Kécza Sándor elküldte a M/S Bodrog zátonyra futása utáni mentés történetét.



Megérkezett a távirat, áthajóztunk Szenegálba, ott várt minket a következő rakományunk, Lindiana és Koalack nevezetű városkákban. Felhajóztunk Dakarig, megéjszakáztunk horgonyon, majd a pilotot felvéve, elindultunk a Saloum folyó torkolata felé. Nagyot tévedtünk, amikor azt hittük, hogy a révkalauz személye és a térképeink elegendő segítséget nyújtanak a biztonságos hajózáshoz! A lapos, bozóttal borított homokos part nem nyújtott sok látnivalót, feltűntek a hajózó utat jelölő bóják, és pilotunk instrukciói alapján bekormányoztam hajónkat a torkolatba. Nehéz volt irányítani a Bodrogot, össze-vissza csúszkált, kevés volt alattunk a víz, a dagály is nyomta felfelé a hajótestet. „Hogyan jövünk le itt megrakodva?” – villant át az agyamon. Az orrban őrséget adó fedélzetmesterünk is integetett: „üt a hajó!”. Révkalauzunk elvesztette magabiztosságát, hol a jobb, hol a bal oldali bójákat közelítette, pár percre átvette a kormányt, majd ismét rám bízta, zátonyokon bukdácsoltunk át. Kezdtek rosszul festeni a dolgok. És akkor hirtelen „megérkeztünk”! Mintha falba ütköztünk volna, úgy lecövekelt a hajónk a hajózó út kellős közepén, ott, ahol a térkép szerint jó pár lábnyi víznek kellett volna lennie a hajógerinc alatt, ott futottunk zátonyra! A gép teljes erővel dolgozott, mindhiába, egy tapodtat sem mozdultunk előre. Hátrába kapcsolták a masinát, de már visszaút sem volt. Előre, majd hátra, majd ismét előre, csak nem eresztett a zátony. Ledobatták a horgonyt, - hogy a későbbi manővereknél esetleg segítséget nyújtson. - de mindhiába, közel volt a fenék. Szilárdan tartottuk a pozíciónkat a homokpad közepén. Próbáltunk segíteni magunkon, a lebocsátott mentőcsónakokkal akartuk mélyebb vizekre vinni a tartalék horgonyunkat, kár volt a fáradtságért. A vízbe eresztett horgonyunkat karnyi vastag kötéllel rögzítettük a csörlőhöz, és próbáltuk lassan húzni, hátha megmozdítja a homokon fekvő Bodrogot. Nem a hajó mozdult, hanem a horgony kezdett csúszni a hajó felé. A „kapák” képtelenek voltak megkapaszkodni a homokos fenéken, csak szántották a talajt, nem tudták beásni magukat, nem tudtuk vontatni magunkat. Elmúlt a dagály, minimálisra csökkent a víz körülöttünk, lehetett gondolkozni a „hogyan továbbon”?
A délutáni dagállyal újra próbálkoztunk, de hiába, sőt, még súlyosbodott a helyzetünk, mivel a törőhullámok csapásai egyre kijjebb tolták a hajót a csatornából, ráadásul keresztbe is fordították, így a teljes oldalunkat kínáltuk fel a több méter magas, ámde annál rövidebb hullámoknak. Némelyikük akkorát ütött a homokba ágyazott hajótesten, hogy minden beleremegett, a tajték a radarárboc magasságáig csapott fel. A kivitt horgony újra nem talált kapaszkodót, végigszánkázva a fenéken csúszott ismét a hajóorr alá. Helyzetünk romlott, egyre közelebb kerültünk az egy kilométerre lévő parthoz. Szerencsétlen révkalauz, hiába bizonygatta, hogy nemrégiben gond nélkül felvitt egy hasonló méretű hajót, a tények önmagukért beszéltek. Ahol a térkép elegendő vizet jelzett, ott valójában pár lábnyi fedte csak a nap mint nap máshova vándorló zátonyokat. A mienké rossz időben volt rossz helyen, így találtunk egymásra.
Két napig próbálkoztunk, a siker legkisebb reménye nélkül. Hamarosan kiviláglott, hogy onnan saját erőből képtelenek leszünk leszabadulni. Bizonyos mértékben szerencsénk volt, hogy szilárdan beágyazódtunk a homokba, mivel így alig dőlt pár fokot a hajótest. Rögtön elrendelték a vízkorlátozást, a gépházban lévő generátorokat leállították, - a hűtővíz szivattyú beömlő nyílása magasan a vízszint felett tátongott, - így az orrban lévő „öcsi”, a kikötői segéd generátor tudott szolgáltatni áramot a gépi berendezések működtetéséhez, a „klímához”. (Ha jól emlékszem, a ballaszt tartályokból sikerült hűtővizet biztosítani a masinához, nem maradtunk energia nélkül egy percre sem.)
Amíg mi azzal próbálkoztunk, hogy levontassuk magunkat, a Mahart is dolgozott; kerítettek egy szenegáli vontatóhajót, akik vállalták, hogy leszabadítanak minket. A szerződésben belefoglalták, hogy csakis sikeres mentés esetén fizet a cég. Megérkezett a mentő hajó, a mély vízben vetettek horgony, jókora távolságra tőlünk, mert minden nap, minden dagállyal egyre messzebb kerültünk a hajózó csatornától. Parancsnokuk, egy fiatal francia srác, átcsónakázott hozzánk, meghányták vetették sorsunkat barbánkkal, és másnap már velük együtt próbálkoztunk. A vontató közelebb jött, ameddig a merülése engedte, csónakkal áthoztak egy combvastagságú kötelet, fixáltuk az orrban, majd nekifeszült a vontató, főgépünket is beindítottuk, és végre mozdult a hajónk! Korai volt az öröm, mert többre már nem futotta az egyesített erőből. Hajónk orra alól csikorgás hallatszott, megtaláltuk a pár napja kivitt horgonyunkat, és a vízszint csökkentével szépen rá is csücsültünk. (Később kiderült, hogy pár helyen ki is lyukasztotta a fenéklemezt.)
Mindennap kétszer ismételtük meg a műveletet, minden eredmény nélkül. A vontató ereje kevés volt, hajócsavarunk dagálykor is félig kiállt a vízből, igen rossz hatásfokkal dolgozott, kevés segítséget tudott adni a vontatáshoz. Szép nagy medencét kotort a hajónk mögé, egyebet nem értünk el vele, ha csak azt nem számoljuk, hogy apálykor a bent rekedt halakat könnyűszerrel ki lehetett fogni. Igaz, azoknak a javarésze csak cápa és rája volt, nem igen gazdagították konyhánk kínálatát.
Egyre reménytelenebbé vált helyzetünk, a napok meg csak múltak, közelebb nem kerültünk a nyílt vízhez. Egy ízben csaknem sikerült befordítani a hajónkat a kedvező irányba, akkor a kötél szakadt el, és mire újra cserélték, a kedvező pillanat elmúlt, hajónkat visszapofozták a hullámok a régi helyére. Apály idején már alig 30-50 centi víz volt bárkánk körül, a homok lassan körbevett minket. A hajójáró nem ért le a víz szintjéig, két, összekötözött kötélhágcsón mászhattunk le, ha a hajó körül akadt dolgunk. Kigázoltunk a partra, kagylókat, csigákat gyűjtöttünk… a pesszimistábbak már arra gondoltak, örökre ott ragad a hajónk! Nagy szerencsénk volt, életünk egy percig nem forgott veszélyben, nem borult fel a Bodrog, ott trónolt a sekély vízben, távolabbról úgy látszódott, mintha a parti fövenyen állna, mint valamilyen „sivatagi hajó”.
Pár napos, eredménytelen próbálkozás után elhajózott a vontatónk, szomorú relikviaként otthagyva elszaggatott köteleit. Egy fillért sem kerestek az üzleten. Hál’ Istennek a vállalat sem tétlenkedett, nyakunkra küldte szakértőit, egy parancsnokot és egy biztosítási ügynököt, és az igazgatónkat, aki ugyan nem volt tengerész, de még nem járt soha Afrikában. Megkapta a lehetőséget, hogy majdan unokáját térdén lovagoltatva mesélje élményeit a szenegáli „zátonyozásról”. Ha valakire nem volt szükségünk, az akkor ő volt. Egy bennszülött hozta be a „delegációt” csónakjával, ők sem jutottak túl közel hozzánk, így hát cipők levéve, pertlivel összekötve, nyakba véve, gatyaszár feltűrve, - így gázoltak be hozzánk. Ketten már másnap hazautaztak, „tanácsadónk” még pár napig osztogatta az észt. (De trendi lettem!)
Vízre emeltük kis motoros munkacsónakunkat, azzal járták végig a hajózó utat a kárszakértők, méregették a víz mélységét apálykor, dagálykor, készültek a pereskedésre a helybéli szervekkel. Nekünk is jól jött ez a kis szünet, mert addig sokat dolgoztunk, volt, hogy tizenhét órát is kint töltöttünk a fedélzeten, sokat kivett belőlünk a meleg, a fizikai munka.
Újabb mentőcsapat érkezett, ezúttal profikkal sikerült szerződést kötni, a holland „Wijsmüller” céggel. Három németalföldi legény érkezett hozzánk, azonnal átöltöztek, és munkához láttak. Körbejártak, felmértek, feljegyeztek mindent és kijelentették: az ő eszközeikkel megmenthető a hajó! Bizonyságul az asztalra tettek egy halomnyi szórólapot, az egyiken egy fényképsorozat bizonyította, hogy még a homok dűnék közül is vízre segítettek egy hajót valahol Arábiában, miután csatornát ástak a nyílt vízig. Ennél azért mi jobban álltunk. Beköltöztek, valahogy még nekik is szorítottunk helyet. A főnökük a mentőtiszt volt, aki huszonvalahány évével irányította a munkát, készítette a terveket, rendelte meg az anyagokat, és ha kellett, megfogta a munka véget, szerelt, hegesztett. Technikusuk is univerzális szakembernek bizonyult, csakúgy, mint a búváruk, akit a teremtő hatalmas termettel és a hozzá tartozó 47-es lábakkal áldott meg… az éjszakára kitett „topánkája” majd’ átérte a folyosót. Ezek az emberek egész egyszerűen mindenhez értettek, ami a hajómentéshez tartozott. Gibraltárból elindult egy mélytengeri vontató, hogy ha szükséges, „kéznél” legyen, az anyagokat repülő hozta Dakarig, közúton fuvarozták az egyik folyó menti településre, onnan hordtuk be mentőcsónakjainkkal a hajóra.
A tervük a következőképpen festett: készítettek egy egyenlő szárú háromszöget formázó „ernyőhorgonyt”, kb. 3 méteres él hosszal, hat-nyolc centiméteres vastagsággal. A három csúcsra félszemmel erősítettek drótköteleket, majd ezeket a köteleket erősítették egy jóval vastagabbra. Ehhez csatlakoztattak egy vékonyabbat, huszonkettes átmérőjűt, ezt vezették be a hajóra. A fedélzetre, a felépítmény elé hegesztettek egy hat darab csigából álló blokkot, - ez volt a fix pont - a másik, szintén hatos blokk szabadon mozgott a fedélzeten. Ebbe a két blokkba fűződött be az előbb említett 22-es kötél, amelynek az egyik végét az ernyőhorgony ötveneséhez erősítették, a másikat, a szabadon lévőt a hajóorrban lévő csörlő dobjára tekerték, így ha húzták, az erő megtizenkétszereződött. A terv az volt, hogy a hajótól távol a mélyvízben a fenékre engedik az ernyőhorgonyt, lassan elkezdik húzni, és mivel a háromszög hátsó oldalára ellensúlyként felerősítették a tartalék horgonyunkat, amikor a kötél megfeszül a tartalék horgony ellen tart, és így felállítja a háromszöget, az beleássa magát a tengerfenékbe, így válik a másik stabil ponttá. Húzásnál a fedélzeten lévő szabadonfutó csigasor végig vándorol egészen a lehegesztettig, akkor ki kell fűzni belőle a kötelet, előre vinni, és újra fűzni, újra húzni, ismételve ezt mindaddig, amíg a hajó meg nem mozdul és fel nem úszik. Reméltük, hogy nem a horgony csúszik a hajó alá, amint eddig történt, hanem a hajó mozdul el az ágyából.
Nos, ehhez a művelethez kellett beszállítani az eszközöket a hajóra. Útnak indultak csónakok, eltűntek a folyó torkolatában. Mi, hajón maradottak szétszereltük a raktárak fedő szelvényeit, darukkal az egyes raktár elejébe forgattuk őket, orr nehézzé téve bárkánkat.
De maradjunk a csónakoknál. Délutánra befutott az első, kiraktuk, behordtuk a hajóra az anyagot. Közben beborult, villámlott, a szél felerősödött, elkezdett zuhogni az eső. „Hol lehet a másik kettő?” - ez foglalkoztatott mindnyájunkat. Távcsővel még láttuk, amint kiértek a torkolatból, majd eltűntek a méteres hullámok között. Ránk szakadt a sötétség. Mit tegyünk? Parancsnokunk döntött, amíg ilyen viharos az idő, sötétben nem teszi kockára az emberek biztonságát, mentőcsónakunk épségét, várunk. Fellőttünk néhány rakétát, bekapcsoltuk a kereső fényszórót, hátha reagálnak rá. De nem történt semmi, a „volki-tolkik” (walkie-talkie – szerk.) is némák maradtak. Az első csónak legénysége elmondta, hogy a másik jóval nagyobb terhet cipelt, abban voltak a drótkötelek, alig állt ki a vízből. Ha azzal belefutottak a hullámzásba… nem mertük folytatni a gondolatot.
Reggelre elcsendesedett a vihar, már készítettük elő a beérkezett csónakot a mentő expedicióra, amikor megjelent egy bennszülött halászladik, s benne kucorogtak néhányan a másik csónak legénységéből. Rögtön nekik ugrottunk, hol vannak a többiek, mi történt a csónakokkal? A következők derültek ki: már a folyó torkolatában jártak, mikor kitört a vihar. Nem vágtak neki a hullámoknak, inkább visszafordultak a folyóba, és egy alkalmas zátonyon felfuttatták a csónakokat. Az eső ömlött, valami szállás után próbáltak nézni, amikor arra tartott az egyik hollandus az általa bérelt motorossal. Ő is a hajóra igyekezett volna, de neki sem sikerült, így felszedte a szigeten didergő társulatot, és elvitte őket a közeli városba. Akadt ott egy motel is. Képzelhető volt, milyen meglepetést okoztak a recepción, mikor megjelentek mezítlábasan, csapzottan, borostásan egy szál trikóban, csurom vizesen. A fehér szmokingos igazgatónak elkerekedett a szeme a furcsa társaság láttán, el akarta tanácsolni kollégáinkat. Hollandunk az orra alá dugta a dollárral megtömött pénztárcáját, rögtön készségesebb lett a főnök, és tengerészeink kisvártatva már a forró zuhany alatt áztatták magukat, majd a bárba telepedvén kortyolgatták a dupla viszkit és szívták a cigarettát, és végül vetett ágyban szenderültek álomba. (Mi meg bent rágtuk a körmünket, mi lehet velük?)
A mesélés után kimentek a másik csónakkal, felszedték a csapat maradékát, elosztották a rakományt, vízre tolták a partra futtatott ladikokat és visszatért a hajóra az egész díszes társulat. Két napig szereltünk a hollandok irányításával, ők is derekasan kivették a részüket a munkából.
Egy kis színes: az egyik éjszaka lepkék lepték el a hajónkat, tömegével kapaszkodtak köteleinkre, halmokban vergődtek a fedélzeten, majd’ mindenhova befurakodtak, valószínű, nászukat ülték. Reggel lapáttal hánytuk a vízbe az elpusztultakat. (Rengeteg rövidzárlatnak lettek okozói a későbbiekben a mindenhova befurakodott pillangók tetemei.)
Készen állt minden: megérkezett a mélytengeri vontató, ernyőhorgonyunkat egy lapos fenekű, daruval ellátott pontonnal kivitték a mélyvízbe, leengedték. Mi a hajón befűztük a kötelet, szabad végét rátekertük a csörlő dobjára, vettünk egy nagy levegőt, és elkezdtük húzni - és megmozdult a hajó! Az ernyőhorgony előírás szerint tartott, csúsztunk a homokon a mélyvíz felé! Összeért a két csigasor, kifűztük a kötelet, elcipeltük a több mázsás blokkot a hajó elejébe, ismét befűztünk, ismét húztunk, ismét csúsztunk. Újra összeért a két blokk, újra cipeltünk, újra fűztünk, újra csúsztunk, majd megint összeért a két blokk… na, itt már abbahagytuk, mert elmúlt a dagály. Reggel villámgyors fűzés és a többi művelet, és mire másodszor ismételtünk, már úszott a hajó! Három hét után ismét víz volt alattunk. Ernyőhorgonyunkról levágták a kötelet, - talán még ma is ott hever a tenger mélyén a tartalék horgonyunkkal együtt. A maradék drótkötelet beszedtük, elénk állt a vontató, felcsatoltuk, és lassan kivontattak a mélyvízbe, ahol horgonyt dobtunk. Következett egy alaposabb vizsgálat, a búvár szemügyre vette a hajócsavart, kormánylapátot, a hajótestet, és azzal tért vissza, nagyobb sérülést nem látott, beindíthatjuk a főgépet.
Még láttuk, hogy egy befelé igyekvő hajó megtorpan, megáll, majd’ ugyanazon a helyen, ahol mi is zátonyra futottunk. Hollandjaink vérszemet kaptak, motorcsónakba szálltak megnézni, mi történt a kollégákkal? Kisvártatva visszatértek, csak legyintettek, guineai volt a hajó, a személyzet már csomagolt. Felhúztuk a horgonyt, beindult a főgép és lassan elindultunk Dakar felé. Túl voltunk tehát a zátonyon, élmény volt az ott töltött három hét. Mindenből tanul az ember, az ilyen haváriákból is, de reméltem, az ott szerzett tapasztalatokra nem lesz már többé szükségem.
Dakar – Szenegál – felé hajóztunk, helyesebben vontattak. Szerencsénk volt, rögtön behoztak a kikötőbe, igaz, nem rakodni jöttünk, hanem „kivizsgálásra”, és az esetleges „műtétre”, így beállítottak a hajójavító mólója mellé. Jobban jártunk, mint a vontatónk, ők kint maradtak horgonyon, és éjszaka meglátogatták őket a „lopó emberek”, pár kikötőkötelük bánta a vizitet. Mindezt másnap tudtuk meg, mikor mellénk álltak, és átpakoltuk a mentésnél használt anyagokat. A hollandusok velünk tartottak, a búvárnak is akadt végre szakmába vágó munkája, tüzetesen átvizsgálta a hajófeneket. Indokolt volt, mivel az egyik, a hajóorrban lévő ballaszt tartály fedelét felnyitva fény szűrődött be alulról, s kisebb halak úszkáltak a tartály vizében, csalhatatlan jeleként, hogy hajónk lékesedett. Emberünk talált is kisebb lyukakat, ideiglenesen befoltozta őket az útra, mivel az már rögtön kiderült, hogy a dakari hajójavító felszereltsége nem megfelelő hajónk javításához. Megállapítást nyert, hogy a fenéken, a bordák között benyomódott a lemez, keletkeztek apró lyukak, a kormánylapáton is találtak sérüléseket, és a hajócsavart sem ártott alaposabban átvizsgálni. Aggódtak, talán a hajógerinc is deformálódott, be kellett volna mérni, de ehhez a helyi javító műhely kevés volt. Hova tovább? Las Palmasra, mint a legközelebbi, komolyabb hajójavítóba!
Mentőegységünk összecsomagolt, búcsút vettek tőlünk, jó szakemberek voltak, nekik köszönhettük, hogy újra úszott a hajó, emberileg is közel kerültek hozzánk, még kifejeztük reményünket, hogy ismét látjuk egymást, no persze nem a zátonyon, hanem valamelyik amszterdami kiskocsmában. Hazakészülődtek, de nem volt szerencséjük. Érkezett egy fax, Indiában kigyulladt egy fúrótorony, ott számítottak rájuk.