A Seafalcon mesél

Elöljáróban egy anekdota:

Volt egyszer egy MAHART, ahol több mint 1500 tengerész dolgozott. Közöttük volt Moha és Seafalcon is. Milyen is volt ez a cég, amikor fénykora volt, és ez a hatvanas, hetvenes évekre esett?

Amikor az első hajóra léptem, sok mindent meg kellett tanulnom, és nem elég a munka, azt a sok-sok idegen szót is, amit az öreg tengerészek beszéd közben használtak. Galacon szálltam be a MS Hévízre, majd átmentünk Rénibe. Nos több szó is volt, ami elég rejtélyesnek hangzott, nem tudtam hova tegyem őket, mert ha elhangzottak hamarosan egyedül találtam magam. Ezek a biznyák a kremplin és a kászenyka szavak voltak.

Nos, nem kellett túl sokáig várnom hamarosan kiderült a jelentésük. A kremplint és a kászenykát a tengerész Beirutban vásárolta meg olcsón, és a biznyák végrehajtása során átalakult rubellé, majd a rubel újra kászenykává és kremplinné Beirutban, azok megint rubellé Réniben.

Ahhoz hogy a kremplin és a kéászenyka rubelesdejen kellett egy buxir is, amelyik a hajó mellé jött, és olyankor engem elküldtek az orrba, figyelni, hogy nem jön-e a hajó felé valamilyen gyanús csónak.

Hát, megmondom, semmi nem jött, de én bizony nem láttam, metamorfózist, hogyan alakul a több tízezer kászenyka  (kendő) és a több száz méter kremplin (jersey) rubellé. A biznyák (üzlet) tárgya szépen átvándorolt a buxirba (kikötői vontató), a rubelek a merész tengerészek zsebébe.

Az első hajómon nem vettek be az öregek bizniszébe. Kezdő voltam, és tán látszott rajtam, hogy bár mohón hallgattam a sztorikat, valahogy nem vagyok alkalmas az efféle akciók lebonyolítására. Biznyákos sztorik persze voltak.

Nekem a csetür kolor tetszett akkoriban a legjobban. Ez a lóbőr kosztüm korszak után volt (vagy előtt, de ez nem lényeges). A biznyák korszakokra oszlott. A lóbőr kosztüm Beirutból vándorolt a reni tanárnőkhöz, akik annyian voltak, hogy Dunát lehetett volna rekeszteni velük (akkoriban minden kurva tanárnőnek mondta magát akár a Szarosseggű Valentyina vagy a Lófejű Ludmilla vagy bármelyik másik...).

De a csetür kolorról akarok még szólni (csetür - négy, ha valaki nem tanult volna oroszt, a kolor meg szín, ha nem tanultál volna angolt), azaz a négyszínű golyóstollról. megvesztek érte az oroszok, nagy biznyák volt, ezrével hozták a magyar hajók.

Egy alkalommal az esett meg, hogy a reni tartózkodásba beleesett május elseje is, ami arrafelé igen méretes, masszív ünnepnek számított. Nos, a városi Komszomol meghívta a hajó KISZ szervezetét (ami volt vagy nem, de papíron mindenképp létezett), hogy vennének részt a városi felvonuláson és az ünnepségen.

A hajó ifjúkommunistái kitettek magukért. Hatalmas transzparenst fabrikáltak, ráírták cirill betűkkel, hogy Szlava KPSzSz (Éljen a Párt), és büszkén vitték ki a kapun. A vámosok ez alkalommal nem kekeckedtek, nem motoztak antielvtársi módon mint máskor, sőt, meg is tapsolták a magyar hajó legénységét, lám, milyen kedves fiúk, milyen elvtársak, meg kommunisták, meg minden.

A transzparenst vivő négy tengerész már eléggé rogyadozott, és igyekezett eltűnni a vámosok szeme elől, mert elég dög nehéz volt, amit cipeltek. Alig várták, hogy a pár száz méterre levő tengerészklubhoz érjenek, befordultak, és elfelejtettek ők minden felvonulást, ünnepséget, pártot, komszomlot... A klub mögött várakozó orosz biznyákosokkal nekiestek a dupla falú transzparensnek, kivették belőle a több ezer csetür kolort, és a megürült táblával, de rubelekkel tömött zsebbel folytatták az útjukat.

Kíváncsi lennék, hogy a vámosok "rá-e jöttek-e", hogyan került akkor az a rengetek golyóstoll Rénibe?

A történet igaz.

Legfeljebb más tengerész másképp tudja.

De az is igaz!

Volt egyszer egy MAHART, ahol több mint 1500 tengerész dolgozott. Közöttük volt Moha és Seafalcon is. Milyen is volt ez a cég, amikor fénykora volt, és ez a hatvanas, hetvenes évekre esett?

Olyan volt, hogy volt pénz, de dögivel. Mindenre. Például fogorvosra. A beiruti fogorvos hány, de hány tengerész szájába ültetett arany fogakat! Persze ne matrózokra tessék gondolni. Mivel én személy szerint csak legendákat hallottam, ezért ezeket nem részletezem, de azt tudom, hogy végül a vállalat megelégelte a pofátlanul magas számlákat, és letiltotta. Már a fogsorcsináltatást.

Én is voltam fogorvosnál.

Ez elég régen volt, még a Cegléden hajóztam. Lementünk a Vörös-tengerre, Aqaba kikötőjében rakodtunk ki. Utána Port Szudán volt a berakó kikötő, és mivel volt egy lyukas fogam, ami bár nem fájt, de arra gondoltam, hogy előzzük meg a szudáni fogfájás lehetőségét is, jelentkeztem fogorvoshoz.

Megmondom, volt egy hátsó gondolatom is. Legendákat zengtek a tengerészek az aqabai fogorvosról, és a rendelő felszereltségéről. Hogy ilyen-olyan-amolyan modern… Hát ha az, akkor betömetem, és „élvezem” az otthon akkor még nem látott szuper technikát.

A második tiszt kivitt. Én akkor még a "yes"-t és a "no"-t kicsit kevertem, ennyi volt az angol tudásom. A fogdoki rendelője… hát, nem tudom. Az SZTK-ban modernebb ketyerék voltak. A pasi belenézett a számba, és rögtön kiszúrta a lyukas fogat, ami bár nem fájt, magában hordta az ismert kín lehetőségét. A doki megnézte, vette a kalapácsát, ráhúzott vele, hát a csillagokat láttam.

- Pains? – kérdezte a fogész.

- Fáj? - kérdezte röhögve a második tiszt.

Se válasz, se bólintás, de a reakcióm egyértelmű volt. Kaptam bele csinos, de ideiglenes tömést.

- Majd otthon cseréltesse ki – mondta a doki és mészáros.

Addig nem kellett várni, mert amire a hajóra értünk, kiesett. Mondtam a siornak, aki megígérte, hogy másnap kivisz, akkor is jól jön egy séta a városba.

Másnap kimentünk, a fogorvos elrepült Ammanba, menjünk másnap, mondta egy hölgy. Másnap viszont elindultunk, így a mészáros fogász nem látott többet Aqabában.

Lementünk Port Szudánba, volt vagy négy nap az út. Addigra jól begyulladt, és kaptam egy frankó szájzárat. Ez nem rossz, ha fogyni akarsz. De ha dolgozni kell, és kénytelen vagy löttyön élni, az nem az igazi.

Port Szudánban nem részletezem, mennyit álltunk horgonyon, de amikor beálltunk, az első tiszttel kimentünk „fogorvoshoz”. Ez a helyi kórházban székelt. Az ügynök kivitt, majd otthagyott minket.

Végigmentünk a kórház udvarán, közben szemrevételeztük a körfolyosón fekvő betegeket, meg az őket ellátó, a kecskét fejő termetes feleségeket…

Egy elegantos váróban, egy kulturált doktornak látszó faszi kikérdezett, majd egy vizsgálóba vitt, ahol azt mondta, nyissam ki a szájam.

Mutattam, hogy nem megy. Erre lazán a két mancsával szét akarta feszíteni. Ha volt ilyened, akkor tudod, hogy sok minden lehetséges ebben a galaxisban, de az efféle huncutság nemigen működik.

- Meg kell röntgenezni – nyilatkozta ki a fejéből. Kézen fogott, és elvitt a rögönyözőbe. Hát itt majd hanyatt estem. A legmodernebb Siemens röntgenkészülék meg minden. Lefektettek egy pallóra, ami két kőműves bakra volt fektetve, fejem alá fémkazetta, és surr, meg voltam röntgenve. Amíg előhívták, kaptunk lónyálat, valami helyi kaólát.

Miután megszakértették a felvételt, átvittek egy fogászati kezelőbe. Ott is Siemens szék, meg reflektor, meg hiper-szuper, ihaj-csuhaj, NSZK csúcstechnológia. Az első tiszt beült, mert ugye ő az első, én meg az elválasztó függönyhöz mentem, és átkandikáltam a hodály másik felébe. Nos, ott egy forgatható zongoraszékre kuporodva egy helyi, gennyes arcú, páciens ücsörgött, akinek a felcser beadta a szájába bele az érzéstelenítőt. Aztán átjött, és ugyanazzal a tűvel beadta az első tisztnek is bele a szájába. Ekkor az a meghatározott érzés kerített hatalmába, hogy itt nekem senki bele nem dug a számba semmit, és ez a fogdoki ujjára is vonatkozott.

Tíz perc eltelt, az első tiszt fogát kikapta a fogász. Gyüjjek a székbe, mutatta. Beültem.

- Nyissa ki a száját! – fordított az első tiszt.

- Hát az nem megy…

A fogász megpróbálta szétfeszíteni, de most se nem ment. Fejet csóvált, és felírt antibiotikum injekciót, hogy a második tiszt adja be tizenkét óránként, és ha nyílik a szám, akkor menjek el hozzá, és kihúzza. Természetesen elindultunk, és Ákos, a második tiszt legjobb szórakozása az volt, amikor fél tizenkettőkor megjelentem nála, és tartottam a fenekem egy kellemetes szurira, legyen dél vagy éjfél előtt.

Azért Szueztől nem fordultunk vissza, mert akkor már rendesen tudtam nyitni a számat. El is fogyott a szuri, és mire átértünk a csatornán, az én fogam bizony megint begyulladt, a számat csak résre tudtam nyitni.

Rijekából haza, mert már út elején kértem a váltásomat. A vasútról a fogászhoz vitt az asszony. Az fogott egy kanyarfogót, és úgy, a zárt fogsoron át megfogta, kirántotta, és láss csodát, azonnal elmúlt minden szájzár!

.

Volt egyszer egy MAHART, ahol több, mint 1500 tengerész dolgozott. Közöttük volt Moha és Seafalcon is. Milyen is volt ez a cég, amikor fénykora volt, és ez a hatvanas, hetvenes évekre esett?

A cégen belül "sok volt a tengerész, kevés a fóka". Magyarán, túl sokan pályáztak "nagy hajóra", azaz a távol-keleti járatokra. Nekem nem volt szerencsém eljutni oda "nagy hajóval". Egyszer voltam, mégpedig a Budapest utolsó útján. Ez 1977 vége, 1978 eleje volt.

Klikk a képre, és a Hajóregiszter oldalára jutsz, ahol a hajó adatai vannak.

A nagyobbik fiam abban az évben, 1977 júniusában született. Előtte sokat voltam hajón, hogy legyen bőven szabadságom, mert a születés után minél tovább akartam itthon maradni. Augusztus elején még volt szabadságom elég, kitartott volna ősz végéig. De behívtak a személyzetvezénylésre. Felajánlotta az akkori osztályvezető, hogy lemehetek a Budapestre, amelyik akkoriban Távol-Keleten járt. naná, hogy fülig ért a szám, és ezt nem tudtam a feleségem elől se eltitkolni, aki elkísért, és ott állt mellettem. De tekintettel arra, hogy megígértem neki, itthon maradok, ameddig lehet, nemet mondtam.

- Tudja, ha most nem megy le, akkor mikor jut le nagy hajóra? - zsarolt az osztályvezető.

Nem volt nehéz engednem. Az asszony se ágállt ellene, nem is hibáztatott. Így leutaztam Amszterdamba, és beszálltam. Igazából nem éreztem magam túl jól. Nem tartoztam a benfentesek közé. Nem voltam igazi "nagy hajós". A munkám elvégeztem, a kikötőkben kijártam... Az, hogy nem igazán éreztem jól magam, a kaja is hozzájárult. A kambúzában hiány volt, amikor a parancsnok átvette a hajót, és rajtunk spórolta meg. Zsíros kenyeret ettünk, meg szalonnát, meg kenyeret zsírral, meg szalonnával. De legalább hagyma volt mindkettőhöz. Akkor kerültem 100 kiló fölé, és azóta se sikerült tartósan kevesebb lenni.

Később kiderült, hogy ez volt a Budapest utolsó útja. Visszajöttünk, és Antwerpenben műtrágyát raktunk be Beirutnak, onnan Manfredonia volt az újabb berakó, és a Budapest kikerült a távolt-keleti utakról.

De én nem búsultam, mert akkor mentem a Főiskolára. A BME Hajózási Főiskolai Karára felvettek, vállalati ösztöndíjat kaptunk (ketten voltunk). Azért fricska itt is volt. Mert az előző évfolyam ösztöndíjasai átlagfizetést kaptak, nekünk már csak tanulmányi ösztöndíj "jutott". Így az előre kiszámított pénz felét se kaptuk. Nekem akkor volt egy éves a fiam, a feleségem Gyesen volt, így nem volt mit tenni, jeles, kitűnő bizonyítványt kellett hozni, ha ösztöndíjat akartam.

Az államvizsga pazarul sikerült. A szakdolgozatomra az óvásnál megkaptam a jelest, annak ellenére, hogy a bíráló 3-ast adott. A tanárok lésőbb azt mondták, hogy ilyenről nem tudnak az egyetemen, mert védéskor legfeljebb egy jegyet szoktak emelni. A vizsgabizottság elnöke a vállalat vezérigazgatója volt.

- Székely elvtárs, meglátja, meglesz ennek a szép diplomának a jutalma! - mondta, és én elhittem, mert miért ne. Gondolkodóba csak akkor estem, amikor a fizetésemet megállapították, és a matrózi fizetésemből levettek ötven forintot, hogy ne legyen bérfeszültség a harmadik tisztek között. Szóval éreztem, a szocialista "megbecsülést", és a vezetők szavahihetőségét.

És nyilván azért, mert az szeméylzetvenylésen "kisegítettem" a  beosztót 1977-ben, utána nagy hajónak hírét se láttam. Sokat gondolkoztam, hogy miért történt ez így? Lehet, hogy amiatt, mert nekem sosem volt bőr a pofámon arra, hogy whiskyt, cigarettát, borítékot dugjak a beosztónak... mert hogy ilyen rendszeresen megtörtént, azt akkor láttam, amikor magam is a Központban dolgoztam egy ideig.

Kép: a Tata motoros, ahol kezdő harmadik tiszt voltam.

Tehát a Központba egy erős lumbágó hozott. Hazajöttem a Somogyról márciusban (második tisztként), és azonnal táppénzre vettek. Októberben úgy írtak ki, ha nem hajózom egy-két évig. Négy év lett belőle. A személyzetvezénylésen dolgoztam, közben elvégeztem a SZÁMALK három éves rendszerszervezői szaktanfolyamát. Persze tanulmányi ösztöndíjjal, ami csak annyit jelentett, hogy elengedtek az előadásokra. Aztán négy év után vissza akartam jönni hajózni. Nehezen ment. Minden a személyzeti főosztályvezetőn múlott.

- Miért Pista? - kérdezte.

- Anyagi okok miatt - mondtam.

- A főkönyvelő mit mond? - kérdezte a főosztályvezető.

- Nem akar engedni - mondtam az igazságnak megfelelően. Ugyanis az volt a véleménye, ha elvégeztem az iskolát, dolgozzam annak megfelelő beosztásban.

- Ha nem akarja, akkor jöhet! - mondta a főosztályvezető, és most láttam, milyen jó, hogy a két vezető szívből utálta egymást, ahol lehetett betartottak egymásnak. Így visszakerültem hajózni.

Csak a rendszerváltás után kerültem a Csokonaira, de akkor az már Brazíliába járt. Az persze nem volt rossz! És kétszer is hajóztam rajta, egyszer harmadik tisztként, majd visszamentem elsőnek, mert a szabadságom alatt megszereztem az első tiszti képesítést.

Milyen érdekes az élet. 1992-ben indult az utolsó első tiszti tanfolyam a Mahartnál. Ők fizetett szabadságot kaptak, én már egyénileg készültem fel, nekikk mindent megszervezett a vállalat, nekünk mindent magunknak kellett intézni. lehet, hogy ez is hozzájárult, hogy egyre vékonyabbnak éreztem azt a szálat ami a Maharthoz köt.

Ami akkor szakadt el, amikor 1993 januárjában készültem volna a beígért hajóra, a Bodrogra.

- Jaj Pista, most nem megy, már lement más... - mondta a beosztó a legnagyobb csodálkozásomra. nem szóltam egy szót sem, de azonnal elmentem az akkoriban alakult tengerészközvetítő ügynökséghez, és amikor kaptam egy hűtőhajót márciusban, kiléptem a Maharttól.