A Seafalcon mesél

Mindenféléről mesélek a tengerészet kapcsán. Fényképek, videók, receptek, sztorik, naplóbejegyzések, viccek... ami jön.

Retek, ami fekete

Print Friendly and PDF

Vannak hűbelebalázsok, akik fogják a fekete retket, megsózzák, azt' megeszik. Hát mit tudnak ők... Aki tudja: Kécza Sanyi!

Kécza Sándor

Fekete retkeket enni kell, mert jó. Fekete retket enni kell, mert tele van vitaminnal, hasznos ásványi anyagokkal, rostokkal. Fekete retket enni kell, mert segíti az emésztést, a gyomor működést. Fekete retket enni kell, mert fényesebbé teszi a hajat, mondta … na, ilyen marhaságot anyám soha nem mondott, annál ő józanabb gondolkodású asszony volt, de jól szokott mutatni az ilyenfajta írások elején a népi bölcsesség.
Tehát szeretem én azt a retket, az a summázata az iménti bevezetőnek. Venni kell hát … de hol? Zöldségesnél? Ugyan kérem … kevesen viszik, keveset rendelni meg nem lehet, csak rárohad az emberre, így hangzott a magyarázat, mikor felróttam hiányát a kedvencnek a pultnál, fizetés közben. Másutt kell hát keresnem …Adódott is rögvest a megoldás, a multi! Sőt, az intermulti! És valóban, mikor betértem az egyikbe, lám, ott mosolygott rám  … eh, badarságot írok, tehát feketéllett rám a zöldséges pult egyik zugában. Fő helyre nem kerülhetett, hisz ő csak egy megtűrt, vidéki rokon, az árával sem versenyezhetett az import paprikákkal, paradicsomokkal, a 240 forinttal nem vehette föl a versenyt az aranyárban mért egyéb zöldségekkel. Szemügyre vettem hát a kínálatot, bizony, nem voltak frissek azok a fekete gömböcök. Élemedett korukra a héj ráncosságából következtettem, ráncosak voltak, mint a sokat megért nénék orcája. „Csak akad közöttük nekem való!” – túrtam bele a halomba. Akadt, sőt rögtön kettő is akadt! Két, jó férfiökölnyi darab került elő a mélyből. „Ti lesztek azok, akik étkemül szolgáltok majdan!” -  öntöttem beléjük a reményt.
Tértem így haza a zsákmánnyal, hogy azon nyomban neki is lássak az elkészítéséknek. Mert kérem, nekem a fekete retket el kellett készítenem, hogy másnap a gyönyörök kertjébe juttassanak, mikor fogyasztom a vacsorámhoz. Nem feledtem a tanácsot, ami kimondja: „A retek reggel méreg, délben vétek, este étek!” De nem csak úgy magában, mert kell mellé felvágott és kenyér, és önmagában sem állna meg a helyét, csak úgy felvágva … nem, kellesz ehhez más is! Sózzam meg? … úgy túl parlagias, hétköznapi. De mivel bolondítsam meg? – vettem szemügyre a spejz ajánlatát. És találtam valamit … sőt, több valamit is! Póréhagyma zöldje …kicsit fonnyadt, de majd csak összebarátkozik a retekkel! Fokhagyma gerezd, az mindenre jó nálam, miért éppen erre ne lenne jó?  Alakul, alakulgat … És akkor felcsillant a szemem! Megvan! Megtaláltam! Megtaláltam a savanyús vödröcske személyében! „Vecsési vágott savanyúság” – hirdette a címke, de erre csak legyintettem. „Leszel te olyan savanyúság, de olyan, hogy na!” – bíztattam. Mert bizony nem volt üres a műanyag kübli! Volt abban még némi káposzta, pár szelet savanyú uborka, akadt benne két fefferóni is. - amik egy másik vödörből költöztek ide – de ami a lényeg, volt benne lé! Fűszeres lé! Ez az, ami igazán kellett nekem! Ragadtam is el polcról, vittem is ki a konyhába, nyitottam is fel rögvest és csuktam is vissza azonnal.  Mert az odőr bizony nem volt való egy tisztességes polgári lak konyhájába. Megszállt a kétség … mi lesz, ha ebbe beleaprítom a retkemet? Ízbomba? Bűzbomba? Nagy valószínűséggel mindkettő. Gyorsan eloszlattam kétségeimet, s hozzá láttam a retek pucolásához. A legélesebb késsel hámoztam meg, hogy minél kevesebb menjen veszendőbe az értékes belbecsből, majd óvatosan felszeleteltem, nem túl vékonyra, nem túl vastagra, hogy kellőképpen átjárja majdan a lé a retkemet. Óvatosan felnyitottam a vödröcskét,  - már nem is tűnt olyan rettenetesnek az illat, miután az imént már szellőzött pár pillanatot a zagy, meg a retek is hozzátette a maga szagát a konyha légteréhez – és elkezdtem belehalmozni a szeleteket. Néha megálltam – részint, hogy megtöröljem könnyező szememet, részint, hogy villával segítsek a szeletek közé némi káposztát és uborkát – és lassan feltöltődött a vödröcske. A végét már úgy kellett beletuszkolni, de így is kimaradt, két szelet. „Hamm, bekaplak!” – mondtam, és bekaptam. És többet már nem is tudtam mondani! Mert olyan erős volt, de olyan …olyan, hogy rögtön kihozta belőlem a rég elfeledett náthám minden kellemetlen hozadékát! Nyúltam is rögvest a zsebkendőmért, töröltem meg elsőnek a szemem, majd trombitáltam egyet ormányommal. Kijött belőlem minden. „Úristen az ég aljában, mi lesz ebből holnapra?” – merült fel bennem, miközben rápattintottam a fedelet az edényre. A spájzba mentettem ki, a polcon még megfordítottam, hadd érjen össze holnapra, úgy lesz az igazi!
A másnap nekem hajnalban kezdődött, álmoskásan pakoltam be a szükséges holmikat a táskámba, szemüveget és hozzá a könyvet, telefont és töltőt, ásványvizet és ennivalót  - na, itt kicsit megálltam. Mi lesz a retkem méltó ellenfele? Hosszas hezitálás után a csomagolt disznósajthoz nyúltam, vívjatok meg ti, ha eljön az idő! Még begyömöszöltem a vödröcskét és útnak indultam.
Bent eltelt a napom, ahogy szokott, sok bosszúsággal, kevés örömmel és annál több üresjárattal, valamint egy kevés kőrözöttel déltájban, amihez szolid lilahagymát fogyasztottam, csak úgy, megszokásból. Vártam az estét. És az este eljött, a hét óra személyében. A kuttyot megetettem már, következzek hát én! Megterítettem, szépen kiraktam az eszközöket a kis asztalkendőre, ott volt már a disznósajt, szeletelt kenyér, és jött a vödröcske, immáron a talpára állítva. Meglehetősen zavarosnak tűnt a tartalma, még az is felvetődött bennem úristen, csak nem oldja a műanyagot? Talán azt mégsem …és felnyitottam.
Abban a pillanatban megszűnt a világ körülöttem! Néma csend övezett. Kutyám, aki eddig a félig nyitott ajtóban leste, hogy jut-e neki valami jutalom falat, szűkölve hátrált ki bódémból, s húzódott távolba, amíg lánca engedte; a poloskák, amik oly’ vidáman korzóztak az ablakon, az összes lábukat összekapva zuhantak a mélybe, a lámpa is hunyorintott egyet, a tévé képernyőjén is azonmód megjelent az ikon, nincs kapcsolat; és mintha takarítógép zihálása is leállt volna egy pillanatra a műhelyben … még az utcán a kilencven éves mamáját sétáltató ismerős úr is megtántorodott volna, majd állt eléje életét adójának, hogy megvédje attól a rettenettől, ami a bódémból kiáradtt. Érezték már a kitörő vulkán bűzét? Szagoltak már erjesztetthalas hordót vietnámi piacon? Vettek le már tíznapos hordás után gumicsizmát a lábukról? Ébredtek százfős körletben a laktanyában, kétnapos menetgyakorlat után? Fogyasztottak netán száznapos tojást?  Úgy-e, hogy nem … én viszont igen, abban a pillanatban. Irgalom atyja, ne hagyj el, mindezt én, és egyedül?
Kérdések kavarogtak a fejemben, és kavargott gyomrom, ott, alant. De felmerült bennem a családi hitvallás: nálunk ételt csak a főzőjével együtt dobunk ki! Tehát ennem kell! És ettem! Emeltem a villát ajkamhoz, rajta a retek szeletekkel és az egyebekkel …és, most kövezzenek meg, rögvest, ízlett! Sőt! Finomnak találtam! Az íz rácáfolt az illatra, mert már azzá nemesült a számban érzett finomság okán.  Ettem és ettem, a disznósajt már csak kísérőnek tűnt a pácolt retkem mellé, jó belaktam mindkettőből, úgy igaz. Jó vacsorám volt!
És az utózönge? Hát istenem, volt az is …

Rohanunk, mint a mérgezett egér, de én tudom, hogy hova! - MV Priwall, 20 rész

Print Friendly and PDF

Augusztus 29. szerda, Santander, horgonyon. Otthon hívott Kovács Panni, hogy szervezik Kary Évával a találkozót, ahogyan megbeszéltük szeptember vége, október elejére.
Most megint elkapott a "Dombóvár" láz, és állandóan ezen jár az agyam.

Augusztus 30. csütörtök, Santander, horgonyon. Csendesen telt el a nap, csak Lucó aggódott, nehogy bedurranjon az idő, fel kelljen húzni a horgonyt.
Fél ötkor manővereztünk, s közben Toró felhívta Lacit. Indulásra kész, már idegeskedik, és ez feltétlenül jó jel.
Már mennék haza.
Várom, hogy találkozzam a családdal, kikérdezzem a nyári élményekről őket, na és a felvételikről.
Lesz dolgom elég, ami az interneten vár, arra jobb nem is gondolni.
Santanderben helyi ünnep van, nincs nyitva semmi, a srácok kissé le vannak lombozódva, én nem terveztem, hogy kimennék.

Augusztus. 31 péntek, Santander. Valami baj van a laptoppal, azt hiszem, a képernyője kezdi elhagyni magát, megjelent az alján egy sötétkék csík, azt jelenti, hogy ott nincs kép...
Valami baj van, a rakodógéppel. Későn kezdtek, volt már tizenegy óra is, és közben is ácsorogtak.
Délután Lucó beszélt a "központtal", a következő rakomány, illetve út ügyében. Swansea-ból New Rossba megyünk és onnan Avonmouth. Ez, ha minden igaz, akkor Bristol elővárosa. Ez egy nagyon jó hely arra, hogy a Bristol - Antwerpen - Budapest útvonalon hazamehessek.

Szeptember 1. szombat, Santander, úton. Jó korán indultunk, hogy elérjük a hétfő reggeli magas vizet Swansea-ben.
Írom a fantasy-mat. Most azt találtam ki, hogy írásos "dokumentumokat" is készítek.

Szeptember 2. vasárnap, úton. Hideg van. 16-17 fok, és északi szél. Az éjszakai őrség alatt fűteni kellett.

Szeptember 3. szerda, hétfő, úton, Swansea, úton. Még nincs hír a kihajózásról. Meyer "nem találja Hókit", de ezt nem hiszem.
Ja, a napokban mondta el Lucó, miért hívják a srácok Hókinak capt. Brackhagent: még a kezdetekben történt, ugyanis a Priwallon a hajógyári átadást követően magyar személyzet van, hogy eleinte Hókuszpók volt a neve, mert olyan gonoszkodó volt. Ebből maradt a Hóki.
Telefonos hírek:
Grúzia - Magyarország 3 - 1. Az eredmény ránk nézve hízelgő. Kilencet is kaphattunk volna.
Bicskeit leváltották. Ettől megtanulnak focizni a "fiúk"? Marhaság! Ha van focistánk van eredmény, ha nincs, kikapunk. Jelenleg nincs senki, aki nemzetközi mércével elfogadható lenne (talán Király, a kapusunk, de ő állandó csapattag is a Herthánál, rajta kívül nem játszik magyar komoly európai csapatban).
Reggel tízkor kötöttünk ki, és este tízkor indultunk. Ennyit a walesi városról...

Szeptember 4. kedd, úton, New Ross. Szerencsés napom volt. Mindazt lefényképezhettem, amiért régebben egy kicsit fájt a szívem, hogy nem volt rá alkalmam.
Délben horgonyt dobtunk a Barrow torkolatánál, az idő ráadásul verőfényes volt, jó szögből kapta a napfényt a Hook Head. Két fotót készítettem a világ egyik legrégebben működő világítótornyáról, immáron több, mint nyolcszáz éve szolgálja a tengerészeket (a mai napig).

Amint érkezünk a horgonyzóhelyre, jött egy helikopter, hogy mentési gyakorlatot szeretnének tartani, engedélyt kértek, hogy letegyenek egy embert a fedélzetre. Legalább öt képet készítettem, nagyon remélem, hogy jól sikerültek.

Beszélt Laci Hókival, intézi a behajózást, hamarosan hazamehetünk.

Ha kis szerencsénk van, akkor saját csúcsot dönthetünk: augusztus 25-e és szeptember 8- között öt kikötőt érinthetünk: 25- Santander, 3-a Swansea, 4-e New Ross, 6-a Avonmouth és van két napunk a következőig, amit még nem tudunk.
Este tízre kötöttünk ki.

Szeptember 5. szerda, New Ross. Reggel Lucó felhívta Herr Meyert a váltás ügyben. Nagy valószínűséggel a hét vége lesz az alkalmas időpont a hazamenetelre. Horácz is jön haza. Ez csak azért érdekes, mert amikor Ciprust értesítette Laci, hogy hárman mennénk, Mrs. Vasoulla azt mondta, hogy nem váltja le Horáczot, mert nem telt le még a szerződése. Erre ma Meyer intézkedik. Ezt teszi, hogy tíz éve van a hajón. Természetesen leváltja, mert karácsony előtt jön vissza a hajóra.
Közben kissé megváltoztak a körülmények. Este érkezett egy másik hajó, így átálltunk a folyó túlsó partjára. Holnap este megyünk vissza, addig még összekaparnak vagy 300 tonna rakományt, és elmegyünk Avonmouthba. Ott péntek este bevisznek, és hétfőn kiraknak. Nyugodtan le lehet váltani...
Telefonos hír: félidőben Magyarország - Románia 0-2. Ez azért nem rossz. Tényleg. Ezektől az izéktől...

Szeptember 6. csütörtök, New Ross. Mint említettem, a helyzet állandóan változik. Ma is: menjünk, mint az olajozott mennykő, érjünk péntek reggelre Avonmouthba (nem megy!), ha nem érkezünk meg, akkor este kikötünk, éjjelre túlórát rendelnek, és reggel elmegyünk Montrose-ba (Skócia, Aberdeentől 20 mérföldre délre), és legyünk ott hétfő reggel. Nem megy: az út 800 mérföld, ez három napi út, kedd reggel lehetünk ott.
Hogy én honnan megyek haza?!
Este indultunk.

Szeptember 7. péntek, úton, Avonmouth. Hajnalban írtam.
A déli váltáskor minden letisztult. Hóki hétfő reggel érkezik 9.45-kor a bristoli reptérre. Vasárnap, vagy hétfőn megyek haza, csak Horácz váltása bizonytalan, mert péntek délben nehéz otthon szakácsot találni.
És öt óra után megjött, hogy a váltók hétfőn délelőtt jönnek, mi ugyanaznap reggel kapjuk meg az utazási részletezést. Nagy valószínűség szerint hétfőn késő este érünk haza.
Hétkor szállt be a pilot, meglehetősen ramaty időben, van vagy hetes nyugati szél, milyen kellemes dolog, hogy az első igazán rossz idő már nekem jön. Egyébként amikor megyek haza, ők Bantry (délnyugat Írország irányába lityegnek).
Tízre kikötöttünk.

No. 1: Jaminaországtól az Óperenciáig

Milyen érdekes: B András mindhárom könyvem elolvasta, és azt mondta, hogy magasan a legjobb a Jaminaországtól az Óperenciáig. Horácz is végzett vele, szuperlatívuszokban áradozott róla. Azt mondanom se kell, hogy Lucó (aki igen lassan jutott túl rajta, napi egy-egy írással) is igen jókat mondott. Arról dunsztom nincs, hogy Zoli és Gyuszi elolvasták-e bármelyiket is, mert egy szót se szóltak róla. Azt elismerem, hogy a helyzet nem "mindennapi", együtt hajózni a könyvek írójával, elképzelhető, hogy nem tudták, hogy mit mondjanak, vagy pedig az, hogy ne szólj szám, nem fáj fejem... Ebből is látszik, hogy az ember sose tudhatja, hogy mit kinek ír? Hiszen meg voltam győződve, hogy a legnagyobb sikert a Bonzsúr aratja, s lám a tengerészek körében a Jamina "tarolt", de hozzá kell tennem, hogy ezen a hajón. Azért elmondhatom, hogy ezek a beszélgetések bizonyítják, hogy érdemes írni, mert csak az olvasó véleménye számít. (És legfőképpen azoké, akiknek tetszik.)

Hogy mi lesz a sorsa annak, amit most írok, arra igazán kíváncsi vagyok!

Santurzi, halétterem... - MV Priwall 19. rész

Print Friendly and PDF

Augusztus. 25 szombat, úton.

Mint tegnap. Írok. Megírtam hat fejezetet, mindegyik 17-19 oldal. Most, hogy nehogy elvesszen az egész, a fejezeteket külön egységként mentem el, majd ha kész, egybefűzöm.


Augusztus 26 vasárnap. Úton, Bilbao.

Laci nagyon aggódik, hogy van-e sérülés a bulbán. Pedig hiába minden, amíg ki nem rakják a hajót, és ki nem emelkedik, addig nem lehet megnézni.

Délre már ki voltunk kötve, nem keltettek a manőverhez, így fél egyig húztam a lóbőrt.
Délután közvetítés a lengyelországi kajak-kenu világbajnokságról. Láttunk egy ezüstöt, a kenu négyesek 500 méteres számában a fiúk 17 ezred másodperccel maradtak le a románok mögött.
Szabolcs is nézte, azt mondta, hogy nyolc aranyat nyertünk.
Szép volt.
Ezek a sportolók érdemesek a támogatásra. Nem úgy, mint a focistáink. Szerdán a fiam szerint Magyarország-Románia, már egy győzelem se segít, a szomszédainknak meg létkérdés a győzelem, nem kétséges kié a három pont. Sajnos...

A mai nappal letelt a szerződésem.

 

Toró (K. Cs., aki helyett jöttem) telefonált Lucónak, 28-án és 29-én van a kapitányi vizsgája, és azt ígérték, hogy a bizonyítványt hamar kiállítják. Ez azt jelentheti, hogy szeptember első hetében hazamehetek, nagy valószínűséggel Lucóval együtt.

 

Este tévézünk a szalonban Zolival, és a gépház felőli folyosón megjelent egy néger. Nem mondom, hogy nem lepődtünk meg. Természetesen lopni jött, de ezt csak zárójelben mondom, mert valószínűleg ellenkezik az emberi jogokkal, ugyanis addig, amíg nem rabolja ki a hajót ártatlannak kell vélnünk. Ha már nincs meg a pénzünk, csak akkor lehet mondani.

Augusztus 27. hétfő, Bilbao.

Kirakunk. Meg kell, hogy mondjam, nem gondoltam, hogy a nap úgy végződik, ahogy...

Santurtzi, halétterem...

Fél hét felé Lucó rábeszélt, hogy menjünk ki. Kicsit bizonytalankodtam, aztán ráálltam, mert miért ne? Ritka alkalom, hogy Bilbaóban úgy rakodjunk, hogy ki tudok menni...

 

Horácz is jött, kimentünk a tengerparti városba, Santurtziba. Sétáltunk egy sort, vettünk ezt-azt. Én csak filmet, Lucó két Zorro kalapot az unokáinak, de sajnos disznó álarcot nem kapott, pedig az unokái a kukoricásban Zorro kalappal akarják hajkurászni, vállukon puskával, és Laci papa a vaddisznó...
Utána a tengerészklubba mentünk, Laci telefonált, majd a mólóra, ahol szabadtéri vendéglő van, a vízparton felállított faszenes rácsokon sütik a mindenféle halakat. Nincsenek elegáns asztalok, vagy hatot egymás mellé toltak, és székek, ez egy sor, és van vagy hat. Egyszerű műanyag tányérok. A menü:

Gamberi, azaz vörösre főtt rákok.
Utána egy cseréptányérban fűszeres lében főtt kagyló.
Ezután saját levéből készített mártásban kalamári.
Végül sült friss szardíniák.
Két kancsó sör.
A gamberit, azt hiszem, nem egyszerű sós vízben főzték, mert nagyon zamatos volt.
A kagyló különlegessége a leve: bőven fokhagymázva, petrezselyemzöldtől volt zöld a színe, és erősen lehetett érezni a fehér bort, vagy a jerezt. Ez utóbbira szavaznék a különleges zamata miatt. A bajt ez a mártás okozta, ugyanis evőeszköznek csak villát kaptunk, és a levét ki kellett tunkolni. Ezt puha bélű fehér kenyérrel oldottuk meg.

A kalamári más volt, mint amit Lucó várt. Mindkettejükön láttam, hogy némi averzióval nézik a koromfekete mártást, amiben a fehér tintahaldarabok voltak. Nem lennék az, aki, ha nem elsőnek vettem volna belőle.

- Olyan, mint a paradicsommártás... - mondtam, és erre Laci és Horácz is megkóstolta. Mindketten elmondták, hogy ha én nem veszek belőle, akkor hozzá se nyúltak volna. Ki lehet találni, hogy a zömét én ettem meg. Ja, a mártáshoz megint nem volt kanál.
A szardíniából Horácz már nem bírt enni, így Lacival addig ettük, amíg csak kettő maradt a tálon, az kifogott rajtunk. Amikor elmentünk, a mellettünk ülő asztaltársaság rácsapott a két pici halra. Lehet, hogy összevesztek rajta?

Az egésszel nem lett volna baj, ha Laci nem úgy találja ki a kimenetelt, hogy én már túl voltam a paprikás krumplin, ugyanis az volt vacsorára. Otthon töredelmes beismerő vallomást kell tennem az asszonynak...


Augusztus 28. kedd, Bilbao, úton, Santander, horgonyon.

A délelőtt aggódással telt. Amikor a bulba eléggé kiemelkedett, végre látni lehetett, hogy milyen kár érte a hajót Great Yarmouthban. Nos, vagy hetven centi hosszú, és 5-10 centi mély behorpadás keletkezett. Azt hiszem, semmi komoly. Naplókivonatot készítettem, parancsnoki jelentést írtunk, és közben Laci folyamatosan aggódott. Én nem.

 

Ha én lettem volna a barba, biztos lett volna pár kellemetlen éjszakám...

Átmentünk Santanderbe, de nem kötünk ki. Csak pénteken kezdik a berakást, és egy inoperatív rakpart napi költsége 1700 márka, ezt nem fizetik. Na, még jó! Nem a Mahart vagyunk, ahol ilyen esetekben két kézzel szórták ki a pénzt az ablakon, csakhogy a jó haver parancsnok uraknak a kedvében járjanak.

Feedek
Megosztás

Címke lista

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

HTML

ingyenes webstatisztika