Az Akai Hírmondóba írta a feleségem az álábbi kis írást:

Mit jelent Aka a tengerésznek?

(a feleség szemével)

Annyi, annyi távoli táj látványa után a hazai kirándulások közben felbukkanó falu. Járjuk az országot, parasztházakat nézünk, de nem is feltétlen a vásárlás szándékával. Vajon mi az az erő, ami kérlelhetetlenül visszahúz ide? Vannak még szép falvak, házak.

Mégis, újra és újra Aka.

Miféle mágnesként hat a korlátnál szemet, lelket gyönyörködtető dimbes-dombos, hegyes-völgyes kép, mely felemel és marasztal. Mintha sűrítve megtestesítené a tengerész számára a gyermekkorból megmaradt vágyakat. A tengeren a látóhatárig röpítette a látvány. Magam is láttam, rögzítették a fotók, a diák, a filmek. Tudom, számára már nem kellenek a messzire vezető távlatok, zord, magas hegyek lelket összezsugorító bezáró kerete sem.

Az ő számára Aka kell, a kedves táj a kis faluval. Sokféle szárazföld egyetlen ideszögező szigete. Itt a Dunántúl gyermekkorban rögzült aurája kíséri mindenütt. Az emberléptékű falu, az itteni emberek kedvességével.

Nem csoda hát, ha a férj tengerről érkező sms-ei párbajoznak a feleség itthonról válaszolóival: mAKAcsul, AKArom, AKÁrmerre, AKÁrhol... és még sorolhatnám az ilyen szógyűjteményt, gyerekeink mosolyát, a rajongásukban gyerekké lett szüleiken.

Az idilli képek mellett természetesen volt más is. A felújítás romantikája. Vételkor: jó, majd néhány cserepet kicserélünk, hát… új tető kell! Ehhez majd további hajózás. Éjszaka ébredés, kipp-kopp. Éppen a födém sártapasztása miatt nem tiszta víz jelezte a tengerész feje búbján, odakint bizony az ég van leesőben. Ilyet sokat látott a tengeren, akkor a dőlésszöggel harcolt, itthon a megmaradt födémen levő fólia kiszakadásaival. Az egész nyárból az a három hét volt zuhogó esős, amíg nem védett az új tető a régi-új cserepeivel. Mikor a csillárból is ömlött a víz, irány Budapest. Ott csak egy napig volt maradás, hiszen helyben kellett védeni a házban lévő holmikat. Ha abban az egy napban nem is esett, Mórhoz közelítve már a villámok fényei üzentek: akár éjjel háromkor lehet a ház legmagasabb fokán bokáig érő vízben söprűvel a kézben tengerészkedni.

Aztán valódi vízen, messzi tengereken gyűjteni a további házfelújításra valót.

Hazajőve a ferihegyi leszállás után is repült, de már lelke repítette a több éves autóval Akára. Örült, hogy már ez is van, az is van, tett-vett a ház körül, de itthon mindig felgyorsult az idő múlása, újra tenger, újra haza, újra tenger. Ha ment, most is megörökítette filmeken az Óperenciák szépségeit, de már nem ifjú kora lelkesedésével, mikor felfedezni akarta az egész világot. Ma már Akát akarja felfedezni az év tizenkét hónapjának pompájával. Ez év augusztus végén HAZAJÖTT. Sokat szépült a ház, kívül belül. Már nem létkérdés a pénzkeresés a messzi vizeken. A kertben lassan lehull az utolsó falevél, s a kopasz ágak között ölel a dombok karéja, a házban a fehér falak között duruzsol a cserépkályha. Kell ennél több?

Juhász Gyula szavait kicsit másítva hallgatom:

Ma nem üzennek hívó távlatok,

Ma kikötöttünk, Akán álmodok.