A Seafalcon mesél - Blogger.hu

May 24, 2012, Thursday

0 hozzászólás

Süssünk, süssünk valamit, azt is megmondom, hogy mit...

Ilyenben minden öreg tengerésznek volt része...
Normális...

Csak mi dolgoztunk, és nem tojást sütöttünk a fedélzeten!

Címkék: forróság

May 22, 2012, Tuesday

0 hozzászólás

Béla kaftán levelei 4. rész - gondjaim támadtak

Kissé megkésve íme itt az újabb rész. Sajnos a karácsonyi készülődés sok időmet elvesz, de gondolom senki nem várta körmöt rágva, hogy mi történt velem.

Akkor folytatom, mivel nagyon érdeklődtetek a leány viselt dolgai iránt. Zaftos részeket ne várjatok, nem tartok gyertyát senkinek. Azért Wilmanak, a tulaj személyzetisének meg fogom mondani, hogy átnyálaztam a munkaköri leírásomat és abban nincs benne, hogy óvóbácsit kellene játszanom

Szóval Rotterdamban hagytam el a történetet, ahol megfelelő hiszti és toporzékolás után megkaptuk az ellátmányt, valamit én is tanultam családom nőtagjaitól. Még egy dologban kellett intézkednem, ugyanis a személyzet alulfizetett és kizsigerelt filippínó tagja nagybevásároltak a vámmentes boltban, aminek a neve Sunny Europe. Én a céget nem kultiválom, hozzánk járnak tanulni vevőszolgálat- és vásárlói kezelést. Ez annyit jelent, hogy amíg megveszed, és előre kifizeted a „vámmentes” dolgokat – laptop, telefonok, ruhák, amit katalógusból rendelsz-, addig te vagy a legfontosabb. Viszont miután az ügynökük távozik, kezdődik a drukk: meghozzák-e a vásárolt árut indulásra, és azt kapod-e, amiért fizettél. Ha meg garanciális problémád lenne, azt felejtsd el. Szóval az alulfizetett és kizsigerelt filippínók vettek 2-3 telefont, 3 laptopot (mondjuk bekapcsolni sem tudták, de az nekik kell), digitális kamerát, táskákat; bennem meg fel sem merül, hogy lecseréljem a két éves technikát. Igaz, amire nekem kell, arra tökéletesen megfelel, meg sajnálnák 500-600€ kiadni, nem engedhetem meg magamnak, én még jobban alul vagyok fizetve. A lényeg, az ügynöknek szólva lett, hogy este „tűz Csucsú” van, tehát szóljon, kiszállításkor vegyenek a lista elejére, megtehetik, ahogy számoltam olyan jó 4000$ maradt náluk. Nyolc óra környékén kezdtek idegesek lenni a srácok, mert a bolt ugye zár 5-kor és nem tudták, hogy indulásig megkapják-e a dolgaikat. Elkezdték rágni Oleg fülét, hogy csináljon valamit, mert telefonkártya, meg a sok pénz, amit kiadtak. Oleg meg jött hozzám, hogy akkor most mi legyen, mert megpróbálta hívni az ügyfélszolgálatot és sikerült is beszélnie egy üzenetrögzítővel. Hát, mondom, ha nem jön a cucc meg időben, akkor majd két hét múlva megkapják, én megküldök nekik egy e-mailt, és majd megemlítem, hogy az okozott kellemetlenségért duzzogva elfogadunk némi kompenzációt. Egyébként meg ki fogom tiltani őket a hajóról. Az ügynökünk jött, hogy elvigye az üzemanyag mintákat, meg hozta az indulási engedélyt, megkérdeztem, mit lehet tenni. Hihetetlen szerencséjük van a srácoknak, a bátyja a Sunnynál dolgozik, felhívta, utánanéztek, kiszállítás alatt voltak a dolgok, csak a sofőr listáján még a hajnali indulás szerepelt, ezért gondosan utoljára voltunk hagyva. A sofőrt el lehetett érni, lett neki szólva, hogy kapkodja a kerekeit, mert megyünk, így mindenki boldog lett, laptop hegyek, némelyik martalócnak meg már 4-5 telefonja van.

23:00-ra volt pilot, mivel a 2. géptiszt volt ütiben, adtam neki egy 45 perces figyelmeztetést, ennek elégnek kell lennie a gép elkészítésére. Janusz, az új güv (új a fenét, 8 éve ezen a hajón van az öregúr) ott sertepertélt a hídon, két éve nem találkoztunk, beszélgetni akart. No, halljuk hogy a második lefúvatja a gépet, majd indítja, illetve indítaná, mert felpörög, de nem kapja el. Pár perc csend ismét lefúvatás, indítási zajok, de nem kapja el. Janusz, aki nem egy diplomata alkat és kb. 3 másodperc alatt képes agyvérzéses állapotba idegesíteni magát, kezdte rágni a bajuszát, majd a harmadik sikertelen kísérletre, „Béla, I go” felkiáltással eltűnt a hídról. Pár perc csend, majd egy újabb sikertelen próbálkozás, ekkor kezdtem egy pöttyet ideges lenni én is, mert indulásig még van 20 perc, de a pilot helyi szokás szerint már 10 perccel korábban meg szokott jönni, köszönés helyett azzal a kérdéssel, hogy mehetünk? Kissé hosszabb csend volt, már éppen hívnám a gépházat, hogy most mégis mi van, mikor megjött a pilot, azzal a felkiáltással, hogy szeva’ barba, mehetünk? Mondom neki, hogy nem azért nem hallja a gépet, mert mi ilyen elektromosan meghajtottak vagyunk, hanem mert még nincs kész, valamit ki kell cserélniük (hú, de belejöttem a füllentésbe!), 10 perc. Ekkor csörgött a telefon, mondja Janusz, hogy 10 perc múlva fent lesz a kontrol a hídon. Szavát be is tartotta, dobj el mindent, uzsgyi. A pilot kirakása után mondta el Janusz, mi volt a gond; magasan kvalifikált második gépészünk lefúvatta a gépet, de utána nem zárta el az indikátor szelepeket, ezért az indító levegő nagy része szépen kiment rajtuk, nem tudta a gépet felpörgetni, és a három sikertelen próbálkozásával elhasználta a levegő nagy részét, meg kellett várni, amíg a kompresszor újra felnyomja a nyomást. Hát mondom, ja, ez ilyen, sokat ne várjon a szerencsétlentől, fejben nem itt van, csak a test, az van a hajón.

Na és akkor jöjjön, amire vártok, a kislány (nagylány) viselt dolgai. Komolyan elgondolkoztam azon, hogy szülők hogyan engedhetik 12-24 kiéhezett férfi közé a lányukat. Igaz Németországban kicsit másképp állnak ehhez, ahogyan Nathalie, az előző kadét elmondta. Eleve nem szólnak bele a dolgaikba amíg nem drogozik és rendesen tanul, 18 éves kora után meg aztán végképp semmibe. Ehhez képest nekem ötoldalas user manual járt volna a kiscsaj mellé, aki egyébként a Katharine névre hallgat(na). Már érkezése után fél órával kiakasztott, lévén az egyetlen üres kabint kapta, ami az én szintemen van. Éppen a frissen megkapott okmányokat rendeztem, meg gondoltam indulásig leveszem az inget, ezt így egyszerre, amikor kopognak és nyílik az ajtó, meg sem várva azt, hogy szabad, vagy akármi, és a kiscsaj jön befele nagy erőkkel. Na most az, hogy Közép- Európa második legszebb férfi felsőtestét megcsodálhatta, az nem ügy, de kabinom magányába még ennél is alulöltözöttebb lehettem volna, akkor mi van? Van nekünk egy-két fura szokásunk a hajókon, például nem megyünk be senkinek a kabinjába még kopogás után sem, ha nincs válasz, pláne nem a kaftán kabinjába, meg nem megyünk be cipővel. Ő jött, cipővel, belibegve, invitálás nélkül, ruhátlanságomtól mit sem zavartatva, azzal a kérdéssel, hogy éhes, hol itt a risztóránt? Nem röhögtem ki, és szépen elmondtam a két szabályt, meg azt, hogy itten olyan nincs, hogy risztóránt, van viszont étkező, lemegyen, a szakácsot megismeri, mert szép nagy pocakja van és kér vacsorát, ami éppen folyamatban van. Szakács bácsi jó bácsi, majd megmutatja hová ülhet le. Később mesélte vigyorogva Alekszij, hogy szakács bácsi éppen el volt foglalva az ellátmány elhelyezésével, így tőle kért útmutatást; Aleksz leültette, majd elment a szakácsért, hogy ennének. Amikor visszament az étkezőbe és leült, hogy mindjárt jön a vacsora, Kathie megkérdezte, hogy hol az étlap. Aleksz nem úriember, miután jól kiröhögte, elmondta, hogy nálunk étkezéskor kettő dologból választhat: eszik, vagy nem eszik.

Tehát pilot balra el, irány belőve, maximális sebességre feltornázva a gép és kettő órakor én azt mondtam, hogy a hajnali hatos ébredés után én eleget tettem a tulajér, elvonulok a vackomra. Úgy fél négy magasságában arra riadtam, hogy valaki van a kabinban, mi több, ott áll az ágyam mellett. Gyáva ember vagyok, megijedtem, és a gyáva ember bizony veszélyes, ha megijesztik, első reakciómban ütöttem. Fekvő helyzetből az alak gyomrára, majd miután meggörnyedt, kiugrottam az ágyból, hanyatt löktem és rátérdeltem, próbáltam leszorítani kezét, testét. Közben picit koppant a feje a szekrényen, de az nem érdekelt. Jó pár másodpercbe telt, mire felfogtam, hogy a valaki nem védekezik, lengén van öltözve, törékeny, női hangon nyöszörög, ráadásul németül, és fogásra elég jó cicikkel van felszerelve. Felkapcsoltam az olvasólámpát. Navazze Béla, te itten lecsaptad a kadétodat, aki ráadásul nőből van, szépen veszi majd ki magát. De mi a lópikulát csinál a kabinomban az éjszaka kellős közepén? Felsegítettem, leporoltam, leültettem egy székre a nappaliban, majd magamra rántottam egy nadrágot és pólót, hogy szalonképesebb legyek. Szegény ott ült hüppögve, elég rendesen gyomron vágtam, a fejét is beverte, volt rajta egy kis dudor. Kérdeztem mégis mi a fenét keres nálam ilyenkor? Hát kérem, a kisasszony ugye első hajós, és nem tudott aludni, mivel furcsa zajok vannak a kabinjában, magyarul a vibráció miatt. 17 éves az öreglány, zörögnek a dekor panelek. Ha nem bírja, menjen a Malayhoz a Fabiolara, ott kolostori csend van. Miután halkan ordítottam egy kicsit, de az asztalt nem csapkodtam, megint elmondtam, hogy van egy minimum viselkedési norma, meg öltözködési is, ha már kijön a kabinjából, akkor vegyen fel ruhát, ne egy ilyen semmiségben szaladgáljon, pláne ne hozzám, mert ha meglátják, akkor magyarázkodhatok életem végéig. Kezébe nyomtam egy pár füldugót és szépen elküldtem aludni, de az eset óta magamra zárom a kabinomat, pedig nyílt vízen ezt soha nem csináltam.

Eljött a reggel is, olyan táskákkal a szemem alatt mentem a hídra, hogy Oleg ijedtében felsikoltott, majd miután elmeséltem neki, mi történt az éjjel, úgy röhögött, hogy a könnyei potyogtak. Persze, majd ha az ő kabinjába kolbászol be éjszaka a kiscsaj, nem röhög. Elvileg ennek a lánynak is hagynunk kellene, hogy összepiszkolja magát, de a 3 centis műkörmeit elnézve ezzel nekem erős kétségeim vannak. De kezdjük az alapozást a hídon, elmondom neki még egyszer az elemi rendszabályokat, mert atyai türelmem van, állítólag. Szóval Katharine fél kilenckor megjelent a hídon, ahol én már túl voltam a napi kötelező üzeneteken és épp a harmadik kávéval próbáltam helyreállítani a lelki békémet. Közben közeledtünk Doverhez, a láthatóság nem volt túl jó, forgalom is volt rendesen, úgyhogy figyeltem erősen, de közben próbáltam magyarázni a dolgokat a gyereknek. Kezdtem azzal, hogy megkértem, a magas sarkú cipőt, a miniszoknyát és a töménytelen mennyiségű parfümöt felejtse el egy időre, esetleg a karmaival is lehetne valamit csinálni. Kissé elkedvtelenedett, mert azok drágák voltak, de így nem nagyon lehet semmilyen szerszámot a kezébe adni (szerintem amúgy is veszélyes), még egy ecsetet sem. Na, leányzó balra el, 5 perc múlva vissza, átöltözve, nadrág cipő (hölgyeim, tessék figyelni, ugye lehetséges gyorsan öltözni), póló, hát melltartót is vehetett volna, de azt nem mondtam, gondoltam alap, na mindegy, majd nem nézegetünk oda.

Közben készítettem volna egy kávét, de fennforgás volt, mivel egy előttünk haladó tankeren valaki kitalálta, hogy inkább kijönnek jobbra, emiatt nekem is fordulni kellett, meg térni egy keresztbehajósnak, a másik meg előttem akart elmenni, szóval rádiózás, kormányzás, pozíció, a kávé ott állt kitöltve, de nem volt időm elkészíteni. A kisasszony kiszúrta, kérdezte elkészítse-e, meg inna egyet ő is. Persze, mondom, hálás lennék érte, öntse fel tejjel, én úgy iszom. Elkészítette, a magáét is, majd szépen rárakta a bögréket a térképekre. Ettől én már harmadik tiszt koromban sikító frászt kaptam, másodtisztként idegrohamot, de így vagyok azzal is, ha valaki cigivel hadonászik a térkép fölött, netán Aleksz ügyködik rajtuk bagóval a szájában. Mondom: Kathie, ne tedd már a bögréket a térképre, nyomot hagy, kiömlik, nem jó az úgy. Szegénykém fel akarta kapni őket, de olyan szerencsétlenül nyúlt oda, hogy kidöntötte mindkettőt. A teljes Doveri szoros, meg az Angol csatorna keleti fele kávéban úszott. Hát angyali türelmem itt ért végett aznapra, gyorsan rádobáltam papírtörlőt a térképekre, de a kár már megtörtént. Megkértem, akkor menjen le a szakácshoz, segítsen neki az ebédnél amit kell, teríteni, a friss kaját elrendezni, bármit. Kathie távozott, én letudtam a szorost, amikor 11-kor jönnek lelkendezve a fülöpök, egyik a hídszárny irányából, másik a lépcsőházból szakadt be a hídra, hogy a szakácsot leforrázta a kadét. Hurrá, na akkor felkeltjük Alekszot, menjen le és nézze meg mi történt. Szerencsére nem volt nagy baj, a kötény és a póló miatt nem égett meg a mellkasa, de azért nem volt őszinte a mosolya a szakácsnak.

Hogy mi történt? Hát Kathie segíteni akart a tésztát leszűrni, de valahogy a platniról levéve a fazekat, azt sikerült a szakácsa borítani, szerencsére nem is sok ment rá Alden (a szakács neve) barátunk mellkasára, de ettől még Kathie persona non grata lett a konyha környékén. Én meg miután kicsit őszebb lettem, keresztelőt tartottam: Kathie mától a Miss Disaster (Katasztrófa Kisasszony) néven lesz ismert a hajón – továbbiakban MD. A fene megegye, tetszik neki a becenév. Szép egy hónapnak nézünk elébe.

A napnak még nem volt vége, mert következett az esti őrség, ami azért jó, mert olyankor belekiabál az ember a rádióba, hogy egy, kettő, három, négy, öt és vagy valaki érti, akkor dumálunk egy kicsit, vagy nem érti senki, de az nem jó. Mondjuk most nem értette senki, ezzel szemben ott volt az előző cégem egyik hajója és rajta egy korábbi parancsnokom, vele váltottam pár szót. Kicsi a világ. MD is feljött a hídra, de most nem kellett kávét készítenie. Viszont árgus szemekkel lestem, mihez nyúl. Hát, babrálni nem babrált semmivel, viszont igen furcsa kérdései voltak. Kezdte azzal, hogy óvszert kért. Tőlem. Miután kiköhögtem a félrenyelt kávét és magamhoz tértem a sokkból, megkérdeztem, minek az neki. Jó az, ha van, jött a válasz, ő meg elfelejtett hozni. Remélem, hogy tisztasági betétet hozott, meg lettem nyugtatva, az van nála, de most egy darabig nem lesz rá szüksége, mivel épp túl van a nehéz napjain. Na, ez kicsivel több információ volt, mint amire szükségem lett volna, ezt el is morogtam a nem létező bajuszom alatt. Megmondtam neki, kérjen Aleksztől, biztos van a gyógyszerszekrényben, elvileg kell lennie. Csodálkozott, hogy én nem tudom, meg nekem nincs saját? Kicsit elkezdtem vakarózni, mert a témakör nem kellemes, de megnyugtattam, nem tudom, mivel nem kerestem eddig, de az biztos, hogy aszpirin van, mert abból elvittem már pár szemet. De MD csak nem akart leszakadni a témáról, igencsak firtatta, hogy miért nincs saját, meg mi nem szeretjük itt a nőket? Hát, őőőőőőőő. Kínomba előadást tartottam a nemi betegségekről, bár szerintem az a fenyegetés, hogy esetleg leesnek a tökei egy fertőzés következtében, nem hatották meg. Kértem, hogy hanyagoljuk a témát, mert bár nem vagyok prűd, azért egy idegennel ilyesmiről nem fecsegünk. MD a témaváltást nem úgy értelmezte, ahogy én, előadta, hogy neki már nem egy fiúja volt, de nem voltak jók az ágyban, úgyhogy dobva lettek, most nincs senkije – megint olyan információk, amik nélkül én vígan ellennék. De itt a hajón, folytatta MD, szerencsére (!) van egy két jóképű pasi. Egy vészcsengő rikoltott fel a fejemben, ebből még piszok nagy gond lesz, meg kellene előzni valahogy. Mondtam neki, lehet, hogy jóképűek, de mindegyikünk nős, és ha lehet ne nagyon szűrje össze a levet itt senkivel, mert komoly problémákat okozhat. Nekem.

Miért? Tilos a szex a hajón? Nem picinyem, nem tilos, de akinek nem jut belőle, az esetleg morcos lesz a másik kielégült képét látva, és ezen még az sem segít, ha a szerencsés (?) áldozatnak citromba kell harapnia reggelente. Végül MD magamra hagyott, de azért valahogy a rossz előérzetem megmaradt. Reggel aztán Oleg mondta, hogy MD látogatást tett nála, miután engem békén hagyott, elújságolva neki, hogy nekem nincs óvszerem, és hozzá küldtem. Oleg kissé meglepődött, de nem akarta felkelteni Alekszet és adott óvszert a kiscsajnak, azt viszont nem kérdezte meg, hogy minek neki. Csakhogy MD nem elégedett meg ezzel, nem hagyta Oleget – aki egyébként tényleg jóképű, kisportolt srác -, szépen leült a kabinjában filmet nézni és nála is elkezdte forszírozni a korábbi témákat. Viszont Oleg lazán kidobta a kabinból, amikor beelegelt, mondván aludni szeretne. Azért nem kell izgulni, MD talált magának játékszert éjszakára. Másnap reggel kicsit korábban keltem és indultam fel a hídra. Kilépek a kabinból, és kővé dermedtem. MD kabinjának ajtajába ott áll az egyik matrózom, a legfiatalabb, és nagyban csókolóznak. Mármint a matróz, név szerint Noel, és MD. Úgy el voltak merülve egymásban, hogy csak akkor vettek észre kettő méterről, amikor becsuktam az ajtót. Én nem szóltam semmit, csak felballagtam a hídra. Később Noel is feljött, kissé szégyenlősen, meg zavartan, azt akarta tudni, hogy haza fogom-e küldeni, mert együtt aludt a lánnyal. Miért küldeném? 19 éves, papíron felnőtt nő, azt csinál, amit akar, csak Noel ne azt kapja majd vissza, hogy megerőszakolta, a többivel meg számoljon el saját maga, elvégre feleség és gyereke van. Meg ha lehet, tartsák titokban a dolgot, mert nem szeretném, ha probléma lenne belőle. De lesz még ebből baj, én mondom.

Hiányoltátok Ralfot, a hivatásos elektronikai megsemmisítőt. Mi mondjuk nem nagyon, de van helyette Rumen, a bulgár második gépész. Elég fura figura, zárkózott és nem iszik, az ilyenektől pedig én legalább annyira tartok, mint azoktól, akik aktív alkoholisták. Rumen viszont szerencsétlen egy pasi. Lehet, hogy amúgy nem egy rossz gépész, de bármihez nyúl azt elrontja. Zsolti elég sokat küszködött vele, de nem piszkálta túlságosan, mert nemrég halt meg a fia. Csakhogy Rumen nincs itt fejben. Beszél hozzá az ember és látja, hogy a tekintete elüvegesedik, és nem is jut el a tudatáig, amit mondunk. A baj csak ezzel az, hogy hibát hibára halmoz. A hibázás lehetősége benne van a pakliba, emberek vagyunk, de nem napi többszöri alkalommal. Szóval lehet, hogy értené a dolgát, de amennyi hülyeséget csinál, arra nem magyarázat a családi tragédia.

A legutolsó ilyen hibánál betelt a pohár és haza fogom küldeni Rotterdamból. Történt, hogy éppen a Gibraltári szorosban mentünk, Tanger Med volt a következő kikötő, Marokkóban. A szoros igen forgalmas, emiatt ún. szeparációs zónára van osztva, ami azt jelenti, hogy a keletre és a nyugatra tartó hajók a megfelelő forgalmi sávokban haladhatnak, a sávok között meg egy elválasztó (szeparáló) terület van. Na nem úgy, mint az utakon, ez csak térképen létezik, de úgy kell haladni, hogy mindenki a saját sávjában. Ezt bonyolítja az elég tisztességes keresztirányú kompforgalom, a rengeteg helyi halász, meg az évnek ebben a szakában meglehetős számban előforduló, a szabályokra nagy ívben tevő vitorlás.

Na itt haladtunk teljes sebességgel, a halászokat kerülgetve, előttünk, mögöttünk hajók, szokatlanul nagy volt a forgalom. Jobbról jött egy komp, az azonosító adatai szerint 1200 emberrel a fedélzeten, akinek utat kellett volna adni. Aleksz azonban levajazta rádión, hogy elmegyünk előtte, ne kelljen lassítanunk, nagyot térnünk. A kersztbehajósok többnyire együttműködőek, ez a fazon meg kifejezetten az volt, mert ő ajánlotta fel, hogy menjünk csak. A CPA (closest point of approach = ennyire kerülünk közel a másik hajóhoz)mondjuk csak 0.2 mérföld volt, ami már nem is határeset, mert mi toltuk 17 csomóval, ő meg jött 21-el; de még ifjú titánként sikolyokat csikartam ki az indiai barbából, amikor a CSCL Rotterdammal a Kínai tengeren ennél kisebb távolságban húztam el a halászoktól. Szóval rendben, menjünk, a kormány robotban, Aleksz is, én is figyelünk nagyon, mert a halászok közt rengeteg a kisebb jacht, azok meg körülnézés nélkül képesek megindulni. Most kormányhoz nem nyúlunk, amíg a komp el nem megy mögöttünk. Nézek ám jobbra, mert a Balears S.A. hajója bitang nagy és azért nem feltétlenül hiszek a radarnak, de az irányszög szép lassan változik jó lesz ez. Közben egy elmebeteg jachtos miatt mégis muszáj két fokot igazítani az útirányon. És ekkor plíb,ding, meg egyéb hangok kíséretében leáll a főgép, elmegy az áram. sötétek a radarok, rádió van akkuról, de a kormány beakadva jobbra 5-nél, mi meg a sebességből veszítve fordulunk be gyönyörűen a komp elé. Rádió felkap és csak kiabálok bele, hogy a komp térjen, mert leállt a főgép és nem vagyunk kormányozhatóak, ugyanezt teszi Aleksz a másik figyelt frekvencián. Válasz nem jön, de a kompon figyeltek, levették, hogy elcsesztük, és fordultak. Nem mondom, közel volt, ha 70- 80 méterre sepert el mellettünk sokat mondok, a farvize eléggé megdobált minket.

Közben beindult a vészgenerátor, lett áram, majd két perc múlva rendes generátorok is, hív Janusz, hogy csinálja a gépet, indítja, minden rendben, adja a kontrolt. Elég gyorsan átnézte az öreg a vasat, fura, azt viszont nem mondta, hogy mitől állt le. Szóval megúsztuk, de kissé leizzadtam, Aleksz is mondta, hű cap, ez k***a közel volt. De közben a marokkói forgalomirányítás elkezdett érdeklődni, hogy mégis miért táborozunk mi ott és mi volt ez az ütközés közeli helyzet a komppal. Mondtam leállt a főgép a legrosszabb pillanatban, de már indítjuk újra, 5 percen belül úton vagyunk ismét.

Így is lett, szépen gyorsítunk, hív Janusz, hogy a maradék időre már ne menjünk vissza tengelygenerátorra és jön föl a hídra, mert beszélni akar velem. Persze, oké, maradjunk, gyere. Nem jól hangzott, lehet, hogy valami nagyon elszállt a vasban és meg kell állni javítani Tangerben? Ennek senki nem fog örülni. Jön Janusz, apáim, a feje vörös, mint a cékla, tisztára agyvérzés közeli állapotban és ordít, hogy a második géptiszt egy idióta, a vécét nem szabadna lehúznia egyedül. Mondom ez rendben, de ne kapjon nekem itt infarktust, mert szerintem az arab kórházak nem világhírűek, és mégis pontosan mi történt?

Rumen leállította a főgépet. Nem műszaki hiba volt, hanem leballagott a géphez és kézzel megállította. Hogy ez hogyan történhetett? Rumen számára rém egyszerűen, ő félreértett valamit. Janusz szerint meg egy idióta. A segédgépeket készültek indítani és Janusz szólt neki, nézzen meg egy olaj szintet, mielőtt beindítják a gépeket. Ezt értelmezte úgy Rumen, hogy neki le kell állítani a főgépet. Na most Janusz angolja nem az a chambridgei vagy oxfordi tökély, de azért ezt félreérteni nem lehet. Meg ahány manővert itt már megcsinált Rumen, tudhatja, hogy a gépet 0 pitchen és alacsony fordulatról állítjuk le, nem a 600-as maximumról és a maximumterhelésről, főleg nem kézzel.

Elkezdtem gondolkozni, ebből nagy baj lehetett volna, de mekkora baj lesz, ha egy hasonló dolgot a folyón, vagy La Corunara való érkezéskor játszik meg? Basszus, egy hónapja vagyok kaftán és komoly kérdésről kell döntenem igen gyorsan. Hamburgban mindjárt öt óra, ez reggelig nem várhat. Felhívtam a személyzetist, aki éppen nem volt már bent, csak valami helyettese, mondtam neki nagy gáz van, ez és ez történt, a géptiszt veszélyes a hajóra, mert kiszámíthatatlan, váltsák le. A vonal túlsó felén lévő manus az elkezdte, hogy azért ez nem így megy barba, ennek menete van, meg írásban, meg legyek fair. Elkezdtem ordítani, hogy én piszok fair vagyok, mert telefonáltam és nem vesztegettem az időt e-mailra, nekem ne a kifogásokkal jöjjön, hanem azzal, hogy mikor és hol tudják válltani a manust. Ja, és a föld alól is kerítse elő a beosztómat, szóljon neki, mert én érkezem Tangerbe, nem lesz időm lányregényeket írni, de valamit tenni kell, most. És ezzel köszönés nélkül letettem a telefont. Hatásosan ordíthattam, mert 15 perc múlva hívott a személyzetisem, akinek vázoltam a problémát, mondván szerintem reggelre meglesz a gépész elbocsájtója. Azért azt hozzá tettem, hogy szegény Rumen nem biztos, hogy ennyire ostoba, csak fejben nincs itt a fia halála miatt, és első dühömben nem vágnák alá nagyon, de haza kell mennie. Megállapodtunk, hogy ajánljak fel neki egy közös megegyezéses leváltást és megnézik, hogy mit lehet tenni majd az érdekében. A hamburgiak javára legyen mondva, másnap estére már volt is váltó, csak éppen a hajóra a való leutazását nem tudták leszervezni, de mindegy, jó lesz Rotterdamból is, addig nem engedjük a gép közelébe. Amikor mondtam Janusznak, hogy mi lesz, az öreg nézett, hogy meg merem ezt lépni? Meg, mert már korábban meg kellett volna lépni, amikor az első hibáit elkövette, nem kellett volna eddig várni.

Nem könnyű döntés az ilyen, főleg úgy, hogy aludtam már rá egyet, tudom, hogy ennek következményei lesznek a számára, de én nem gondolhatok csak Rumenre, a hajó érdekeit kell néznem. Van olyan parancsnok, aki egész életében nem küld haza senkit a hajóról, én meg egy hónappal a kinevezésem után meglépem. Nem igazából érdekel, mit gondolnak rólam Hamburgban, meg a tulaj irodájában – mert őket is értesítettem - az eset után, de abban biztos vagyok, hogy bár későn, de azt tettem, ami helyes. Legnehezebb része megmondani az illetőnek, hogy megy haza. Erre Sevillán került sor, meglepődésemre Rumen nem ellenkezett, bár elsírta magát. Viszont azóta látom rajta, hogy megkönnyebbült, mintha egy teher került volna le a válláról, szerintem ő is érezte, hogy nagyon nem jól mennek a dolgai.

Közben Sevillán támadt egy kis izgalom: a kedd délután érkezés után MD kiment a városba, mondván körülnézne. Később tudtam meg, hogy Noellel megbeszélték, hogy kint találkoznak, és együtt néznek körül. A találkozóból nem lett semmi, Noel nem lelte szíve hölgyét, sőt, az reggelig a hajón sem mutatkozott. Vakarhattam a fejem, mert tőlem kért engedélyt kimenni, de azt, hogy meddig maradhat kint, Olegtől kérdezte meg. Oleg annyit mondott csak neki, hogy indulásig azt csinál, amit akar, csütörtök délre érjen vissza a hajóra. Szóval nem tudtam, most eltűnt a lány, vagy a kapott szabadidőt tölti ki tartalmasan. Szerda estére Noel már igencsak izgult, én is kezdtem gondolkozni és rémképeket látni, már háromszor is hívni akartam az ügynököt, hogy gáz van, de végül elhatároztam, hogy majd akkor, ha reggelig sem kerül elő. Előkerült, éjfél után zörögnek az ajtómon, kinyitom, hát ott áll MD, kissé becsiccsentve, kissé ziláltan, mondván: hello baby, megjöttem, és kaptam egy puszit. Noel is előkerült a hírre, hogy MD megjött, mondtam neki dugjuk ágyba a lökött libát, aki közben elmesélte, hogy valahol elhagyta a tárcáját a jogsijával, meg a bugyiját is. Mivel a ruhája eléggé meg volt viselve, kérdeztem megerőszakolták? Á, nem darling (a babyért és ezért is számolunk még), party volt, komoly party. Hát az látszott, a kiscsaj nem aprózta el, beleveretett a közepébe rendesen. Szerencsére az útlevelét nem vesztette el, mondjuk a kabinomból nehéz is lenne.

Noel eléggé lógatta az orrát, hogy hát milyen lány ez? Ilyen barátom, ne foglalkozz vele, megvolt, ha jó volt örüljél, de szerintem mostantól tartsd magad távol tőle. Megvonta a srác a vállát és elballagott, azért én reggel szóltam a bócmannak, hogy figyeljenek oda rá és éles szerszámot ne adjanak a kezébe, a szakácsnak is szólok majd, hogy zárja a késeket. MD-vel meg lesz egy interjúm, ha kialudta a mámorát és szerintem Wilmának is szólok majd pár kedves szót.

Címkék: béla kaftán

May 22, 2012, Tuesday

0 hozzászólás

Az igaz tengerész történet… - Béla kaftán sztorizik

Így kezdődik: becsületszavamra mondom, hogy így történt. Bevallom őszintén, nagyon szerettem hallgatni ifjú titánként az „öregek” – néhányuk alig pár évvel volt idősebb nálam – meséit, történeteit a kávék, vagy egy-egy esti sörözés alkalmával. Volt olyan történet, amit többször, több hajón is hallottam, érdekes módon az előadó mindig ott volt, amikor az esemény megtörtént. Volt olyan történet is, amelyet esetleg három mesélőtől hallottam, mindhárom jogot formált arra, hogy vele történt meg.

Teljesen mindegy, hogy kivel történtek meg az elmesélt események, hogy sokszor már annyira ki voltak színezve, hogy valótlannak tűntek. Mindannyian tudtuk, hogy bizony van valóságalapjuk, megtörténtek. Nem úgy, ahogy el lett mesélve, de megtörténtek. Jó volt hallgatni őket, nevetni rajtuk, és nem volt fontos, hogy már sokadszorra halljuk. Szárazföldi emberek számára ezek a történetek nem sokat mondanak, mivel nagyon soknak olyan előzményei voltak, amelyek a magyar tengerhajózás berkeiből nem kerültek ki. De ezeknek a történeteknek köszönhetően én, a legifjabb, és sajnos úgy fest, hogy legutolsó magyar tengerészgeneráció tagja, olyan emberekről hallottam, mint Iszap, Százujjú, Mazsi kápó, Lucskos, Légy (speciel vele hajóztam, és mivel hallottam róla pár történetet, nem tudott megviccelni J), Róka és sorolhatnám. Noha személyesen nem találkoztam velük, azért amikor kávénál a mesére került a sor, akkor azért a nevek elhangzásakor tudtam, kikről van szó, a kollégák szemében milyen emberek voltak, és úgy hallgattam a történeteket, mintha a saját ismerőseimmel történtek volna meg. Olyan helyekről, kikötőkről hallottam, ahol soha nem fordultam meg, soha nem jártam és valószínűleg soha nem is fogok, de tudom, ha hallok róla, hogy ki volt a Mari, milyen volt a Nyuzsnyíj, milyen voltak az éjszakák Réniben. Természetesen ezek a történetek nem mindig voltak szalonképesek, de a mesélő előadásmódja tizedszer, huszadszor is nevetésre ingerelt minket.

Talán le kellene jegyezni ezeket a történeteket, szalonképes formában, hogy ne merüljenek feledésbe úgy, ahogy a magyar tengerészet lassan a feledés homályába vész, azzal a tudással, ami egykoron felhalmozódott. Nem én vagyok hivatott rá, mivel nem sok történetet tudok felidézni a hallottak közül, és nem is vagyok egy jó mesélő, de kezdetnek álljon itt egy, amit még az első hajómon, a Radnótin hallottam, és évekkel később az eset egyik szereplőjével együtt hajóztam.

A történethez ismerni kell az egyik szereplőt, az Iszap „fedőnévre” hallgató matrózt. Bocsánatot kérek előre is, ha magára ismer, ha esetleg sértő lenne számára a történet, soha nem találkoztam vele, a róla szóló történetekből ismerem csak.

Szóval Iszap, egy végtelenül jóindulatú, ugyanakkor kissé lassú mozgású és felfogású matróz volt. Innen is kapta a nevét, mert képes volt úgy”megülni”, mint az iszap. Éppen a fedélzeti őrséget látta el este, járta körbe a hajót. A hajó valahol a Távol-keleten, egy igen erős sodrású folyón horgonyzott, egy „baráti szocialista ország” területén. A part és a hajó közötti közlekedést kis csónakokkal oldották meg, amely még a nem túlfizetett magyar marinájóknak is olcsó volt. Az ital sem volt drága és a fiúk szívesen mentek ki a partra építeni a szocialista kapcsolatokat. A hajóra való visszatérés emiatt kissé bonyodalmas volt, jobb volt nem egyedül végrehajtani.

Iszap országos cimborája, B., aznap este mégis egyedül kísérelte meg a dolgot. B-vel hajóztam is együtt később, ahogy mondtam, és tőle is hallottam a történetet. Szóval B. még a délután partra ment, hogy valami szuvenírt vásároljon. Ez a vásárlás a helyi jellegű italok fogyasztásával fejeződött be, és B. bizony nem az a fajta kolléga volt, aki kihagyja a helyi italokat. Így nem szomjas állapotban szállt be a csónakba, ami a hajóra volt hivatott őt visszavinni. Egy jókora csomag is volt nála, benne a vásárfia, amivel kissé ingatag helyzete miatt birkózott rendesen. A birkózás folyományaként pedig az erős sodrású folyóba pottyant. Azt nem tudni, hogy a csónakos látta-e, hogy utasa a vízbe esik csomagostul, de a helyi erők mentalítását ismerve, ha látta is, nem sokat foglalkozott vele, elfordította a fejét, segíteni meg sem próbált, a viteldíj ugyanis előre volt fizetve.

B. szerencséje az volt, hogy az eset a folyó hajó fölötti szakaszán történt, így a sodrás tulajdonképpen a hajó irányába vitte, csak a csomagot volt kénytelen elengedni. Minden reménye megvolt arra, hogy a hajó közelébe érve ki abálni kezd, és ezt a kiabálás meghallva a watchman majd segítő kezet, illetve kötelet dob neki, valahogy a fedélzetre kecmereg. Igen ám, de watchman Iszap volt, a jóindulatú, ámde lassú felfogású iszap. B. látta is alakját a fedélzeti lámpák fényében, kiabálni is kezdett, „Iszap, hé Iszap” és megpróbált a hajó irányába úszni, közben hevesen integetni, hogy segítséget kapjon. Sajnos a folyó sodra erősebb volt, de azt még látta, hogy Iszap a korláthoz lép és felemeli a kezét.

Iszap meghallotta a kiabálást, oda is lépett a korláthoz és a lassan sötétségbe burkolódzó folyón megpróbálta kivenni a kiabálót. Meg is látta B.-t, aki hevesen integetett. Iszap felemelte a kezét és visszaintett. Majd leballagott a legénységi szalonba, hogy igyon valamit. A szalonban a kora esti órákban ott üldögélt a fedélzetmester, két matróz, néhány gépész és az első tiszt is. Néhány üveg sör társaságában beszélgettek. Iszap töltött magának egy pohárral a trópusi védőitalként rendszeresített lónyálból.

– Iszap, minden rendben odakint? – kérdezte a fedélzetmester.

– Persze, stromo, nem raknak, még csöpög az eső – válaszolta Iszap. Majd egy perc után hozzátette:

– B. meg itt úszott el a hajó mellett az előbb.

– Hogy mi történt? Ki úszik? Hol? – ugrott fel a chief.

– Hát B. elúszott a hajó mellett. Felkiabált nekem és még integetett is.

– És te mit csináltál?

– Hogyhogy mit? Visszaintegettem.

A matrózok, a fedélzetmester és a chief egymást lökdösve rohantak ki a szalonból, fel a fedélzetre, hogy a bajba került B-nek segítsenek, esetleg az egyik mentőcsónakot letéve induljanak a keresésére. Mert az Iszap kivételével mindenki számára világos volt, hogy B. nem jókedvéből úszik az amúgy meglehetősen mocskos folyóban.

B. a szerencse fia volt aznap este, mivel a hajótól nem messze egy halász a csónakjába vette és visszavitte a hajóhoz. Szerencsés, mert azt senki nem tudja, hogy mennyi idő telt el aközött, hogy B. elsodródott a hajó mellett és Iszap szólt a szalonban, hogy B. úszkál a folyóban. Az egyik jelenlévő matróz szerint, akitől a történetet először hallottam, talán ha 6- 8 perc. Évekkel később B. nekem azt mondta, hogy legalább egy órát küzdött a folyóban, amíg a halász kihúzta a vízből. Teljesen mindegy, mert a vásárfia elvesztésén kívül kár nem esett, a történeten pedig nagyot nevettünk a kávék alkalmával.

Csak Iszap dörmögött még hetek múlva is, hogy mire volt jó a felhajtás.

Hát ilyenek az igaz tengerész történetek. Kár, hogy már évek óta nem hallottam egyet sem egy- egy kávé alkalmával. Igaz évek óta vagy egyedül iszom a kávémat, vagy az ügyeletes tiszttel.

May 18, 2012, Friday