A Seafalcon mesél

Mindenféléről mesélek a tengerészet kapcsán. Fényképek, videók, receptek, sztorik, naplóbejegyzések, viccek... ami jön.

Hogyan (nem) láttam Los Angelest? - Kécza Sanyi sztorija

Print Friendly and PDF

Portgeles of Los An1993 kora őszén jutottam el Los Angelesbe … bár ez a megállapítás így pontatlan, hogy miért, hamarosan kiderül. Mert ott voltunk ugyan, rakodtunk is, de … na, erről szól majd ez a rövid történet.

Akkoriban Bodroggal jártuk a Karib-tengert, s tévedtünk át néhány alkalommal a nagy vízre, a Csendes-óceánra. Mentünk oda, hova a hajóbérlő kénye-kedve irányított minket. Igazi „tramp” hajózás volt az, csellengtünk ide-oda, és sírtuk vissza megszokottat, a Mahart vonaljáratait. Igaz, érdekes új tájakat ismertünk meg, de a levelek rendre elkerültek minket, akadtak gondok a váltásokkal, arról nem is beszélve, hogy a kért gépalkatrészek is végig keringték a fél kontinenst, mire ránk találtak. Kóstoló volt ez a ránk köszöntő, szép új világból.

Zsákolt hallisztet fuvaroztunk Chiléből Mexikóba – talán nevezzük meg a két kikötőt, érdekesek a nevek, - Iquiquéből Manzanillóba. Két hetes volt az út, a Galapagos szigetek között megtartottuk az egyenlítői keresztelőt, kicsit színesítendő a hosszú út monotonságát. A kirakó kikötő adott volt tehát, de hogy utána hova megyünk … talán még a bérlőnk se tudta nagyon. Folyt a találgatás, sokat szavaztak az Antillákra, néhányan az USA nyugati partjára tippeltek – nekik lett igazuk.

Táviratban jött a rossz hír: ömlesztett ként rakodunk, perui rendeltetéssel. Mi volt ebben a rossz? A függelék: meszeljük ki a raktárakat! Micsoda? Meszelni? Igen, az, nem festeni, mosni, sikálni, nem, meszelni! Kezdett megkérdőjeleződni bérlőnk elmeállapota, de parancs az parancs, meg már ott volt a furgon néhány zsák mésszel, akkor hát meszelünk! Biztosan valami jenki furcsaság, és amúgy is mindig tanul valami érdekeset az ember, - győzködtük magunkat. Különben is van róla írás, - így készültünk raktáraink tisztába tételére. (Állítólag így lehetett megakadályozni, hogy a kén ki ne kezdje hajónk acélját.) Akkor hát irány Los Angeles, California!

Négy nap állt rendelkezésünkre – ennyi volt az út – hogy a kívánalmaknak megfelelően fehérre varázsoljuk raktárainkat. A porított meszet kevertük vízzel, s ezt a zagyot fújtuk fel a raktárak falaira. Meg ahova sikerült. Fújtuk egyszer, éppen hogy világosodott a raktár sötétszürkéje. Akkor fújtuk még egyszer, majd még egyszer és még egyszer – akkorra már szépen világított a raktárfalak fehérsége a száradás után, a jól végzett munka örömével nézegettük művünket. Éppen hogy megszáradt az utolsó réteg, már fel is tűntek Los Angeles felhőkarcolói, már amennyi kilátszott belőlük barnás, vöröses füstködből. Horgonyt dobtunk, várakoztunk a vizsgálatra, a pilotra. Az utóbbit szívesebben vettük volna előbbre, mert akkor várható lett volna a gyors kikötés, de nem, jöttek elsőnek az immigration hivatalnokai, a coast guard egyenruhásai, az egészségünket firtató egyedek, az ügynökség aktatáskásai – bocsánat, laptoposai – és az elmaradhatatlan vámhivatal emberei.  Jött egy ellenőr is, aki majdan ellenőrzi raktáraink milyenségét, alkalmas – e a kén szállítására, de ő nagyon hátulra került a rangsorban.

A bevándorlási hivatal embere rögtön leszögezte, hogy partra nem léphetünk, mert nincs vízumunk. (Nem tapodhatja poszt – kommunista lábunk a szabadság megszentelt földjét. Igaz, ezt nem mondta, csak mi gondoltuk.) Miért nem kértünk vízumot két héttel az érkezés előtt? Láttam, hogy parancsnokunk orcáját pír lepi el, és az a pír nem a szégyené, hanem a felháborodásé … tehát mielőtt elküldte volna anyjába a pattanásos arcú, egyenruhás kamaszt, nyelt egy nagyot, s közölte, hogy pár napja kaptuk meg az új desztinációt, idő nem volt a vízumkérésre. Ezen még csámcsogtak egy darabig, de maradt a verdikt, partra nem léphetünk, kivéve a barbát. Akkor ő szolidarít, ő se látogat ki a városba! Jól esett a gesztus, csak éppen értelme nem volt sok. Kezdett nem tetszeni ez a „Loszi”! Megtartották a szokásos pofavizitet, útlevelünkkel a kezünkben álldogáltunk a laptopos szerv előtt, hogy bebizonyíthassuk, mi vagyunk mi. Bebizonyítottuk, de ez csekély mértékben sem vitte előre a dolgok menetét. Jól elszórakoztunk, ők velünk, mi meg gondolatban a jó édesanyjukkal. (Két országban volt részem a pofavizitben: a Szovjetunióban, és az Egyesült Államokban. Véletlen?) És jöttek a vámosok … nézték, Mexikó … oh! - hangzott fel a szájukból. Régebbi bejegyzésre tévedt szemük: Kolumbia! Még nagyobb oh, és már öltöztek át az overállba, nekiláttak módszeresen szétszedni a hajót. De az istennek sem akart előkerülni a vélt kábítószer zsákmány! Csalódottan hagytak fel a kutatással, és – becsületükre legyen mondva – pakolták vissza az előszedett holmit. Volt, aki a kambúzánkat forgatta föl, sok dolga nem akadt, hetek óta fogyókúráztunk, igaz, nem teljesen jószántunkból, alig volt ennivaló a hajón. Sárga könyveink is rendben voltunk, már csak a surveyor véleményére voltunk kíváncsiak. Indiából jöhetett a jóember, fizimiskáját tekintve, - s hamarosan oda is küldtük volna vissza, mert a raktárak megtekintése után fejcsóválva mászott ki a búvónyílásból: „Rozsdás”! – ez volt, a rövid, de annál lesújtóbb véleménye. „Kaparják le, meszeljék le újra!” Hogy az a … és itt következne néhány olyan fonéma, amit nem szívesen idéznék vissza. Tény, hogy helyenként tenyérnyi rozsdafoltokat takart a mész, de ha ez nem volt akadálya, hogy zsákolt cukrot szállítsunk … na, mindegy, raskétát fogtunk, és irány a raktár. Ja, feledtem az ügynököt, aki közölte, mindössze pár órás lesz a rakodás, annyi idő alatt kell elintézni a sztórt, a vízvételezést.

Így telt két napunk, vakarásztuk a rozsdát, meszeltük a foltokat, még a felénél sem jártunk a munkának, mikor szóltak, húzzuk a horgonyt, kikötünk. Éjszaka volt, mire bejutottunk, és láss csodát, egy kénszagú, jól lerakott hajó húzott el mellettünk, a nyílt óceán felé. Adta magát a magyarázat: nem volt hely, másik hajót rakodtak. A pilot meg is erősítette, elcseszték a rakodást, át kellett rakni a kén tekintélyes hányadát. Lehet, hogy rávették az ellenőrt, ne fogadja el rakodásra alkalmasnak a hajónkat, így megúszhatják kötbér fizetése nélkül! Akkor már mindegy volt, part mellé álltunk, s reggelre kelve kezdődhetett a rakodás.

Kaptunk még egy listát, mit tehetünk rakodás alatt, és mit nem. (Ez utóbbiból volt a több.) Nem használhatjuk saját daruinkat. Nagyszerű! Félkamionnyi árut cipelhettünk be, a járón lépcsőzve, festéket, gépalkatrészt, élelmiszert. Aki élt és mozgott, hordta mindenki. Nem nyúlhattunk a rakományhoz, amíg rakodott a hajó. Erre rögtön lett is egy példa, mennyire nem életszerű volt a rendelet: zárt futószalagon érkezett az áru a hajóba, és amikor fordították a csövet az egyik raktárból a másikba, pár tonnányi a fedélzetre zúdult. Ők nem nyúltak hozzá, mert a lapát használatát nem engedélyezte a szakszervezet, mi nem nyúlhattunk hozzá, mert nem … Ott púposkodott a kén a fedélzeten, rosszindulatúan sárgállva – még a kész raktárt sem csukhattuk be miatta. Pár tonna víz is került a hajóba – kéretlenül – a kénport kötötték meg vele, permetezve a sárga masszát, gyanúsan mélyre merültünk, mikor készen lett a hajó. Vizsgálat, órányi talán, és ivóvíz vételezés – alig négy tonna került a tankokba a két hetes útra, előrevetítve a vízkorlátozás rémét. Kevés volt az a víz, nagyon is az! Persze, hogy a tengervíz sótalanítóhoz rendelt alkatrész sem érkezett meg  - csak arra vízre számíthattunk, ami ott lötyögött a tankokban.

Gyors vizsgálat, megszámoltak, annyian megyünk, ahányan jöttünk, és isten veled. Los Angeles! Na, ne kapkodjuk el a búcsúzást, ott éktelenkedett a jókora kupac a fedélzeten, így, amikor eloldották köteleinket, lapátra kaptunk, s gőzerővel hánytuk be a ként a raktárba. Szerencsére, az óceán a nevéhez illően nyugodt volt, így hamarosan a helyére került a rakomány, becsukhattuk a raktárakat, a daruk is ott pihentek a bölcsőjükben … úton voltunk.

Kérem, hadd ne szeressem ennek az országnak a lakóit.

 

Egy teljes szótár itt van, vagy ehhez a bejegyzéshez

Szószedet:

raskéta = rozsdakaparó

barba = parancsnok

surveyor = ellenőr

coast guard = parti őrség

kambúza = élelmiszer raktár

immigration = bevándorlási hivatal

sztór = ellátmány

sárga könyv = egészségügy könyvecske az oltásokról és egyebekről.

Szondamizéria az M/S Radnótin (Trifid sztorija)

Print Friendly and PDF

Ezt a sztorit hozzászólásként kaptam, érdemes közkinccsé tenni:

Amszterdam, 1980. február, M/S Radnóti.
Éppen pár napja szálltam be, az első nagy hajóm volt, tátott szájjal bámultam, hogy Jézusom, ekkora bazi hajót!!! Aszi (gépápoló, lásd Szavak a hullámok hátán című szótár megfelelő szócikkét) voltam, és az első szoli után, ha nincs "idegenvezetőm", még ma is a kijáratot keresném a gépházból. Az egyik éjjel, mikor is tankoltunk, a jól megérdemelt alvókámat töltöttem, mikor is ébresztenek, hogy baj van, keljek, meló van. De hát én csak... Nincs semmi "dehát", menni kell. Mégis mi a gond? Majd meglátod! Csak gyere.
Ok.
Kikászálódtam, magamhoz tértem, látom ám, hogy mindenki aki él és mozog az talpon, és rohadtul szitkozódnak, ránk gépészekre úgy néznek, mint a véres rongyra, meg tele a hócipőjük velünk, mert mindig a gépészekkel van a baj, stb... Jön az első tiszt, szól, hogy öltözzek át, keressek a vödröt, rongyot, stopát (lásd Szavak a hullámok hátán című szótár megfelelő szócikkét), amit csak találok, és irány a dekk (lásd Szavak a hullámok hátán című szótár megfelelő szócikkét). Szófogadó emberként mindent magamhoz vettem, irány a fedélzet. Hát amit ott láttam az elkeserített, nem kicsit, nagyon. A felépítménytől kb. a hajó feléig bokáig érő nehézolaj terítette be dekket. Azért csak bokáig, mert a felesleg szépen engedelmeskedve a gravitáció törvényének,a tengerbe csordogált a hajónk, és a tanker közé. Jézus Máriám! Mi a franc történt itt? Akik már elmerültek rendesen a fekete trutyiban, lapáttal, vödrökkel, meg mindenféle hadra fogható eszközzel próbálták visszatöltögetni a mézszerű olajat a levegőztető csöveken a nehézolaj tartályba. Úgy kb. +2 fok volt, el lehet képzelni, milyen állapotú ilyenkor a nehézolaj.
A lényeg, amiért az a kis incidens történt: az ügyeletes géptiszt felküldte az aszit, hogy szondázza meg az "x" tankot, és szóljon amikor tele, akkor átáll egy másik tankra.
(Az alábbi videó csak illusztráció, amit fényképezőgéppel készítettem amikor beszálltam a Johannéra Nyikolajevben - Seafalcon)

Ok. Az aszi persze úgy gondolta, hogy a tank üres, van bőven ideje mire megtelik, hát szépen beült a szalonba, kajálgatott, olvasgatott. Egyszer csak jön a géptiszt, hogy mi a fene van, az a tank már majdnem tele volt, csak egy keveset kellett rátölteni. Így aztán az a kevés elég sok lett, túl sok lett, mi meg nyakig ültünk a szarban, akarom mondai a nehézolajban. A hollandok persze a hajukat tépték, néhányan azonnali kötél általi halállal fenyegettek bennünket, de szerencsére megúsztuk. Azt nem tudom, hogy hány ezer dollárja bánta a cégnek, de nem kevés, az biztos. Napokig takarítottuk a rengeteg trutymót, még hónapok múltán is szivárgott a fedélzeti berendezések alól a fekete lé. Rémálom volt, persze azt hittem a Radnótin ez lesz legrosszabb, de tévedtem, volt ennél rosszabb "rémálmom" is. De az már egy másik történet. Üdv: 

Trifid

Egy eltűnt vállalat nyomában: volt egyszer egy MAHART (8. rész)

Print Friendly and PDF

Ezt a bejegyzést megtalálta egy SPAM motor, ezért az eredetit töröltem, és újra posztolom. A hozzászólások sajnos elvesznek...

 

Volt egyszer egy MAHART, ahol több mint 1500 tengerész dolgozott. Közöttük volt Moha és Seafalcon is. Milyen is volt ez a cég, amikor fénykora volt, és ez a hatvanas, hetvenes évekre esett?


Olyan volt, hogy volt pénz, de dögivel. Mindenre. Például fogorvosra. A beiruti fogorvos hány, de hány tengerész szájába ültetett arany fogakat! Persze ne matrózokra tessék gondolni. Mivel én személy szerint csak legendákat hallottam, ezért ezeket nem részletezem, de azt tudom, hogy végül a vállalat megelégelte a pofátlanul magas számlákat, és letiltotta. Már a fogsorcsináltatást.

Én is voltam fogorvosnál.

Ez elég régen volt, még a Cegléden hajóztam. Lementünk a Vörös-tengerre, Aqaba kikötőjében rakodtunk ki. Utána Port Szudán volt a berakó kikötő, és mivel volt egy lyukas fogam, ami bár nem fájt, de arra gondoltam, hogy előzzük meg a szudáni fogfájás lehetőségét is, jelentkeztem fogorvoshoz.

Megmondom, volt egy hátsó gondolatom is. Legendákat zengtek a tengerészek az aqabai fogorvosról, és a rendelő felszereltségéről. Hogy ilyen-olyan-amolyan modern… Hát ha az, akkor betömetem, és „élvezem” az otthon akkor még nem látott szuper technikát.

A második tiszt kivitt. Én akkor még a "yes"-t és a "no"-t kicsit kevertem, ennyi volt az angol tudásom. A fogdoki rendelője… hát, nem tudom. Az SZTK-ban modernebb ketyerék voltak. A pasi belenézett a számba, és rögtön kiszúrta a lyukas fogat, ami bár nem fájt, magában hordta az ismert kín lehetőségét. A doki megnézte, vette a kalapácsát, ráhúzott vele, hát a csillagokat láttam.

- Pains? – kérdezte a fogész.

- Fáj? - kérdezte röhögve a második tiszt.

Se válasz, se bólintás, de a reakcióm egyértelmű volt. Kaptam bele csinos, de ideiglenes tömést.

- Majd otthon cseréltesse ki – mondta a doki és mészáros.

Addig nem kellett várni, mert amire a hajóra értünk, kiesett. Mondtam a siornak, aki megígérte, hogy másnap kivisz, akkor is jól jön egy séta a városba.

Másnap kimentünk, a fogorvos elrepült Ammanba, menjünk másnap, mondta egy hölgy. Másnap viszont elindultunk, így a mészáros fogász nem látott többet Aqabában.

Lementünk Port Szudánba, volt vagy négy nap az út. Addigra jól begyulladt, és kaptam egy frankó szájzárat. Ez nem rossz, ha fogyni akarsz. De ha dolgozni kell, és kénytelen vagy löttyön élni, az nem az igazi.

Port Szudánban nem részletezem, mennyit álltunk horgonyon, de amikor beálltunk, az első tiszttel kimentünk „fogorvoshoz”. Ez a helyi kórházban székelt. Az ügynök kivitt, majd otthagyott minket.

Végigmentünk a kórház udvarán, közben szemrevételeztük a körfolyosón fekvő betegeket, meg az őket ellátó, a kecskét fejő termetes feleségeket…

Egy elegantos váróban, egy kulturált doktornak látszó faszi kikérdezett, majd egy vizsgálóba vitt, ahol azt mondta, nyissam ki a szájam.

Mutattam, hogy nem megy. Erre lazán a két mancsával szét akarta feszíteni. Ha volt ilyened, akkor tudod, hogy sok minden lehetséges ebben a galaxisban, de az efféle huncutság nemigen működik.

- Meg kell röntgenezni – nyilatkozta ki a fejéből. Kézen fogott, és elvitt a rögönyözőbe. Hát itt majd hanyatt estem. A legmodernebb Siemens röntgenkészülék meg minden. Lefektettek egy pallóra, ami két kőműves bakra volt fektetve, fejem alá fémkazetta, és surr, meg voltam röntgenve. Amíg előhívták, kaptunk lónyálat, valami helyi kaólát.

Miután megszakértették a felvételt, átvittek egy fogászati kezelőbe. Ott is Siemens szék, meg reflektor, meg hiper-szuper, ihaj-csuhaj, NSZK csúcstechnológia. Az első tiszt beült, mert ugye ő az első, én meg az elválasztó függönyhöz mentem, és átkandikáltam a hodály másik felébe. Nos, ott egy forgatható zongoraszékre kuporodva egy helyi, gennyes arcú, páciens ücsörgött, akinek a felcser beadta a szájába bele az érzéstelenítőt. Aztán átjött, és ugyanazzal a tűvel beadta az első tisztnek is bele a szájába. Ekkor az a meghatározott érzés kerített hatalmába, hogy itt nekem senki bele nem dug a számba semmit, és ez a fogdoki ujjára is vonatkozott.

Tíz perc eltelt, az első tiszt fogát kikapta a fogász. Gyüjjek a székbe, mutatta. Beültem.

- Nyissa ki a száját! – fordított az első tiszt.

- Hát az nem megy…

A fogász megpróbálta szétfeszíteni, de most se nem ment. Fejet csóvált, és felírt antibiotikum injekciót, hogy a második tiszt adja be tizenkét óránként, és ha nyílik a szám, akkor menjek el hozzá, és kihúzza. Természetesen elindultunk, és Ákos, a második tiszt legjobb szórakozása az volt, amikor fél tizenkettőkor megjelentem nála, és tartottam a fenekem egy kellemetes szurira, legyen dél vagy éjfél előtt.

Azért Szueztől nem fordultunk vissza, mert akkor már rendesen tudtam nyitni a számat. El is fogyott a szuri, és mire átértünk a csatornán, az én fogam bizony megint begyulladt, a számat csak résre tudtam nyitni.

Rijekából haza, mert már út elején kértem a váltásomat. A vasútról a fogászhoz vitt az asszony. Az fogott egy kanyarfogót, és úgy, a zárt fogsoron át megfogta, kirántotta, és láss csodát, azonnal elmúlt minden szájzár!

 

 

.

A Farbi, avagy volt egyszer egy MAHART... 7. rész

Print Friendly and PDF

Elöljáróban egy anekdota:

A diploma után 1981. augusztus elején hajóztam be a Tatára, kezdő harmadik tisztként. Nem sokkal később végeztek egy rádiós-gazdasági tiszti tanfolyam hallgatói is. A Tatára behajózott az egyikük. Povi Gyurival sokat beszélgettünk. Egyszer kifejtette nekem a "tutit":
- Pistám, az elképzelhető, hogy a matrózok munkája egyszer felesleges lesz, mert a technika olyan fejlődést hoz, de hogy rádiósra mindig szükség lesz, az biztos!
És a sors fintora, hogy 1999. február 1-én megszűnt a rádiózás (morze) a tengeren, szélnek eresztették a rádiósokat.
Gyurival együtt végzett Farbi, azaz Farbinger Tamás.
Érdemes megnézni az öt perces videót, mert Farbi csinált valami különlegest: épített egy világítótornyot a telkén, ahol évente egyszer sok tengerész összegyűlik a Világítótorony partira. És összegyűjtött sok mindent, kis házi múzeumot is berendezett.

Egy eltűnt cég nyomában: volt egyszer egy MAHART - 6. rész

Print Friendly and PDF
Volt egyszer egy MAHART, ahol több mint 1500 tengerész dolgozott. Közöttük volt Moha és Seafalcon is. Milyen is volt ez a cég, amikor fénykora volt, és ez a hatvanas, hetvenes évekre esett?

Amikor az első hajóra léptem, sok mindent meg kellett tanulnom, és nem elég a munka, azt a sok-sok idegen szót is, amit az öreg tengerészek beszéd közben használtak. Galacon szálltam be a MS Hévízre, majd átmentünk Rénibe. Nos több szó is volt, ami elég rejtélyesnek hangzott, nem tudtam hova tegyem őket, mert ha elhangzottak hamarosan egyedül találtam magam. Ezek a biznyák a kremplin és a kászenyka szavak voltak.

Nos, nem kellett túl sokáig várnom hamarosan kiderült a jelentésük. A kremplint és a kászenykát a tengerész Beirutban vásárolta meg olcsón, és a biznyák végrehajtása során átalakult rubellé, majd a rubel újra kászenykává és kremplinné Beirutban, azok megint rubellé Réniben.

Ahhoz hogy a kremplin és a kéászenyka rubelesdejen kellett egy buxir is, amelyik a hajó mellé jött, és olyankor engem elküldtek az orrba, figyelni, hogy nem jön-e a hajó felé valamilyen gyanús csónak.

Hát, megmondom, semmi nem jött, de én bizony nem láttam, metamorfózist, hogyan alakul a több tízezer kászenyka  (kendő) és a több száz méter kremplin (jersey) rubellé. A biznyák (üzlet) tárgya szépen átvándorolt a buxirba (kikötői vontató), a rubelek a merész tengerészek zsebébe.

Az első hajómon nem vettek be az öregek bizniszébe. Kezdő voltam, és tán látszott rajtam, hogy bár mohón hallgattam a sztorikat, valahogy nem vagyok alkalmas az efféle akciók lebonyolítására. Biznyákos sztorik persze voltak.

Nekem a csetür kolor tetszett akkoriban a legjobban. Ez a lóbőr kosztüm korszak után volt (vagy előtt, de ez nem lényeges). A biznyák korszakokra oszlott. A lóbőr kosztüm Beirutból vándorolt a reni tanárnőkhöz, akik annyian voltak, hogy Dunát lehetett volna rekeszteni velük (akkoriban minden kurva tanárnőnek mondta magát akár a Szarosseggű Valentyina vagy a Lófejű Ludmilla vagy bármelyik másik...).

De a csetür kolorról akarok még szólni (csetür - négy, ha valaki nem tanult volna oroszt, a kolor meg szín, ha nem tanultál volna angolt), azaz a négyszínű golyóstollról. megvesztek érte az oroszok, nagy biznyák volt, ezrével hozták a magyar hajók.

Egy alkalommal az esett meg, hogy a reni tartózkodásba beleesett május elseje is, ami arrafelé igen méretes, masszív ünnepnek számított. Nos, a városi Komszomol meghívta a hajó KISZ szervezetét (ami volt vagy nem, de papíron mindenképp létezett), hogy vennének részt a városi felvonuláson és az ünnepségen.

A hajó ifjúkommunistái kitettek magukért. Hatalmas transzparenst fabrikáltak, ráírták cirill betűkkel, hogy Szlava KPSzSz (Éljen a Párt), és büszkén vitték ki a kapun. A vámosok ez alkalommal nem kekeckedtek, nem motoztak antielvtársi módon mint máskor, sőt, meg is tapsolták a magyar hajó legénységét, lám, milyen kedves fiúk, milyen elvtársak, meg kommunisták, meg minden.

A transzparenst vivő négy tengerész már eléggé rogyadozott, és igyekezett eltűnni a vámosok szeme elől, mert elég dög nehéz volt, amit cipeltek. Alig várták, hogy a pár száz méterre levő tengerészklubhoz érjenek, befordultak, és elfelejtettek ők minden felvonulást, ünnepséget, pártot, komszomlot... A klub mögött várakozó orosz biznyákosokkal nekiestek a dupla falú transzparensnek, kivették belőle a több ezer csetür kolort, és a megürült táblával, de rubelekkel tömött zsebbel folytatták az útjukat.

Kíváncsi lennék, hogy a vámosok "rá-e jöttek-e", hogyan került akkor az a rengetek golyóstoll Rénibe?

A történet igaz.

Legfeljebb más tengerész másképp tudja.

De az is igaz!

Egy eltűnt cég nyomában: volt egyszer egy MAHART - 5. rész

Print Friendly and PDF
Volt egyszer egy MAHART, ahol több mint 1500 tengerész dolgozott. Közöttük volt Moha és Seafalcon is. Milyen is volt ez a cég, amikor fénykora volt, és ez a hatvanas, hetvenes évekre esett?
Sok dolgot nem szerettünk, de ezt hiszem, minden volt kollégámra vonatkozik, örömmel hallotta ha a parancsnok kimondta:
- Shelterbe megyünk... - minden arc kisimult, mindenki örült, mindenki azonnal jobban érezte magát.
Ez olyan volt, mint valami varázsszó: a békét jelentette a háborgó tengeren. A megnyugvást a veszettül hánykolódó hajózás után. A nyugodt körülményke között elfogyasztott vacsorást, és mély, frissítő alvást, amikor nem dobott ki minket az ágy! Ugyanis a varázsszó mindig akkor hangzott el, ha a hajó viharban volt, és olyan erős volt már, hogy az észérvek amellett szóltak, hogy keressünk menedéket, dobjunk horgonyt egy szélvédett öbölben, és várjuk meg, amíg az idő megjavul.
Mindenkinek van mesélni való élménye a shelterekről, és a különböző parancsnokokról.
Én legszívesebben a Tata motorosra emlékszem, ahol olyan parancsnok volt, aki bele nem vitte volna a hajót egy közepes viharba se. Ha jött a 7-es erősségű szél, már jött is fel a hídra és elkezdte a térképet tanulmányozni, hova menjünk menedékbe. Mindig alaposan megfontolta a dolgot, és lehető legjobb helyet kereste ki. Ha a Kelet-Földközin volt dolgunk, akkor Kréta szigete alatt hajóztunk mindig, hogy az északi széltől védve legyünk.
Nos a parancsnok egyik alkalommal rábökött a térképre:
- Itt dobunk horgonyt! Itt egy jó kocsma van, alig egy kilométerre az öböltől!
Természetesen ez olyan érv volt, ami előtt mindenki meghajolt, meg amúgy is, ő döntött, mi csak egyetérthettünk.
Shelterbe már érkezni is gyönyörűség volt. A hánykolódás egyre kisebb volt, a hullámok csökkentek, a szél csak jóval később, de szigetközelben már nem volt olyan ereje, hogy felkorbácsolja az öböl vizét. Aztán hamarost az is az árboc fölött fütyült igazán. A partot, amennyire csak lehetett, megközelítettük, és ledobtuk a horgonyt. (Nagyjából azon a vidéken, amit a térkép mutat.
agyobb térképre váltás
Másnap ebéd után mentőcsónakot le, és a legszárazabbak: irány a kocsma. A csónak nem maradhat őrizetlenül. Valakinek vigyázni kell. Én akkor kezdő harmadik tiszt voltam, a pia sosem vonzott nagyon, hát én maradtam, és a második pincér.
Amíg a szomjasok kocsmalátogatáson vettek részt, addig mi sétáltunk, süttettük a hasunk a napocskával, fürödtünk, elvoltunk.
Aztán egyszer csak észrevettünk két fürdőzőt. Nem messze tőlünk, egy fiú és egy lány. Odaúsztunk, szóba elegyedtünk velük, kijöttünk, ők maradtak. Mi újra be, úszkálás, ők még mindig fürödték a maratonit.
Gondolom, már nagyon unhatták a vizes banánt, amikor kijöttek.
Nudisták voltak.
Naná, hogy nem másztunk le róluk... Amikor a többiek megérkeztek, bementek megint a vízbe, így aztán dunsztom nem volt, hol tartották a ruhájukat. Szegények, nem gondolták volna, hogy egy ilyen elhagyatott öbölben hirtelen ennyi tengerész veszi őket körül.
Ők azt gondolhatták, amikor az öbölhöz értek, hogy a világ végén, mindentől távol lehetnek, nekünk meg ez az öböl volt a kapocs a világgal.
Ha most azt kérdezed, hogy 1981-ben ez legális volt-e, azt mondom, nem. Addig nem léphet senki partra, amíg az immigrationtől (bevándorlási hivatal) nem kap rá engedélyt.
A barba vállalta ezt a rizikót.
És addig maradtunk, amíg az idő valóban le nem csendesedett (3-4-re), sokszor már a központból kérdeztek rá, hogy ugyan meddig óhajt még ácsorogni?
Aztán eljöttem a Maharttól, és ezzel a shelterezés is megszűnt. Egy hajóbérlő se nézi jó szemmel, ha a hajó áll. Akármilyen vihar van, menni kell. Közel húsz év alatt talán háromszor voltam shelterben, és egyszer én álltam le Marseille-nél (Napló a Petráról, második behajózás), majd itt is olvasható lesz!

Egy eltűnt cég nyomában: volt egyszer egy Mahart 2.

Print Friendly and PDF

Volt egyszer egy MAHART, ahol több, mint 1500 tengerész dolgozott. Közöttük volt Moha és Seafalcon is. Milyen is volt ez a cég, amikor fénykora volt, és ez a hatvanas, hetvenes évekre esett?

A cégen belül "sok volt a tengerész, kevés a fóka". Magyarán, túl sokan pályáztak "nagy hajóra", azaz a távol-keleti járatokra. Nekem nem volt szerencsém eljutni oda "nagy hajóval". Egyszer voltam, mégpedig a Budapest utolsó útján. Ez 1977 vége, 1978 eleje volt.

Klikk a képre, és a Hajóregiszter oldalára jutsz, ahol a hajó adatai vannak.

A nagyobbik fiam abban az évben, 1977 júniusában született. Előtte sokat voltam hajón, hogy legyen bőven szabadságom, mert a születés után minél tovább akartam itthon maradni. Augusztus elején még volt szabadságom elég, kitartott volna ősz végéig. De behívtak a személyzetvezénylésre. Felajánlotta az akkori osztályvezető, hogy lemehetek a Budapestre, amelyik akkoriban Távol-Keleten járt. naná, hogy fülig ért a szám, és ezt nem tudtam a feleségem elől se eltitkolni, aki elkísért, és ott állt mellettem. De tekintettel arra, hogy megígértem neki, itthon maradok, ameddig lehet, nemet mondtam.

- Tudja, ha most nem megy le, akkor mikor jut le nagy hajóra? - zsarolt az osztályvezető.

Nem volt nehéz engednem. Az asszony se ágállt ellene, nem is hibáztatott. Így leutaztam Amszterdamba, és beszálltam. Igazából nem éreztem magam túl jól. Nem tartoztam a benfentesek közé. Nem voltam igazi "nagy hajós". A munkám elvégeztem, a kikötőkben kijártam... Az, hogy nem igazán éreztem jól magam, a kaja is hozzájárult. A kambúzában hiány volt, amikor a parancsnok átvette a hajót, és rajtunk spórolta meg. Zsíros kenyeret ettünk, meg szalonnát, meg kenyeret zsírral, meg szalonnával. De legalább hagyma volt mindkettőhöz. Akkor kerültem 100 kiló fölé, és azóta se sikerült tartósan kevesebb lenni.

Később kiderült, hogy ez volt a Budapest utolsó útja. Visszajöttünk, és Antwerpenben műtrágyát raktunk be Beirutnak, onnan Manfredonia volt az újabb berakó, és a Budapest kikerült a távolt-keleti utakról.

De én nem búsultam, mert akkor mentem a Főiskolára. A BME Hajózási Főiskolai Karára felvettek, vállalati ösztöndíjat kaptunk (ketten voltunk). Azért fricska itt is volt. Mert az előző évfolyam ösztöndíjasai átlagfizetést kaptak, nekünk már csak tanulmányi ösztöndíj "jutott". Így az előre kiszámított pénz felét se kaptuk. Nekem akkor volt egy éves a fiam, a feleségem Gyesen volt, így nem volt mit tenni, jeles, kitűnő bizonyítványt kellett hozni, ha ösztöndíjat akartam.

Az államvizsga pazarul sikerült. A szakdolgozatomra az óvásnál megkaptam a jelest, annak ellenére, hogy a bíráló 3-ast adott. A tanárok lésőbb azt mondták, hogy ilyenről nem tudnak az egyetemen, mert védéskor legfeljebb egy jegyet szoktak emelni. A vizsgabizottság elnöke a vállalat vezérigazgatója volt.

- Székely elvtárs, meglátja, meglesz ennek a szép diplomának a jutalma! - mondta, és én elhittem, mert miért ne. Gondolkodóba csak akkor estem, amikor a fizetésemet megállapították, és a matrózi fizetésemből levettek ötven forintot, hogy ne legyen bérfeszültség a harmadik tisztek között. Szóval éreztem, a szocialista "megbecsülést", és a vezetők szavahihetőségét.

És nyilván azért, mert az szeméylzetvenylésen "kisegítettem" a  beosztót 1977-ben, utána nagy hajónak hírét se láttam. Sokat gondolkoztam, hogy miért történt ez így? Lehet, hogy amiatt, mert nekem sosem volt bőr a pofámon arra, hogy whiskyt, cigarettát, borítékot dugjak a beosztónak... mert hogy ilyen rendszeresen megtörtént, azt akkor láttam, amikor magam is a Központban dolgoztam egy ideig.

Kép: a Tata motoros, ahol kezdő harmadik tiszt voltam.

Tehát a Központba egy erős lumbágó hozott. Hazajöttem a Somogyról márciusban (második tisztként), és azonnal táppénzre vettek. Októberben úgy írtak ki, ha nem hajózom egy-két évig. Négy év lett belőle. A személyzetvezénylésen dolgoztam, közben elvégeztem a SZÁMALK három éves rendszerszervezői szaktanfolyamát. Persze tanulmányi ösztöndíjjal, ami csak annyit jelentett, hogy elengedtek az előadásokra. Aztán négy év után vissza akartam jönni hajózni. Nehezen ment. Minden a személyzeti főosztályvezetőn múlott.

- Miért Pista? - kérdezte.

- Anyagi okok miatt - mondtam.

- A főkönyvelő mit mond? - kérdezte a főosztályvezető.

- Nem akar engedni - mondtam az igazságnak megfelelően. Ugyanis az volt a véleménye, ha elvégeztem az iskolát, dolgozzam annak megfelelő beosztásban.

- Ha nem akarja, akkor jöhet! - mondta a főosztályvezető, és most láttam, milyen jó, hogy a két vezető szívből utálta egymást, ahol lehetett betartottak egymásnak. Így visszakerültem hajózni.

Csak a rendszerváltás után kerültem a Csokonaira, de akkor az már Brazíliába járt. Az persze nem volt rossz! És kétszer is hajóztam rajta, egyszer harmadik tisztként, majd visszamentem elsőnek, mert a szabadságom alatt megszereztem az első tiszti képesítést.

Milyen érdekes az élet. 1992-ben indult az utolsó első tiszti tanfolyam a Mahartnál. Ők fizetett szabadságot kaptak, én már egyénileg készültem fel, nekikk mindent megszervezett a vállalat, nekünk mindent magunknak kellett intézni. lehet, hogy ez is hozzájárult, hogy egyre vékonyabbnak éreztem azt a szálat ami a Maharthoz köt.

Ami akkor szakadt el, amikor 1993 januárjában készültem volna a beígért hajóra, a Bodrogra.

- Jaj Pista, most nem megy, már lement más... - mondta a beosztó a legnagyobb csodálkozásomra. nem szóltam egy szót sem, de azonnal elmentem az akkoriban alakult tengerészközvetítő ügynökséghez, és amikor kaptam egy hűtőhajót márciusban, kiléptem a Maharttól.

Feedek
Megosztás

Címke lista

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

HTML

ingyenes webstatisztika