Június 18. hétfő, New Ross.
Szép, verőfényes reggelre ébredtünk, az írek reggel nyolckor kezdik a műszakot, ami hajóidő szerint kilenc, így elég volt negyed nyolckor kelnem.

Tetszik ez a nép

Raktárnyitás, és hajszálpontosan kilenckor megindult a szállítószalag, s megindult a porrá őrölt cinkérc.
Kisétáltam a parti raktárba, megnézni, hogyan dolgoznak. Egy buldózer kanalazta a porított ércet, egy hatalmas tölcsérbe borította, és a szállítószalag a hajóba hozza. A munkagép vezetője egy egyszerű pormaszkot viselt. Milyen lehet a szerencsétlen tüdeje, hiszen az ilyen maszk nem túl nagy védelem a nehézfém finom, szállongó pora ellen? Nem tudom, mennyi ideig dolgozik, de nem irigylem!
Mint ahogy az angliai Sharpness-ben is buldózer teríti el a raktárba a hajóból kirakott cementet, s a vezető ott lenyomja keményen a tizennégy órás műszakot (reggel hattól este nyolcig)! Annak a raktárnak az ajtaja zárva, s a parányi réseken csak úgy gomolyog a cementpor, hogy még azt is megköhögteti, aki elsétál a raktár mellett.
Úgy dolgoznak, mint az ördögök. És pontosan, jól, vigyáznak a hajóra és a rakományra (
nem úgy, mint a hollandok
), a rakodó-berendezésnél óránként váltják egymást, egy órát felügyelik a szívófejet, egy órát a zsákológépnél, egy órát a villás targoncán dolgoznak, s folytatják. Csak a raktári buldózerest nem váltja senki...
Nem véletlen, hogy ezek a brit népek, a telepeseik olyan virágzó országokat hoztak létre, mint az USA, Ausztrália... Itt persze nem a katonai erőről beszélek, hanem a farmerokról, akik a hazától távol is valószínűleg ugyanilyen lelkesen, és jól dolgoztak...
Politikáról, hatalomról, angol-ír ellentétről most nincs szó. Csak a hétköznapi emberről.
Tetszik ez a nép.
Nyilván azért fogott meg, mert itt, az Isten háta mögötti kisvárosokban még megmaradt valami a brit életből... Itt kevés a bevándorló, színes bőrűt alig látni, azokkal is csak Berkely-ben találkoztam. Nem mintha bajom lenne velük, mert ma már hozzátartoznak az angolokhoz.

Június 19. kedd, New Ross, úton.
Hajnalban felkeltem meghallgatni az időjárást. Egy kicsit tele a barba hócipője az állandó (árapályhoz kötött) hajnali indulásokkal. Ma fél ötkor volt manőver.

A kivándorlóhajó

 

A révkalauzzal a New Ross-ban horgonyzó múzeumhajóról beszélgettem.

Ugyanis a városka hídjánál ott áll a 458 bruttó regisztertonnás Dunbrody hiteles másolata. Ha másról nem híres, mint arról, hogy a Kennedy család őse ezzel vándorolt ki Amerikába, már ezért is szóra érdemes.

A hajó kivándorlókat szállított az újvilágba. Azt nem tudom, hány "fordulót" tett meg. Zoli és Horácz megnézte, és be is hozta a múzeumi belépőt, ami egy korabeli jegy másolata. Mi mindent tudunk meg a jegyről? Először is azt, hogy hajdanán Mrs. Ellen Fitzgerald (76 éves) fizetett érte három font tíz shillinget érte. A hajójegyet 1849. március 18-án állították ki. Ezért elhelyezést kapott a fedélközben, hozhatott magával egy összesen 10 köbláb űrméretű csomagot. "Hetente nem kevesebbszer, mint kétszer" (így a jegyen lévő szerződés szövege) osztottak élelmet: 3 és fél font kétszersült, 3 és fél font mindenféle "egyéb lisztárú", rizs vagy kiadagolt burgonya, és napi háromnegyed gallon víz járt a jeggyel. Aláírta a William Graves & Son nevében William Graves sk. A jegy át nem ruházható.
Az út 6-10 hétig tartott.
Ha valaki látta a háromárbocos brigget, akkor nehéz elképzelnie, hogy ez a pici hajó ennyi embert át tudott szállítani az Újvilágba. Persze az akkori ember más volt. Másak az igények, minél szegényebb volt valaki, annál inkább elviselhető volt az út viszontagsága. Bemutatnak két utast, az egyik egy szegény asszony, aki miután kifizette a viteldíjat mindössze 55 pennyvel a zsebében vágott neki az útnak. Ennyi volt nála, ebből vehetett "élelem-kiegészítést", ha akart... Ő az irtózatos éhínség elől menekült, 1849-ben.
Persze egy ilyen hajón a tisztek élete se volt fenékig tejfel. A parancsnok kiváltsága mindössze annyi volt, hogy a kabinján volt ágy és nem priccs. A legénységet az orrban zsúfolták össze. Nekik járt egy, és a kivándorló száznak egy másik "toalett".
Amikor a hajó elindult, akkor az utasok 85%-ára szerezték be az élelmet, mert mindig számoltak a "természetes elhullással".
El tudom képzelni, hogy akik ilyen utazásra vállalkoztak, azok igencsak elkeseredett emberek lehettek, és amikor megérkeztek, hatalmas elánnal vetették magukat munkába az ingyen földeken, örömmel építették a magukét, s megbecsülték a szabadságot.
Érdekelt, hogyan tudott egy korabeli vitorlás hajó felmenni a folyón? Többször törtem az agyam, hogy a brit hajósok vajon mennyire használták ki a hajózható folyóikat régen? Mert ma igen sok folyón van kikötő tengerjárók részére, de ez a géphajók kora. A pilot adta meg a választ:
- Az árapályt használták, chief -, mondta az egyébként nem túl közlékeny férfi. - Amíg hozta őket a dagály, jöttek, aztán az apály idejére megálltak. Ezt a hidat is, ami félúton van a tenger felé, száz éve úgy építették, hogy a vitorlás hajók rásodródtak, és rákötöttek, várva a következő dagályt.

Mayday, Mayday, Mayday

Aki nem tudná, annak elárulom: ha valaki ma S.O.S. alkalmazásával kérne segítséget, annak igen sok időbe telne megmagyarázni, hogy mit is akar. Ma a segítség kérés hívószava a "mayday".
Éppen végeztem a déli pont bejegyzésével, amikor meghallottam Bantry Coast Gardot, hogy kérdezi: ki adott mayday jelzést? Megnéztem az órám, 12:40 volt. Öt perc múlva jött az adás, Bantry C.G.-tól, hogy egy hajó az 51 fok észak és 10 fok nyugati pozícióban veszélyben van, s kérte a közeli hajókat, hogy jelentkezzenek. Az egyik hajót, amelyik közelebb volt mint, mi, elutasítottak, így nem is jelentkeztem be.
Nem volt még egy óra, amikor közölték, hogy egy repülőgép, egy helikopter és egy hadihajó indult a mentésre, és a közelben tartózkodó halászhajó is elindult menteni.
Nem sokkal ezután meghallottam, hogy a
Watchdog 72
hívójelre hallgató repülő jelenti, hogy tíz perc múlva a körzetben van. A
Rescue 115
hívójelű helikopter jelentkezett utána, ők is úton voltak.
Meg kell jegyezni, hogy a megadott pozíció meglehetősen hiányos, mert csak fokokat tudtak közölni, és ha 51 és 52 északi szélesség között valamint a 10 és 11 fok nyugati hosszúság közötti területet át akarják kutatni, akkor az mintegy 2400 négyzetmérföldes területet jelent, ami szép nagybirtok lenne a szárazföldön.
A Watchdog 72 pilótája meg is kérdezte, hogy a parti őrség szerint van-e értelme ekkora területet átkutatni. Az idő délnyugati 5/7-es volt, ami már hullámos tengert jelent, és aki nem próbálta, nem tudja, hogy egy vízben levő embert egy száz méteres körzetben szinte alig lehet felfedezni! Itt persze valamilyen hajót kerestek, de ha felborult vitorlásról van szó, a helyzet ugyanolyan reménytelen...
Szóval sajnálatra méltó helyzetben voltak a bajbajutottak.
A következő rádióforgalmazásnál hallottam, hogy a parti őrség rádiósa nyelvi nehézségekre hívta fel a pilóták figyelmét, ha megtalálnák őket.
Akkor, ha hajóról van szó, távol-keleti tisztek lehetnek, ha vitorlás, nagy valószínűséggel franciák. Ugyanis ők azok, akik elvből nem tanulnak angolul.
Délután fél ötkor megoldódott a helyzet.
A vitorlás, mert az volt közelebb sodródott, és megjavult a rádiókapcsolat. Az árboca eltört, ezért kerültek bajba. Persze franciák voltak. Hogyan mondta még Marseille-ben egy kikötői melós:
- Aki beszélni akar velünk, tanuljon meg franciául...
Lehet, hogy csak a szokásos öntelt duma volt?
Hogy ezek elkezdenek angolul tanulni, az biztos! Vagy csak francia vizeken vitorláznak ezentúl.
Szabolcs ma érettségizett. Jó lett volna otthon lenni! Kíváncsi lettem volna, milyen érzésekkel jön haza a vizsga után. Ezzel befejezte a pályafutását a Móricz Zsigmond gimnáziumban! Pedig mintha tegnap lett volna, hogy hetedikben jött haza panaszkodva, hogy utálja a Tauszt, és íme, az egyik legjobb barátja lett! Ja, szegény kiesett a Színművészeti harmadik fordulóján. Biztos valami protekciós nyálgép jutott be helyette.

Június 20. szerda, úton.
Hajnalban rádión összejöttem Velkey Andrással. A Calisbrooke cégnél van, én is tárgyaltam velük. Falmouth-ban olajoznak, utána Cadizba mennek. Bellyei Csaba a parancsnok, vele a Dinán hajóztam 1989-ben, akkor újrakezdő második tiszt voltam.
Bandi második tiszt, azt mondja, nem is akar továbblépni, elég a második tiszti beosztás, szeret turistáskodni, és az biztos, hogy második tisztnek lenni a világ legjobb dolga. Nincs felelősség, elvégzi a munkáját, kijavítja a térképeket, és mehet.
Persze van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezért maradt olyan sokáig a Mahartnál is.