A Seafalcon mesél

Hogy minek? Hát annak, hogy esik a hó! És hideg van! Hogy igazi tél van! Tudod, milyen régen volt részem ilyen élményben?

Csak ezt akartam mondani...

Egy kis lazítás a mai bejegyzés... Mert ez a hajó tud baj nélkül is menni!

Szóval elindultunk a Földközi tenger felé. De még közel se vagyunk ott. Éppen kijöttünk Rotterdamból, befordultunk az Angol-csatornába, amikor hívás érkezett a hajóra. Amikor megtudtuk, hogy ki hív, majd padlót fogtunk az ámulattól.

Volt a MAHART-nak egy vállalkozása, egy állandó holland partnerrel létrehoztak egy magyar-holland hajózási ügynökséget. Ezek hívtak minket. De ők nem tudták azt, amit mi, hogy a hajón magyar a személyzet. Volt ám csodálkozás, amikor kiderült, hogy a kint lévő kolléga többeknek jó ismerőse a hajón. Örömködés, üdvözlések, és aztán rátértek az üzletre. És közben csúnya dolgok derültek ki. Amit a beszélgetésből megtudtunk, megpróbálom röviden összefoglalni:

Tovább»

Hát akkor itt vagyunk, áthoztak a vontatók. A Botlek öböl egyik csendes zugában álltunk. A gépészek dolgoztak, a javító cég emberei is dolgoztak, én meg P. Ferivel kimentem Rozenburgba. Kedves kisváros, csak egy kicsit rohadt messze van. Vagy hat kilométer, de megérte. Megittunk egy sört, sétáltunk, és visszajöttünk. Erre mondja a tengerész: legalább addig se a hajón voltunk. Rozenburg amúgy tipikus holland kisváros: tisztaság, tisztaság, tisztaság, rendezettség, bicikliutak, csatornák, kertitörpék, kertigólyák, kertiszélmalmok, kacsák, sirályok, lovak… lovas… a főúton. Tovább»

Ez bizony az asszonykámra és rám vonatkozik. Ha már egyszer itt élünk, és szeretjük a vidéki életet, és a kis falut, akkor ha hívnak, menni kell. És mi szívesen mentünk, így decemberben az Akai Nyugdíjas Klub tagjai lettünk.

És ez nemcsak jogokkal (tagdíjfizetési jog...) de kötelezettségekkel is jár! Most például meg kell tanulnunk a nyugdíjasok énekét.

Hogy tudd, miről is van szó kérem, itt meghallgathatod:

Nem fogod elhinni, de ez a recept se erre a névre hallgatott eredetileg, hanem a hangzatos Fogas Gundel módra. Az eredeti receptben Gundel rántott fogas szeleteket használt, ezt "No Salty", ahol a receptet a nagy fiam találta egészben sütötte meg a fogast.

Nimród (a fiam), mint a borok a halak nagy családi szakértője úgy döntött, hogy valami efféle lesz a vacsora szenteste. Ezt is ettük, úgy tizenegy felé. A fogasból először is süllő lett, ugyanis csak kilencven dekás volt, és a süllő és a fogas között a választóvonal az egy és fél kilogrammos súlyhatár.

Hozzávalók (négy személyre): 1 süllő,  ami nagyjából 80-90 dkg. (egyes források szerint 4 személyre 40 dkg. hal kell, de szerintem ebben az esetben csak egy kiadós ebéd után egyétek. Ennyi még Toldi Miklós kákabélű bátyjának se elég, bár a báty Arany szerint rókalelkű volt, de úgy semmi értelme az idézetnek, és akkor mi van az irodalmi izével?)

50 dkg spenót, 20 dkg gomba, 80 dkg krumpli, 40 dkg vaj, 5 tojássárga, 4 dl tej, 1 dl tejszín, 10 dkg sajt, 1 gerezd fokhagyma, 1 db szerecsendió, frissen őrölt bors, só.

Na, most mit csinálj? A süllőt süsd meg egyben vajon egy tepsiben. Ehhez a finomsághoz csak friss spenót a jó, ha nincs, ne is fogj hozzá! Tisztítsd meg, majd vajon párold meg sóval, és fokhagymával. Reszelj ró szerecsendiót és szórd meg őrölt borssal. A burgonyát megfőzöd (ahogy szoktad, mi általában hajúban, majd megtisztítjuk és úgy törjük össze), adj hozzá 5 dkg vajat, 1 dl. tejet, 3 tojássárgáját, sót, szerecsendiót, és borsot, jól összedolgozod. A burgonyát a tálalótálra szeded kanállal, helyre kis kupacokat formázol, csinálhatsz rá sormintát is egy villával, szépen berovátkolod. A szeletelt gombát is pirítsd meg. A burgonya közé helyezd a spenótot, erre fektesd rá a halat. A halra pedig jön a pirított gomba.

Mornay mártással tálaltuk. Hogy ez minő dolog, álljon alant az elkészítése: Világos, híg rántást kell készíteni 5 dk vajból és 3 dkg lisztből. Hozzáadsz 3 dl. tejet, jól összeforralod, miközben állandóan kevergeted habverővel. Ezután hozzáteszel 1 dl. tejszínt, sót, szerecsendiót reszelsz, valamint borsot darálsz rá. Forralod, kevered, kavarod, s lám, egyszer csak bársonyosan folyós lesz. Tegyél hozzá két tojássárgáját, de ha nem rántottát készítesz, akkor óvatosan, lassan, keverés közben, majd zárd el a lángot. Ezután 5 dkg. sajtot keversz bele, addig kavarod, amíg abbahagyja a gőzölgést.

Tálalhatsz. Ehhez a Laposa családi pincészet 2008-as Badacsonyi Kéknyelűjét és egy igen finom tokaji furmint-hárslevelű házasítást (sznobék cuvét mondanak manapság), az olaszliszkai vayi dülő borát ittunk

Na, még mit is csinálj? Fényképezd le, egyétek meg, mosogass el, és tedd ki a blogodba, amit főztél.

Mingulay Boat Song (Traditional) Richard Thompson előadásában:

A Botlek jól cseng minden tengerész fülében. Ez valójában egy városrész, vagy mi a csuda. Van egy alagút, amit Botlek alagútnak neveznek, van egy öböl a kikötőben, amit róla neveztek el. Ez persze nem elég ahhoz, hogy egy tengerész örömmel hallja a nevét. Akkor ráadásul van egy free shop, ami szintén Botlek névre hallgat. Na, ez már valami! Én is igen sokszor vásároltam itt. Márkás italokat, az első videokamerám, farmert, illatszert, meg a fityfene tudja, hogy mit nem. Tovább»

Volt egyszer egy MAHART, ahol több, mint 1500 tengerész dolgozott. Közöttük volt Moha és Seafalcon is. Milyen is volt ez a cég, amikor fénykora volt, és ez a hatvanas, hetvenes évekre esett?

A cégen belül "sok volt a tengerész, kevés a fóka". Magyarán, túl sokan pályáztak "nagy hajóra", azaz a távol-keleti járatokra. Nekem nem volt szerencsém eljutni oda "nagy hajóval". Egyszer voltam, mégpedig a Budapest utolsó útján. Ez 1977 vége, 1978 eleje volt.

Klikk a képre, és a Hajóregiszter oldalára jutsz, ahol a hajó adatai vannak.

A nagyobbik fiam abban az évben, 1977 júniusában született. Előtte sokat voltam hajón, hogy legyen bőven szabadságom, mert a születés után minél tovább akartam itthon maradni. Augusztus elején még volt szabadságom elég, kitartott volna ősz végéig. De behívtak a személyzetvezénylésre. Felajánlotta az akkori osztályvezető, hogy lemehetek a Budapestre, amelyik akkoriban Távol-Keleten járt. naná, hogy fülig ért a szám, és ezt nem tudtam a feleségem elől se eltitkolni, aki elkísért, és ott állt mellettem. De tekintettel arra, hogy megígértem neki, itthon maradok, ameddig lehet, nemet mondtam.

- Tudja, ha most nem megy le, akkor mikor jut le nagy hajóra? - zsarolt az osztályvezető.

Nem volt nehéz engednem. Az asszony se ágállt ellene, nem is hibáztatott. Így leutaztam Amszterdamba, és beszálltam. Igazából nem éreztem magam túl jól. Nem tartoztam a benfentesek közé. Nem voltam igazi "nagy hajós". A munkám elvégeztem, a kikötőkben kijártam... Az, hogy nem igazán éreztem jól magam, a kaja is hozzájárult. A kambúzában hiány volt, amikor a parancsnok átvette a hajót, és rajtunk spórolta meg. Zsíros kenyeret ettünk, meg szalonnát, meg kenyeret zsírral, meg szalonnával. De legalább hagyma volt mindkettőhöz. Akkor kerültem 100 kiló fölé, és azóta se sikerült tartósan kevesebb lenni.

Később kiderült, hogy ez volt a Budapest utolsó útja. Visszajöttünk, és Antwerpenben műtrágyát raktunk be Beirutnak, onnan Manfredonia volt az újabb berakó, és a Budapest kikerült a távolt-keleti utakról.

De én nem búsultam, mert akkor mentem a Főiskolára. A BME Hajózási Főiskolai Karára felvettek, vállalati ösztöndíjat kaptunk (ketten voltunk). Azért fricska itt is volt. Mert az előző évfolyam ösztöndíjasai átlagfizetést kaptak, nekünk már csak tanulmányi ösztöndíj "jutott". Így az előre kiszámított pénz felét se kaptuk. Nekem akkor volt egy éves a fiam, a feleségem Gyesen volt, így nem volt mit tenni, jeles, kitűnő bizonyítványt kellett hozni, ha ösztöndíjat akartam.

Az államvizsga pazarul sikerült. A szakdolgozatomra az óvásnál megkaptam a jelest, annak ellenére, hogy a bíráló 3-ast adott. A tanárok lésőbb azt mondták, hogy ilyenről nem tudnak az egyetemen, mert védéskor legfeljebb egy jegyet szoktak emelni. A vizsgabizottság elnöke a vállalat vezérigazgatója volt.

- Székely elvtárs, meglátja, meglesz ennek a szép diplomának a jutalma! - mondta, és én elhittem, mert miért ne. Gondolkodóba csak akkor estem, amikor a fizetésemet megállapították, és a matrózi fizetésemből levettek ötven forintot, hogy ne legyen bérfeszültség a harmadik tisztek között. Szóval éreztem, a szocialista "megbecsülést", és a vezetők szavahihetőségét.

És nyilván azért, mert az szeméylzetvenylésen "kisegítettem" a  beosztót 1977-ben, utána nagy hajónak hírét se láttam. Sokat gondolkoztam, hogy miért történt ez így? Lehet, hogy amiatt, mert nekem sosem volt bőr a pofámon arra, hogy whiskyt, cigarettát, borítékot dugjak a beosztónak... mert hogy ilyen rendszeresen megtörtént, azt akkor láttam, amikor magam is a Központban dolgoztam egy ideig.

Kép: a Tata motoros, ahol kezdő harmadik tiszt voltam.

Tehát a Központba egy erős lumbágó hozott. Hazajöttem a Somogyról márciusban (második tisztként), és azonnal táppénzre vettek. Októberben úgy írtak ki, ha nem hajózom egy-két évig. Négy év lett belőle. A személyzetvezénylésen dolgoztam, közben elvégeztem a SZÁMALK három éves rendszerszervezői szaktanfolyamát. Persze tanulmányi ösztöndíjjal, ami csak annyit jelentett, hogy elengedtek az előadásokra. Aztán négy év után vissza akartam jönni hajózni. Nehezen ment. Minden a személyzeti főosztályvezetőn múlott.

- Miért Pista? - kérdezte.

- Anyagi okok miatt - mondtam.

- A főkönyvelő mit mond? - kérdezte a főosztályvezető.

- Nem akar engedni - mondtam az igazságnak megfelelően. Ugyanis az volt a véleménye, ha elvégeztem az iskolát, dolgozzam annak megfelelő beosztásban.

- Ha nem akarja, akkor jöhet! - mondta a főosztályvezető, és most láttam, milyen jó, hogy a két vezető szívből utálta egymást, ahol lehetett betartottak egymásnak. Így visszakerültem hajózni.

Csak a rendszerváltás után kerültem a Csokonaira, de akkor az már Brazíliába járt. Az persze nem volt rossz! És kétszer is hajóztam rajta, egyszer harmadik tisztként, majd visszamentem elsőnek, mert a szabadságom alatt megszereztem az első tiszti képesítést.

Milyen érdekes az élet. 1992-ben indult az utolsó első tiszti tanfolyam a Mahartnál. Ők fizetett szabadságot kaptak, én már egyénileg készültem fel, nekikk mindent megszervezett a vállalat, nekünk mindent magunknak kellett intézni. lehet, hogy ez is hozzájárult, hogy egyre vékonyabbnak éreztem azt a szálat ami a Maharthoz köt.

Ami akkor szakadt el, amikor 1993 januárjában készültem volna a beígért hajóra, a Bodrogra.

- Jaj Pista, most nem megy, már lement más... - mondta a beosztó a legnagyobb csodálkozásomra. nem szóltam egy szót sem, de azonnal elmentem az akkoriban alakult tengerészközvetítő ügynökséghez, és amikor kaptam egy hűtőhajót márciusban, kiléptem a Maharttól.

Azt mondtam, hogy elindultunk Rotterdamba. Persze ez így nem igaz, mert e hajó esetében az se igaz, ha kérdeznek… tehát elindultunk Rotterdam felé. Na, így már oké!

Mentünk szépen az Angol-csatornában, és már nagyon vártuk, hogy bejelentkezzünk a rotterdami pilotnak, mert utána másfél óra, és kikötünk. Az idő ramaty, a legénység alig várja, hogy eltöltsünk egy-két napot a part mellett. Mert azt mindenki tudta, hogy a hollandok sajnos úgy dolgoznak, mint az ördög. Amit szem előtt tartanak, az idő, mert az idő pénz. Minél hamarabb be kell fejezni, az hogy a rakományt közben esetleg törik-zúzzák, senkit nem érdekel. Arra vannak a biztosítók, hogy kifizessék, a jogászok meg arra, hogy a hajóra kenjék a károkozást…

Szóval szépen kiszámoltuk: szerda délelőtt megérkezünk, kikötünk, és csütörtök este elmehetünk (ebbe kis csúszás is bele van kalkulálva). Sokan már azt találgatták, hova megyünk rakományért? És mikor érünk Szingába? Ugye tudjuk, hogy január eljén el kellett volna indulni a Pancon 3-nak, a konténeres járat elsejével volt meghirdetve. Az már kristálytiszta, hogy a február elsejei indítás is kútba esett. De március elsejét még meg lehet csípni…

Rendben, megyünk a csatornában, a szél fél hátulról, jön, déli, délkeleti. Ilyenkor nem igazán számít, hogy milyen erős, mert tolja a hajót. Tolt is rendesen, elértük majdnem a tíz csomós sebességet. Ez egészen addig tartott, amíg: töf-töf-töf, és süket csend, black-out megint, leállt a főgép. Nem kell megijedni, ez nem volt hosszú állás. Nagyjából három óra alatt megjavították a gépészek, csak Gyula, a kápó mondott olyan csúnyát, hogy:

– Barba, jó lenne, ha most már semmi nem történne. Az injektor kilyukadt üzemanyag vezetékét tudtuk pótolni, de az utolsó centiméter csövet is elhasználtuk. Ha bármi történik, nincs anyagunk a javításra.

A főnök, biztos, ami biztos, ezt is elmondta a hajó skót technikai menedzsmentjének.

Nos, ők ígértek fűt, fát, aranyos égig érő rézhekemukit, csak baj nélkül érjünk be a kikötőbe. A rakparton várni fognak, és egy helyi javítócég emberi is ott lesznek, akik azonnal nekiesnek a főgépnek, éjt nappallá téve fognak dolgozni, hajtanak, mint a güzü, hogy a rakodás alatt befejezzék a munkát.

Hát ez rendes tőlük… nem?

Akkor nincs más hátra, mint kiimádkozni az égiektől, hogy baj nélkül megérkezzünk Rotterdam elé, mert onnan már megy minden, mint a karikacsapás: bevisznek, kikötünk, és mindenki körbeszeret és körbedolgoz minket, csak legyünk már ott, csak tűnjön fel a radaron Maas Center, ahol a révkalauz beszáll.

Zárójelben mondom, hogy a Maas az holland nyelven van, és a Rajnát jelenti, ami ugyi itt, Rotterdamnál ömlik a tengerbe. És még annyit, hogy a Maas Center egy bóját jelent, szóval oda kell mennünk. Zárójel bezárva.

Átkeltünk a Doveri-szoroson, ezt is megúsztuk baj nélkül. Ez a szoros a világ legforgalmasabb pontja hajóforgalom tekintetében. Ami nem nagyon tetszett, az volt, hogy a szél erősödött, és testvérek között is volt vagy nyolcas erősségű. De ez minket nem érdeklelt, hajrá, menjünk, és kössünk ki.

Befordultunk a célegyenesbe.

Az ügyeletes tiszt a VHF rádión bejelentkezik:

– Maas Center, Maas Center, itt a Pancon 3, három óra múlva vagyunk a bójánál, melyik oldalra kérik a pilotlépcsőt?

– Pancon 3, itt Maas Center. Kapitány, a kikötőt lezártuk a rossz idő miatt, nincs pilotszolgálat. Ha lecsökken a szél hetes erősségűre, akkor megnyitjuk a kikötőt. Vége.

Nos, ki mit szól hozzá? Azt, hogy mi, a fáradt, kimerült tengerészek mit mondtunk, hadd ne kelljen leírnom, mert ki kellene fütyülni minden szót, és ezt csak a tévében tudják, amikor is élvezhetetlen lesz a Mónika só.

Hiába ajánlotta Maas Center, hogy hol dobjunk horgonyt, Ali nem vállalta. Nyilvánvaló és teljesen igaza volt. Ezzel a halálhajóval horgonyt dobni istenkísértés. Ki garantálja, hogy fel is tudjuk húzni? Oké, tegyük fel, hogy ledobjuk. Ki garantálja, hogy nem szakadunk le a láncról? Oké, tegyük fel, hogy nem szakadunk le. Ezzel az alumínium rakománnyal még horgonyon is kiesünk a cipőnkből, úgy hánykolódik a hajó, hiszen itt nincs semmi védett hely! No, nem! Ezt nem lehet megkockáztatni! Akkor mi a teendő? Hát kérem az, amit Milosz szigete alatt tettünk: vasalni kell, azaz le, s fel járkálni. De ugyebár Miloszon csendes volt a víz, mert szélárnyékban voltunk. Itt meg baromi nagy hullámok vannak. Hát ilyenkor nincs mást tenni, mint szembe menni a hullámokkal. A kikötő előtt tisztán déli szél volt, tehát a vasalás észak-déli irányban kell, hogy történjen. Amikor szembe vesszük a hullámokat, akkor meg kell tenni húsz mérföldet, az ki tudja mennyi idő, több óra is, aztán meg kell fordulni, és két óra alatt lerohanni az eredeti helyre, megfordulni, és darálni vissza, forduló, rohan, fordul, darál! Ezt csak addig kell csinálni, amíg nem szólnak, hogy: szép jó reggel, napot, estét, lehet jönni, várja önöket a pilot.

Szerda este kezdtünk vasalni. A bukdácsolás nem igazán érdekes, elviselhető, de amikor a hajó fordul, azt közhírré kellett tenni, hogy mindenki zéfeszteljen, mindent rögzítsenek, eltegyenek, hogy a nagy billenésben ne repüljön minden. Ez mindig a szakácsnak volt a legnagyobb megrázkódtatás… De semmi baj nem történt.

Leadtam a szolgálatot este nyolckor, zuhanás az ágyba, hogy csütörtök hajnalban lehet, hogy bemehetünk. Hajnal négy, és K. Pistának semmi híre a pilotról, se az idő javulásáról. Reggel nyolc, leadtam az őrséget, reggeli, pihenés, ebéd, négykor fel a hídra. Alival beszélgetünk, de hogy hívnák a hajókat, nem, semmi forgalmazás. Csak olyat hallottunk, hogy az érkezőket horgonyra küldik. Őrséget leadtam, le a kabinba este nyolckor, alvás. Hajnal négy, vasalunk, vasalunk, semmi hír.

Aztán reggel hatkor érezhetően csökkent a szél ereje. Hatkor hívják a hajókat, nekünk nyolcra jut révkalauz.

Hurrá! Hurrá, hurrá! Megyünk be! Minden bekövetkezik, ha nem előbb, akkor sokkal utóbb…

És kérem, így lőn! A pilot beszállt pénteken reggel, január 6-án.

– Captain, a Steinwegre megyünk. Mennyi a rakományuk?

– Háromezer ötszáz tonna.

– Akkor este végeznek, lehet, hogy én hozom ki magukat. Azon a rakparton rettentő gyorsan rakodnak!

Hát ez nem a legjobb hír. A barba azonnal telefonált, mindenkivel beszélt, aki csak számít. A javítók esküdöztek, hogy sec-perc alatt megjavítanak mindent… ne tessék aggódni, itt most nem alkalmas, mert Hollandiában vagyunk, egy technikailag csúcsországban, majd mindent elrendeznek!

Az jó, az nagyon jó, ha mindent elrendeznek.

Csak az a baj, hogy így nem tudunk kimenni a Botlekba.

Folytatom

.