Március 5. kedd, úton, Rotterdam.

Hát nem tudom, volt-e ilyen napom, mint a mai, ebben az életben?

 

Igazi bolondokháza!

 

Kezdem azzal, hogy tegnap este nem tudtam elaludni az éjféli őrség előtt. Nyolckor feküdtem, mint szoktam, máskor tíz percen belül alszom, de most nem ment. Kilenckor elkezdtem idegeskedni, hogy nekem aludnom kell, mert hosszú nap virrad rám, hát persze, hogy nem ment.

 

A hajnali szolgálat rendben lement.

 

Fél hétkor lefeküdtem, mert Viktornak most volt valami sürgős elmondani valója, s nem tudtam szabadulni hatkor a hídról. Kilenckor keltett, akkor már ki voltunk kötve, és elkezdték a kirakást.

 

Bambasz már a parton várta a hajót, később Viktor elmondta, hogy kérdőre vonta, miért nem keltett fel, mert "a chiefnek muszáj felkelni manőverre". Viktor azt mondta, mert neki ez a stílusa. Bambasz erre jól befogta a száját.

 

Álmosan kóválygok a fedélzeten, amikor látom, hogy a német cipel egy baromi nagy ládát, tele szalámival, meg több nájlonacskót. Segítek neki, mert ugye, ha a hajónak hoz kaját, akkor illik. Lecipeltük a konyhába, hát azt mondja a szakácsnak, ez privát, az övé. Azannyát, ezt mind fel akarja falni? (Később mondták, hogy mindig ezt teszi: szabadságról lejön a hajóra, kocsival hoz egy vagon maszek kaját, meg mindenféle technikai ócskaságot, amit a bolhapiacon vett, és dupla áron elszámolja a cég felé...)

 

Közben megjött Mr. Eckhoff, a tulaj a feleségével és a tízéves kisfiával. Hamarosan megjelent egy pasas, aki a mentőtutajt akarta elvinni éves szervizre. Viktor azt mondja:

 

- István, intézd el, hogy a daru partra tegye.

 

Aranyos!

 

Itt a hollandoknál nincs ezer ember, aki a hajón dolgozna, egy darus dolgozik, kész. Később jön még valaki, aki a mini bulldózert vezeti, és összeszedi a rakományt a markolónak.

 

Azért felhajtottam valakit, akinél láttam walkie-talkie-t, és elintéztem egy üveg whiskyért, hogy kiteszik. Közben jött egy kamionsofőr, hogy meghozta a fedélzeti és gépész anyagokat, amit három hónapra rendeltünk.

 

Na, már most: nem part mellé voltunk kötve, hanem egy úszódarura, az állt a part mellett. A négy raklapnyi anyagot vagy ötven méterre kellett elcipelni, hogy az úszódaru mellé vigyük. Ehhez Pascal, Manu és én voltunk mindössze. Itt le kellett engedni kötélen a daru fedélzetére, átcipelni a másik oldalra, majd kötéllel felhúzni.

 

Megcsináltuk.

 

Utána gyerünk, ellenőrizni, hogy minden megérkezett-e?

 

Egykor bezuhantam a szalonba, és ettem valamit, majd rohanás, mert a tulaj indult, pár dolgot ki kellett vinni a partra.

 

Délután fél négyre befejeztem a rendelt anyagok ellenőrzését.

 

Négykor vége a kirakásnak, mehettem a raktárba, mert mosni kellett, és ötre jött a révkalauz, és mentünk a berakó rakpartra. A raktármosás könnyen ment, Manu volt a főcsővezető, én csak a slagot cipeltem utána. Viszont a víz frankó hideg volt, nekem meg nincs gumikesztyűm, hát úgy átfázott a kezem, mint soha. Az ujjaim ízületein éreztem igazán mit jelent: csontig hatol a hideg. Vagy tíz percig melengettem a vízcsap alatt a kezem, míg életet varázsoltam bele.

 

Ötkor manőver, hogy a frász törje ki...

 

Az orrkötelek a parton voltak, vagy hatvan méter hosszú mindegyik. Viktor int, dobd el a köteleket.

 

Eldobtuk, és beszedtük: kézzel. Istentelenül elfáradtam, de az enyém is akkor ért a fedélzetre, amikor Pascalé, pedig ő huszonöt évvel fiatalabb, és állandóan fizikai munkát végez. Utána a springet, ehhez tudni kell, hogy valamilyen úri passzióból kifolyólag ez kétszer olyan vastag, mint az orrkötél, hát ketten alig bírtuk beráncigálni. Utána húsz percet ültem a hídon, és remegett kezem-lábam...

 

Fél hétkor érkeztünk a berakó rakparthoz, alig vánszorogtam...

 

Életben maradtam...

 

Negyed nyolckor megjött a draft surveyor, megcsináltuk a számítást, nyolckor kinyitottam a raktárakat, és elkezdték a szén berakását. Közben Manu és Pascal kimentek a városba, mert bejött Pascal öccse, aki itt él, és Viktor erre való tekintettel elengedte őket.

 

Utána pihenésképpen a hídon elkészítettem az útvonalat, bevittem a két GPS-be, megírtam a voyage reportot (útjelentést), és levittem Viktornak. Addigra a Germanischer Lloyd két inspektora elment, és kiállították az összes hajóokmányt, így Viktor boldog volt, és reméljük, a tulaj is az lesz.

 

- Gyere, István, igyunk meg egy sört - invitált ennek örömére a parancsnok, Leszekkel együtt.

 

Hát, mit mondjak, bizony jól esett.

 

Beszélgettünk, rihegtünk-röhögtünk, amikor jön Heniu, az új szakács, aki alig pötyög angolul, hogy a járó billeg.

 

- Na, akkor megyek - mondom, mert ugye én vagyok a házmester, nekem kell utánanéznem a dolgoknak.

 

- Hagyd, István - állított meg Viktor. - Majd később -, mondta, és kinyitott egy másik sört. Tovább dumáltunk, amikor jó fél óra múlva a parton veszett autóduda hallatszik.

 

- Valakit hívnak... - mondta Leszek.

 

- Nyilván engem - álltam fel, s kimentem, amúgy papucsban.

 

Egy hollandus mutatja a hajólépcsőt, hát majd szívszélhűdést kaptam. A járó félrecsúszva, majdnem párhuzamosan a hajóval, felfekszik a rakpart szélén, és a vége jó másfél méter magasan, amelyiknek a földön kellene lenni.

 

Közben ment a berakás, a merülésünk megnőtt, apály is van, hát gyorsan lesüllyedtünk a rakpart szintje alá. Ha most eltörik, vagy elgörbül a járó, akkor a tulaj leharap mindet, ami kilóg a testünkből...

 

Bekiáltottam Leszeknek, az rohant, mint az őrült, lehet, hogy érezte a hangomon: baj van. Néztük egy darabig, mit lehet tenni? Az tűnt az egyedüli járható útnak, ha daruval felemeljük, és a helyére tesszük. Igen ám, de ehhez a felfüggesztő köteleket be kellett akasztani a megfelelő lyukakba, tehát nincs más hátra, amint a lengyel leengedte a teheremelő kampót, én kimentem a járóra, és beakasztottam két kötelet. Éppen a harmadikat akartam a félszembe tenni, amikor valahogy könnyűnek éreztem magam, és valami furcsa történt.

 

Zuhantam le, a járóval együtt...

 

A holland, aki a parton bámészkodott, elfordult, és elengedett egy: "oh, my God!";-ot.

 

Leszek kikandikált a korlát felett, és amint meglátott a víz közelében a meredeken lógó járóra omolva, a kötelek közé csavarodott lábbal kapaszkodni, elkezdett óbégatni:

 

- Czifu (ejtsd: csifu), czifu, co robisz? (Chief, chief, mit csinálsz?)

 

- Mit, mit - gondoltam -, halat nézek reggelire, úgyis kevés van a hajón...

 

A marhája... hát nem látja?

 

Legalább fél perc telt el, amire felfogtam, hogy mi történt: én most le vagyok esve a járóval, az egyik tenyerem felhorzsolva, mert a kötél lehozta a bőrt, a bal lábam a járó kötelei közé gabalyodva, az egyik talpam fázik, mert a papucsom a vízbe esett, és alattam, vagy tíz centire hömpölyög a Maas. A járó szerencsére nem szakadt le, csak bezuhant a hajó és a rakpart közé, s a beakasztott kötelek megtartották, de akkor is, a vége a vízben, és kb. 80 fokos szögben állt. Nagy nehezen kigubancoltam magam, s felkecmeregtem, és dühömben a másik papucsot is bedobtam a vízbe, pedig nagyon szerettem, mert kényelmes volt. Amikor felmásztam, akkor rájöttem, hogy milyen szerencsés vagyok: élek, nem estem a vízbe, nem törött csontom, még meg se ütöttem magam, még a derekam se rándult meg, csak a tenyerem horzsolódott meg.

 

Köszönettel tartozom a Jóistennek, és az őrangyalomnak, mert hány olyan halálesetről tudunk, hogy valaki beesett a hajó és a rakpart, vagy uszály közé...

 

Ez valamivel éjfél előtt történt, így holnap folytatom.



Március 6. szerda, Rotterdam, úton.

Akkor folytatom, mert van mit mondanom. A "balesetem" után jól elküldtem a darust, hogy rakjon elől is, ne csak hátra, s felmentem a hídra, és lejátszottam vagy négy pasziánszt, de az utolsónál majd elaludtam, így inkább kimentem a deckre fázni.

 

A berakás sikerült. Amikor számításaim szerint megvolt a 3000 tonna szén, leállítottam a rakodást. Közben persze történt egy kis malőr:

 

A felépítmény előtt van egy lejtős, mintegy három méter hosszú fedélzetszakasz. Gondolom, "teccik" tudni, mi történt? A kirakáskor a deck tele volt bentonittal. Ez, ha vizes, márpedig az volt, úgy csúszik, mint a radai rosseb. Erre jött még a szén, ami fél centisre volt zúzva, jó apró, gurulós fajta...

 

Amikor ráléptem erre a részre, azt vettem észre, hogy a talpam eltakarja az árboclámpát, Viktor meg a hátam mögött bozsemojozik.

 

Szóval akkorát pereceltem, hogy az már mesébe illő. Szép vízszintesen érkeztem le a szénre, és azon, no meg a hátamon leszánkáztam kikötőbakig.

 

Említettem, hogy ma karonfogva járok az őrangyalommal: se meg nem ütöttem magam, nem rándult meg a derekam, nem tört ki a lábam, stb. stb...

 

A draft surveyorral elkészítettük a végső számítást: 3000,641 tonna volt bennünk. Ezt szeretem a munkámban, amikor a számításaim engem igazolnak, és minden úgy megy, ahogy azt elvárják. A hollandus meg is jegyezte, hogy ritka az olyan hajó, amelyiknél ilyen pontosan sikerül a berakás. Utána már mehettem is aludni, igaz, reggel hat óra volt.

 

Kilenckor Viktor kirúgott az ágyból, hogy sok a dolog, ne aludjak már annyit. Visszahozták a tűzoltó készülékeket, a mentőtutajokat, várjuk az élelmiszert, a cigit, az italokat...

 

Meg kell, hogy mondjam, nem voltam valami vidám. Durcásan széthordtam hat poroltót, az utolsót ráejtettem a gyűrűs ujjamra, persze nem olyan kezdő módon, hanem az ujjam felfeküdt a készülék dobozának a szélére, s a poroltó alján levő perem esett rá az ujjpercemre (az őrangyal biztosan pisilni, vagy kávézni ment, pedig még nem volt itt az ideje). Az ujjam most szép kék, de a szélén zöld. Aztán megjött a kaja (a cepekedéskor rám esett a lépcsős szakasz a láncban, nyilván azért, mert én vagyok a legfiatalabb, a legfrissebb és a legerősebb), később a sör, a cigi és a tömény ital is, meg a pilot, és az eső széllel kísérve, mert így igazi a manőver.

 

A manővernek fél egykor volt vége.

 

Utána fel a hídra, mert a szolgálat nem szívesség, és déltől hatig én vagyok szolgálatban.

 

Viktor kettőkor feljött, és megkérdezte, hogy nem ebédelek-e?

 

Jé, kiszúrták...

 

Mondtam, hogy nyugodtan menjen le, mert nekem ahhoz sincs erőm, hogy a kanalat tartsam, majd iszom egy teát...

 

És így is lett, mert most éppen iszom!

 

Most jól érzem magam, vége a bolondokházának, az idő kellemes: nyugati szél fúj, a tenger viharos, én meg ülök a szófán, puszilgatom a fájós ujjamat (a talpamat és a bokámat nem érem e...) és abban bízom, hogy ilyen másfél napom nem lesz túl sok már ezen a hajón...