljesítmény.
Viktor beszélt Vasoullával, és ebből egyértelműen kiderült, hogy azért küldött hat hónapos szerződéssel, mert tudta, hogy itt váltóparancsnok kell (elsőtisztként a némettel, parancsnokként, amikor otthon van szabin), s azt akarta, hogy én legyek, tehát benne megvolt a maximális jóindulat velem szemben. Na, majd meglátjuk, mi lesz?
Leszek, a gépész megy haza február huszadikán (vagy utána), és ez nagyon kellemetlenül érinti. Ugyanis valami francos új rendelkezés szerint az ő képesítése nem elég erre a hajóra. Már említettem, hogy negyedik gépész. Már kijelölték a fiatal második gépészt, aki leutazik.
Ez a tendencia a hajózásban, és meg lehet érteni a hatóságot (IMO). Ezek modern, elektronikusan vezérelt gépek, nem elég, ha a gépész ért a szivattyúkhoz (most csak mondtam egy rossz példát, bár nekem mindig Zbigniew van a szemem előtt), nem elég a hosszú szakmai gyakorlat, hanem megfelelő képesítés is kell. A magyarokat ez nem nagyon érinti, mert akik külföldön dolgoznak, azoknak mind megvan (azt hiszem) a megfelelő papírja.
Talán említettem, hogy a zöldfokiak is mennek haza február végén. Azért a bűvös dátum, mert akkor lép életbe több nemzetközi rendelkezés. Nos náluk az a bibi, hogy a zöldfoki kormány nem fizet az IMO-nak (vagy valami hasonló, mert ez ugye nem hivatalos információ, csak a "sütőrádió" szintjén van), és ezért nem alkalmazhatóak az állampolgáraik. (A sütőrádió kifejezés még a MAHART-os időkből való. A szakácsok jólértesültségére utal, akik a híreket begyűjtötték, és sokszor a maguk sajátos módján adták tovább.)
Nos erre, hogy Leszek is hazamegy, meg Manuék is, a szakács bepánikolt, és attól retteg, hogy őt is leváltják. Hiába mondtam, hogy nyugi, nyugi, láttam, hogy nem hatott rá. Ő tudja.

Február 1. péntek, úton. Ez az a nap, amikor kész a hó vége, már csak nyomtatni kell. Nos, a hajó komputere egy igen helyre szerkezet, 286-os processzora van, hozzá egy Noé idejéből való mátrixnyomtató. Leszek (ejtsd: Lesek), a gépész használja, nagy buzgalommal, de én ránézni is utálok.

Február 2. szombat, úton. Hajnalban, amikor Lisszabon előtt haladtunk, fél hat táján felhívtam a családot. Az asszony nagyon örült, én is a családi híreknek, mindkét srác túl van a vizsgaidőszakon, és sikeresen.

Batory

Január 31. csütörtök, úton. Megkezdtem áldásos tevékenységem a hóvége kapcsán. Számolok, szorzok, osztok, és persze rájöttem, hogy továbbra is utálok kézzel írni, tehát elő a komputert, és elkészítettem a megfelelő táblázatokat.Nem is lenne baj, ha nem húsz évvel ezelőtti módszerekkel dolgozna hajó. Ez nyilván Capt. Bambasz találmánya (természetesen nem így hívják, de mivel jobb, ha nem írom ki a nevét, nevezzük ezen a becenéven, amit a legénysége akasztott rá). Úgy sikerült összekomplikálnia a rádiónyilvántartást, és az elszámolást, hogy az csuhaj! Még jó, hogy mindez nem teljesen ismeretlen előttem, mert részleteiben itt-ott már csináltam. A forgalomelszámolást a Paduán, a szétválogatást címzett szerint a Petrán, csak összeállt a kép, ha nem is túl gyorsan.

Ami rossz, hogy január van, és minden nyilvántartás már szépen irattárban van, így nem tudom megnézni, mit hol tárolnak, hol tartanak, hova mit kell lefűznöm, és órák mennek el azzal, hogy kitotózom, kitalálom, megálmodom.

Ráadásul ehhez jön még Viktor.

Viktor, a parancsnok

Természetesen mindent komputerre viszek, az összes kimutatást, az összes jelentést. Mutatom neki, a mai alkotásaim egyikét.

- Nagyon jó, István... -, mondja lelkesen, és közben összeráncolja szemöldökét, mint aki valami félelmetes hanyagságot fedezett fel a részemről. - Ott egy pont van -, mutat a képernyőre.

- Igen - felelem teljesen ártatlanul.

- De nézd meg a táblázatot, ott nincs pont.

Megnéztem, valóban, nincs pont.

- The document is document... - jelenti ki határozottan, és éreztem, most belemásztam a lelke legmélyebb zugaiba, ahol a felelősség, a kötelességtudás, a pontosság, és a hazaszeretet fészkel.

Mostan, hogy mindenki lássa, milyen hanyag is vagyok, elmagyarázom, ennek a pontnak a jelentőségét.

A táblázat első oszlopa az, hogy "No.", azaz sorszám. És a kézzel írott "dokumentumban" a sorszám után nincsen pont! Én meg odamerészkedtem egyet! Na, ki hallott még ilyet? Ugyanis, ha pontot teszek a szám után, akkor, aki ismeri az Excelt, az tudja, hogy egy húzással kitöltöm az összes sort, és megkapom növekvő sorrendben a sorszámokat.

Nos, Viktor nem egy csökönyös, bikkfafejű főnök. Egy éjszaki töprengés után közölte:

- Maradhat a pont, István, kinyomtathatod a táblázatot...

Most mit mondjak, hallatlanul megkönnyebbültem.

Ilyen nehéz döntést meghozni nem könnyű, így amikor lementem a hídról, észben tartva, amit még a halmstadi indulás után mondott, elrendeztem a térképasztalt. A naplót úgy helyeztem el a térképasztalon, hogy a szélével pí fél szöget zárjon be (szavahihető, komoly emberek szerint ez 90 fok, s ezért azt gondolom, sokkal alkalmasabb kifejezés a helyzet drámaiságát megvilágítandó). Az iratlyukasztót pontosan az asztali lámpa mellé tettem, úgy hogy kissé betoltam a polc alá, mintegy fél centit. Azt nem tudom valójában, hogy miért kell ennyire bedugni, de így kell, tehát azt gondolom, ha egy villám belecsap a térképasztalba, éppen a polc széle mellett, akkor az iratlyukasztó nyomókarja nem görbül el, s mi, a diadalmas emberiség adtunk egy kezet a természet erőinek. A vonalzótartó vájatába belehelyeztem mindkettőt, egymás mellé, hogyjól szoruljon, nehogy slendrián módon billeghessen rossz idő esetén.

Csak ezután kívántam jó éjszakát és jó őrséget.