Az alábbi rövid történet a Bonzsúr Indonézia című könyvemből való. A nevek költöttek, de a sztori szóról szóra így esett meg a Székesfehérvár motoroson. Ezen a hazajárón 1975-76 között hajóztam, tehát valamikor akkor.

 

– Dög meleg van – állapította meg Francia Róbert.

– Az… – mondta Csáki. – Nem is megyek napra, jobb lesz bent a konyhában. Nem akarok úgy járni, mint Aqabában, vagy húsz évvel ezelőtt…

– Na, mesélj, hadd halljuk…!

Klára megérkezett, csinos fehér sort feszült rajta, és szellős fehér, ujjatlan blúzt vett hozzá. Fehér volt a papucsa is. Férje mellé ült, ránevetett, és elkérte a sörösüveget. Aprót kortyolt, majd visszaadta.

– Hát, mint mondtam, Aqabában jártunk a hazajáróval – kezdte Csáki a beígért sztorit. – Tudja, Klárika abban a jordániai kikötőben, dög meleg tud lenni… Megszorul a levegő a hegyek között, a sziklák csak úgy izzanak, tűz a nap, szenved az ember, ha nincs légkondicionálás a hajón.

– Melyik hazajárón volt eredetileg légkondi…? – kérdezett közbe Csóka. – Egyiken se, csak jóval később szereltek be a szalonokba. A kabinok borzalmasak voltak – adta meg saját magának a választ.

– Szóval végzek az ebéddel, ki is osztottam a csirkét, merthogy vasárnap volt –, magyarázta a szakács. – A vacsorával nem kellett vacakolnom, a hidegtál nem nagy dolog, tehát gondoltam, felmegyek egy cseppet napozni. Nézzetek rám: szeplős vagyok, fehér bőrű, vigyáznom kellett volna. De én olyan jól éreztem magam, hogy elaludtam. Csak késő délután ébredtem fel. Vagy három órát feküdtem a krumplisláda tetején. Hát ahogy megriadok, és felülök, érzem ám, hogy húzódik a bőröm. Végignézek magamon, Uramisten! Vörös vagyok, mint a főtt rák. Borzalmasan néztem ki, elképzelhetitek! Akkor még nem voltak ilyen kenceficék, mint mostanában, napozás utáni krém, meg felégés elleni, meg mit tudom én, hogy mifélékkel védekeznek manapság. Mert napozni azóta se járok. Lementem a kabinba, hűsöltem, de hamarosan mindenem fájt. A hasam, a combom, a karom, egyszóval minden, amit a nap ért. Éjszaka borzalmasan éreztem magam. Aludni nem tudtam, szenvedtem… És mindezek mellé jött a napi munka. A tűzhely mellé állni! Azt tudjátok, hogy ilyenkor, a felégett test nagyon fáj, ha meleg éri. Rettegve gondoltam a másnapra. De előbb fel kellett volna valahogy öltöznöm. A reggelit még kiadtam, sortot vettem, olyan lazán hagytam, hogy éppen nem esett le. De nem sokáig bírtam. Az alsónadrág hozzáért a felégett combomhoz, szenvedtem. A sort dörzsölte a lábam, borzasztó volt. Amikor az ebédre palacsintát sütöttem, megdühödtem, és levettem mindent. Ott álltam anyaszült meztelenül és úgy főztem. Ha egy KÖJÁL-os öreglány meglát, szívszélhűdést kapott volna, az biztos! És a barbától is rettegtem. Harapós volt az öreg. Mániákusan ellenőrizte a konyhát. Így aztán kénytelen voltam az ügyeletes matrózt a folyósóra állítani, aki azt figyelte, hogy nem jön-e? Ha meglátta, akkor én uzsgyi, ki a hátsó ajtón. Csak attól féltem, hogy nehogy forró zsír csöppenjen az „öcsi” fejére –, nézett a nadrágjára Csáki. – Na, hát ezért nem járok a napra.

– Miért öreg? Legfeljebb vörös fejű fiad született volna… – röhögött Tatai.

*

Csak annyit az öreg tengerészeknek, hogy lássák, nem a levegőbe beszéltem, amikor „harapós” barbáról írtam, az öreg Madarász volt, az isten nyugosztalja.