A Seafalcon mesél

Hét végén elfogyott a kenyér. Azt mondja a Seafalconné:
- Isti, nem akarsz kiflit sütni? Olyan jól tudod!
Hát lehet ennek ellent állni? Ugye, hogy nem. És ha már kifli, akkor legyen kenyér is. A kenyérrel nem sokat faxniztam:
1/2 kiló finom liszt, 10 deka tönkölybúza liszt, 10 deka rozsliszt. Sót nem tettem bele, mert a legutóbbi sajtkészítésnél sós sajtot csináltam, és annak az íróját használtam fel, ami dög sós volt (a sajt viszont nagyon kellemesen sós!) 3 dekányi élesztőt megfuttattam cukros vízben, összegyúrtam, kelesztettem másfél órát, majd összegyúrtam, formába tettem, majd be a sütőbe 50 fokra állítva. Húsz perc alatt szépen újra feljött, ekkor ráturbóztam 200 fokra. Amikor barnulni kezdett a sütő aljába toltam egy tepsit egy centinyi vízzel. Kisült, és kész...
A kiflihez a receptet most Gizitől szereztem. Ez hidegen kelesztett, de itt most én bemószerolom Gizit, mert működ a recept meleg kelesztéssel is! Annyi a változtatás, hogy szintén sós savót használtam hozzá.
És még egy dolgot hozzátettem, mint a nagy és hatalmam eszem megnyilvánulását:
Négy kiflit az összecsavarás előtt megkentem gyömbéres fokhagymával, a másik négyet meg zöld magkrémmel. Igazság szerint, tizenkét darab kiflit állt szándékomban, de nyolc mellett nem volt hely még négynek. Így a harmadik adag egybe sült, cipónak.
Hát ne tudd meg, hogy milyen finomak lettek! Harapható, nem összelapuló, ha kiszúrod és kiereszti a levegőjét...
Amióta sütök kenyeret és kifliket, sajnálom a pékeket. Az igaziakat, akik tudnának kenyeret és kiflit, meg zsömlét is sütni, ha nem kellene a szakmát feladni a "modern" pékgépek miatt.

1986 januárjában rohadt hideg tél volt. Egy péntek délután elkezdett zuhogni a hó, és a hókotróknak ugye csak hétfőn kezdődött a munkaideje, hát tojtak a pestiekre, minket meg ellepet... és megfagyott... és hétfő reggel nem volt kenyér szállítás!
- Jaj Istenem, most mi lesz? - sopánkodott az anyósom, aki nagyon kenyeres volt. - Nem tudok kenyér nélkül létezni!
- Majd sütök én, nagymama! - nyugtattam meg.
Úgy is lett. Nekiálltam az első kenyerem megalkotásához. Tudtam, hogyan kell készíteni, mert a hajókon szívesen lebzseltem a szakácsok körül, ellestem a gyakorlatot, és elraktároztam, mint elméletet. tehát eljött az ideje, hogy elővezessem a kenyeret a tudatom rejtekéből.
Megsütöttem.
Mit mondjak, remek lett!
Szép barna-piros a héja, voltak jó kis rücskök rajta, ami letörésre ingerelte az asszonynépeket.
Kihűlt.
Megkóstolták.
Izgatottan vártam a kritikát.
- Finom! - mondta mosolyogva az anyósom. - És ha holnap is sütsz, sokkal jobb lesz, ha meg is sózod...
Másnap süttem, sóztam... és nagymama kérésére ezután minden másnap megismételtem. Hónapokig nem érdekelt senkit az ABC, van-e kenyér, vagy se. Aztán behajóztam, és "leszoktak" a jóságról, de azóta a kenyérsütés nem gond.
Cifrázom, teszek bele krumplit, vagy kukoricalisztet, vagy rozsliszttel keverem...
Ebbe főtt krumplit reszeltem, a héján a barna foltok attól vannak, hogy azok így sültek meg.

Ez egy kiló liszttel készült, nem készültem rá, tehát kovász nem volt, és vasárnap lévén szárított élesztőt kellett elővennem. Egy csomaggal ment a lisztbe, meghintettem egy evőkanál sóval, belereszeltem négy kisebb főtt krumplit, adtam hozzá langyos vizet, amennyit felvett, és jól összegyúrtam, majd megkelesztettem. Aztán bekerült a maximumra hevített sütőbe, negyed órán keresztül így sütöttem, majd visszavettem 200 fokra, betettem egy kis lábaskában 2 decinyi vizet a rács alá, hogy gőzölődjön egy kicsit a héja.
Itt az eredmény. A fénykép alá beteszek egy videót amit Erdélyben készítettem, és megnézheted, hogy  zágoni vendéglátóink hogyan sütötték a kenyeret Húsvétra. Egy kerek gyönyörűséget mi is kaptunk belőle!

A húsvétot Romániában töltöttük. Három nap Erdélyben, majd Bukarest, ahol a vasárnap déli ortodox misét meghallgattuk...

Az erdélyi út utolsó állomása Zágon volt, ahol kedves vendéglátónk efféle finomságokkal kedveskedett (ahogyan azt a videó elmeséli):

Ciabatta? Mit mond neked ez az olasz kenyérféle? Ha ettél, akkor összefut a nyál a szádban, és valami olyasmit mondasz magadban, hogy minden francia kenyér elbújhat mellette, egy látványpékség sem képes még csak megközelítően ilyen finomságot előállítani.

Megmondom őszintén, olasz "szakosnak" tartom magam, de még nem ettem. Illetve ez igaz volt ma délután kettőig... és abban is biztos vagyok, hogy egy igaz, olasz ciabatta teljesen más, ám ahogyan a recepteket keresgéltem, rájöttem, hogy ebből is van sokféle. Tovább»